Az 1848-as forradalom közvetlen előkészítésében, valamint a 15-i eseményekben részt vett, harminc évnél fiatalabb személyek. Márciusi ifjaknak az irodalomtörténet a radikális forradalmi szellem irodalmi képviselőit nevezi, Petőfi baráti körét, a magyar vidék céljaikkal rokonszenvező irodalmárait, a márciusi forradalom ifjú szónokait, a Márciusi Klub, majd az Egyenlőségi Társulat fiatal tagjait, a Marczius Tizenötödike és más radikális lapok politizáló írógárdáját.
A márciusi ifjak nevei és életkoruk a forradalom idején
* Ágai Adolf (12 éves);
– Bozzai Pál (19 éves);
– Bulyovszky Gyula (21 éves);
– Degré Alajos (28 éves);
– Emődy Dániel (29 éves);
– Farkas Lujza (Szathmáryné) (30 éves);
– Gaal Ernő (?);
– Hamary Dániel (22 éves);
– Hatala Péter (16 éves);
– Hermann Rosenfeld (?);
– Irányi Dániel (26 éves);
– Irinyi József (26 éves);
– Jókai Mór (23 éves);
– Kléh István (23 éves);
– Koplánszki Károly (18 éves);
– Korányi Frigyes (19 éves);
– Lehotzky Pál (27 éves);
– Nyáry Albert (20 éves);
– Oroszhegyi (Szabó) Józsa (26 éves);
– Pálffy Albert (28 éves);
– Petőfi Sándor (25 éves);
– Sebő Antal (18 éves);
– Sükei Károly (24 éves);
– Szathmáry Pál (?);
– Szegfi Mór (23 éves);
– Szikra Ferenc (?);
– Telepy Károly (19 éves)
– Vajda János (21 éves);
– Vasvári Pál (22 éves);
– Vidats János (22 éves);
Ágai Adolf
Ágai Adolf (Rosenzweig Adolf, Jankovác, 1836. március 31. – Budapest, 1916. szeptember 22.) jeles humorista és lapszerkesztő, tanult orvos, a Kisfaludy Társaság tagja, 12 évesen a márciusi ifjak egyike.
Életpályája
Apja vallásos lengyel zsidó családból származott, az üldözések elől menekült Magyarországra, 13 éves korában éjjel vándorolva és nappal az erdőkben meghúzódva jött át Lengyelországból Magyarországra. Orvos lett, s írt egy magyar nyelvű művet a Tetszhalálról, amely Klauzál Gábor támogatásával jelent meg. Ezenkívül magyar remekírókat fordított héberre: a Szózat és néhány Petőfi-vers is tőle jelent meg egy mainzi héber szaklapban. 1864-ben halt meg Nagy-Abonyban. Ágai apai nagyapját és annak bátyját, mivel Ponjatovszky hívei voltak, Szibériába hurcolták, és ott vesztek el.
Ágai 4 éves koráig Orahovicán, Eszék mellett nevelkedett és csak horvátul beszélt, majd az apja Pécelre költözött, és itt ő is megtanult magyarul. Itt és később Nagyabonyban végezte az elemi tantárgyakon kívül az első két gimnáziumi osztályt, a harmadikat Kanya Pál és Tavassy Lajos keze alatt a pesti ág. hitv. evangélikus gimnáziumban, majd a pesti piaristáknál tanult, végül a nyolcadik gimnáziumi osztályt Nagykőrösön végezte el. Orvosi tanulmányokat folytatott Bécsben, majd beutazta egész Európát, Ázsia és Afrika egy részét, eközben elsajátította a nyugati nyelveket.
1848. március 15-én hihetetlenül fiatalon, ő lett a legfiatalabb márciusi ifjú, 12 évesen tüntetett a forradalmi tömegben. Vasvárit követte a Nemzeti Múzeumhoz, aztán a tömeggel együtt indult át Budára, hogy fegyvert szerezzen, de nem volt nála egy pengő a hídpénzre, ezért nem tudott átmenni Pestről Budára. Így aztán hazament és édesanyja ebédjét falatozva befejezte a forradalmat. Ágai később többször is megírja emlékeit erről a napról. [1] Írói pályáját 1854-ben Antoinette című eredeti beszélyével kezdte meg a Hölgyfutárban. Ezután bécsi leveleket írt szintén a Hölgyfutárba (1854–57) és a Vasárnapi Ujságba (1857–81). Ezenkívül írt több beszélyt és rajzot, részint a saját neve alatt, részint álnéven. Dolgozott több német lapba (Wanderer, Humorist, Donau, Gartenlaube, Fliegende Blätter). Humoros tárcaleveleivel először a Honban lépett fel 1865-ben Porzó álnév alatt, majd a Pesti Naplóban, a Vasárnapi Ujságban a Magyarország és a Nagyvilágban folytatta, az utóbbinak csaknem egy évtizedig (1870–79) szerkesztetője is volt.
Az említett lapokon kívül 1857-től kezdve minden nevezetesebb szépirodalmi napi és élclapban jelentek meg közleményei. Fordított német és francia regényeket is. Ő indította meg a Borsszem Jankó című élclapot; 1871-től szerkesztette a Kis Lap című gyermeklapot Forgó bácsi néven; szerkesztette még Bródy Zsigmonddal a Látcső című napilapot és a Regélő füzetes regénykiadási vállalatot. Munkásságának, melyért a Kisfaludy Társaság 1877-ben a tagjává választotta, legfőbb tere volt a tárca-, élclap- és gyermekirodalom, ahol friss szelleme és kedélye, kifogyhatatlan leleménye és humora a legváltozatosabban érvényesülhetett. Porzó tárcaleveleivel egyaránt kivívta a közönség és a kritika elismerését (összegyűjtve megjelent Budapesten, 1876-ban, 2 kötet). Tárcái tartalom tekintetében rendkívül sokfélék: társadalmi rajzok, családi jelenetek, úti élmények, napi érdekű események és saját élményei; de nem a tárgy teszi őket vonzókká, mert néha alig is van tárgyuk, hanem a stíl és modor az, amivel hatnak. Előadásmódja fordulatokban gazdag, élces, a szójátékokat pazarul szórja.
Ágai mint élclapíró ügyesen, elmeéllel tudta ostorozni, nevetségessé tenni a politikai és társadalmi félszegségeket, a Borsszem Jankó alakjaival, melyeket nagyrészt maga teremtett, csakhogy a gúnynak és az iróniának itt is, mint tárcáiban, ritkán van mélyebb háttere, termékenyítő erkölcsi magva; a szatírai jellemzés könnyen tért enged nála a torzító hajlamnak és alakjai hamar a groteszkbe mennek át. Kedveltek humorisztikus naptárai is, 1867-től kezdve, melyek többnyire a Borsszem Jankó alakjainak cége alatt jelentek meg. Népszerű gyűjteménye a Diák ismeretek tára is. A gyermekirodalom köréből könyvei:
Gyermekhumor (Budapest, 1874)
Forgó bácsi gyermekszinháza (1882)
Forgó bácsi képes könyve (1877)
Az én kis világom (1887
Régebben mint fordító is működött, regényeket fordítva Gerstäcker Fr., Apraxin Julia, Sand George, de la Tour, Kock Pál és Montépin után.
Munkái
Az arkanzási lókötők. Gerstäcker Fr. után ford. 4 kötet. Pest, 1860. (Zilahy Károlylyal.)
Jelenetek a magyar életből. De la Tour után ford. 3 kötet. U. ott, 1861.
Ilona. Regény a magyar életből. Nixarpa Eiluj (Apraxin Julie) után ford. 2 kötet. U. ott, 1861.
Egy szegény leány története. Sand Georges után ford. 2 kötet. U. ott, 1861.
Víg czimborák. Kock Pál után ford. 4 kötet. U. ott, 1863.
Egy őrült szerelmei. Montépin Xavér után ford. 2 kötet, U. ott, 1864.
Spitzig Iczig naptára 1867-re (4 kiadásban) és 1868-ra. U. ott, 1866-67.
Borsszem Jankó naptára 1870-re. Szerk. Csicseri Bors. U. ott, 1869.
Mokány Berczi naptára 1876-ra. Szerk. Csicseri Bors. Budapest, 1875. (4 kiadást ért.)
Porzó tárczalevelei. Rajzok a társaséletből, a család köréből, úti vázlatok stb. 2 kötet. U. ott, 1876. (Ism. Bud. Szemle XIX.)
Püf neki! Mokány Berczi válogatott gorombaságai. Naptári részszel 1877-re. U. ott, 1877.
Gyermek humor. Rajzok és jellemző vonások a gyermekvilágból. U. ott, 1877.
Abrincs! 150 jordány vicz Seiffensteiner Salamontul. Szerk. Mikány Berczi 1879-re. U. ott, 1878.
Gyöpre magyar! Válogatott java kortes-adomák és dalok, összehányta Duhaj Marczi, kiadta Mokány Berczi. U. ott, 1879.
Csihaj! Mulatságos és vérengző antisemita-naptár 1881-re. Tojáss Dánielnek diktálta Mokány Berczi. U. ott, 1880.
Drukk! Mokány Berczi humorisztikus naptára 1882-re. U. ott. 1881.
Forgó bácsi gyermekszinháza. Tizenhat vígjáték, színmű és apró jelenetek gyermek előadások alkalmára. U. ott, 1882.
Czu tumm! hexti antiszemida nopdár 1883-ra. Szerk. Kraxelhuber Tóbiás. U. ott, 1882.
Diák ismeretek tára, terjeszti Bukovay Absentius. U. ott, 1883.
Mihaszna András naptára 1884-re. U. ott, 1883.
Poszkiszli naptár 1885-re. Rátanát Mihaszna András. Irták a Borsszem Jankó irástudói heten. U. ott, 1884.
Az 1886-ra szóló Dsentri-naptár. Megcselekedték a Borsszem Jankó irástudói, eleibe csördít Mokány Berczi. U. ott, 1885.
Virtus-naptár az 1887-iki deczifittyes esztendőre. Irták a «Borsszem Jankó» legényei, placzra lökte Mokány Berczi. U. ott, 1886.
Forgó bácsi képes könyve. Versek és mesék. U. ott, 1887.
Az én kis világom. Versek és mesék. U. ott, 1887.
Tilos naptár az 1888-iki szerelmetes esztendőre. Irták a «Borsszem Jankó» legényei. U. ott, 1887.
Muszáj naptár 1889-re. Sanyaró Vendelnek tollába diktálta Mokány Berczi. U. ott, 1888.
Fáin! Összeállította. U. ott. 1889.
«Hoch!» Hexti nabdár. 1890-iki proczessziós esztendőre. Egyberugdalta s placzra eresztette nömös bugaczi és dombszögi Mokány Berczi. U. ott, 1889.
Álnevei és jegyei
Porzó (először a Honban, aztán Pompéry Magyarországában), Náday Ezüstös (Kecskeméthy Bécsi Hiradójában), Dr. Tőkés, K. T., Kappan Tóbiás, Forgó János (Vasárnapi Ujságban és Magyarország és a Nagyvilágban), Csicseri Bors, Spitzig Iczig, Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella (Bolond Miskában), Tallérosy Zebulon név alatt hét levelet írt az Üstökösbe, Hirviszi Bibicz Misi (Szépirodalmi Közlönyben), használt még Forgó bácsi, Nemo, Ali álneveket, M. B. és ▽ Χ jegyeket; az elsőt a Vasárnapi Ujságban, az utóbbiak alatt írt tárcákat Pákh Magyar Sajtójába.
A magyar szakirodalomban Zsidó lexikonként emlegetett munka 1929-ben jelent meg. (1929-ben két kiadást ért meg, az egyik Magyar zsidó lexikon, a másik Zsidó Lexikon címmel) Nemzetközi előzmények: A nagy nemzeti lexikonok nyomán a századfordulón jelent meg az angol nyelvű Jewish Encyclopedia I–XII. (New York 1902–06), amely hasonlóan a kortárs Encyclopaedia Britannicához, ma már az interneten is teljes szöveggel elérhető (http://www.jewishencyclopedia.com/). A két háború között ezt a Jüdisches Lexikon I–II. (1927–28) és az Encyclopaedia Judaica I–II. (1927–28) követték.
Az Encyclopaedia Judaica 1972-ben több kötetben jelent meg Jeruzsálemben, s a legújabb verzió már CD-n is megvásárolható.
Magyarországon a hazai neológ, illetve ortodox közösség tudományosságához kötődő, meglehetősen nagy volumenű könyvkiadás ellenére, ilyen átfogó könyv hosszú ideig nem készült, a dualizmuskori állami tudományosság pedig a magyar szellemi örökség felekezeti szempontok szerint tagolt összegyűjtését nem támogatta.
Az 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében megjelent, 1028 oldalas munka, a Magyar zsidó lexikon a két világháború közötti lexikonkiadás egyik csúcsteljesítménye. Máig használható címszavait több nagy csoportba oszthatjuk:
Több ezer életrajz, gyűjtőkörük szinte teljességre törekedett a zsidó vallási intellektualizmus és konfesszionális alapú társadalmi szerveződés (rabbik, hittudósok, fontosabb hitközségi vezetők) vonatkozásában és rendkívül kiterjedt szinte az összes értelmiségi foglalkozásokat képviselők (művészek, orvosok, tudósok, ügyvédek) bemutatásával,
Hitközségi szócikkek, szintén rengeteg névvel és fontos helytörténeti adattal,
A judaizmus, illetve bibliatudományok keretébe vágó (ma már nyilván részben korszerűbb szakkönyvekből ellenőrzendő) szócikkek,
Tematikus gyűjtések, melyek a magyar és részben külföldi tudományterületek, művészetek vonatkozásában listaszerűen tartalmazzák a zsidó kiválóságokat.
A Zsidó lexikon 1929-ben készült, a legkiválóbb magyar zsidó tudósok részvételével, a korabeli zsidó társadalom és vallási vezetés támogatásával. A „ki a zsidó” – már akkor is erősen vitatott kérdését, azzal az informativ megoldással oldja meg, hogy minden címszóban külön megjelöli a kikeresztelkedetteket, viszont semmilyen módon nem foglalkozik azzal, hogy valaki hívő-e, zsidónak tartja-e magát stb.
Kiadási példányszáma ismeretlen.
A Zsidó lexikon az 1970-es és 1980-as évekbeli antikvár piac egyik ritkaságának számított. 1986-ban reprint formában megjelent. A 2000-es évek elején Nagy Péter Tibor szerkesztésében elkészült egy meglehetősen kezdetleges CD-változat. 2006 augusztusára – a magyar elit összetételét (többek között a felekezetit) vizsgáló Karády Viktor és Nagy Péter Tibor vezette tudományos projekt feldolgozta (többek között) a Zsidó lexikont is. Ennek melléktermékeként, köszönhetően a WJLF és a Hanadiv Alapítvány támogatásának készült el az – immár sokféle mutatóval felszerelt – internetes változat is , amely először az extra.hu szerveren kapott helyet, majd a Magyar Elektronikus Könyvtárba is bekerült. [2] [3] Az internetes változat nem egyszerű reprint, ill teljes szövegű újraközlés, hanem adatbázisszerűen működik, például nemcsak önálló szócikkekre, hanem a szócikkek belsejében található nevekre is lehet benne keresni, foglalkozás és településmutató áll rendelkezésre stb. A 2008-s fejlesztés további keresési lehetőségeket biztosít, pl szabadszavas keresés is lehetséges. [4]A 2010-es fejlesztés következtében immár lehetőség van a lexikon interaktív használatára, a szócikkek kommentálására, a lexikon kiegészítésére. [5] [6] 2011-ben megkezdődött a legfontosabb mutatók papíralapú kiadása is. [7]
Nyugat / 1912 / 1912. 5. szám / Figyelő
Szini Gyula: Ágai Adolf
Mindig mély és csöndes megilletődést jelent számomra, amikor Ágai Adolf jellemzően göndör fejét valahol megpillantom. A régi római Forum fiatalsága nem nézhetett föl olyan tisztelettel a konzulviselt férfiakra, mint ahogyan én szemlélem magamban ezt az elegáns, nagyúri ősz fejet, amelynek a tekintete ma is harcrakész, eleven, éles és fiatalosan vidám.
Nem tartozom olyan generációhoz, amely a múltat és hagyományait túlságosan tiszteli, sőt olyan korban élek, amely a keserű bírálatot a «tempi passati»-ra is kiterjeszti. De abban a meggyőződésben élek, ha mesterségbeli elfogultságnak is látszik ez, hogy ami haladás és fejlődés ebben az országban a múltban történt, azért elsősorban a mi újságíró elődeinket illeti meg a hála.
Ágai Adolf újságíró volt már akkor, amikor Prottmann képviselte nálunk a kritikát és újságíró ma is, amikor hetvenöt év nyomja erős vállát. Ott látom ma is irodalmi kávéházakban, mindig hírlapírók társaságában mindig frissen és korszerűen, mintha csak, a redakcióból nézne be egy pikolóra és a könyvkiratokban megpillantom egy újabb könyvének újabb kiadását: «Utazás Pestről – Budapestre.»
Ilyenkor jó régi pesti babona szerint az asztalra illenék kopognom, hogy az isten éltesse még sokáig annak jelképéül, hogy a természetnél mégis hatalmasabb az emberi elme, a vidám életbölcsesség, a Demokritosz filozófiája, amely dacol az idők mohával.
Nem tudom, hogyan vannak mások Ágai alakjával. Bizonyára azok közül, akik ma a fórumon a leghangosabbak, sokan akadnak, akik féltek a tollától, akik talán ma sem felejtették el a régi sebeket vagy ha valamit elfelejtettek, bizonyára a hála az, amivel tartoznak. Azt sejtem, hogy közömbösen kevesen mennek el mellette, vagy szeretik, vagy gyűlölik.
Nekem egészen különleges emlékem fűződik hozzá. Egy szegény újságíró család kinn a messzi külvárosban, a Csikágóban elvesztette a család fejét, aki negyven esztendeig szerkesztett különböző lapokat, akit újító, felforgatói, szociális elméi miatt hol apostolnak, hol hóbortosnak mondottak és akiről az élete végén már kevesen tudták, hogy él és hogy a magyar szocializmus úttörői közé tartozik.
Egyszerű ravatalát néhány házbeli ismerősön kívül csak özvegye és két tanuló fia állta körül. Aztán nyílt az ajtó és belépett egy magas, connétable-termetű, göndörhajú úr, kezében a merészen hajlított cilinderével, amely már szinte az egyéniségéhez tartozott. Eljött, hogy utoljára láthassa még ifjúkori barátját, akivel együtt kezdték az újságírói pályájukat még Bécsben, a Török János «Magyar Sajtó» című lapjánál, mert szabadabb szájú újság magyar nyelven akkor még csak Bécsben egzisztálhatott.
A halott író az édesapám volt, a merész cilinderű úr pedig Ágai Adolf. De ebben még nem merült ki Ágai embersége. Gyönyörű, férfias részvétlevél az édesanyámhoz és egy tárcaszerű nekrológ a «Pesti Hírlap»-ban az édesapámról, ez volt az újságíró tisztelgése régi barátja koporsója előtt.
Nekem tehát jogom és kötetességem hírdetni, hogy azokat az emlékeket, oszlopokat és fejfákat, amiket Ágai a «Por és Hamu»-ban, az «Új Hantok»-ban és egyéb visszaemlékezéseiben állított elhalt magyar szellemeknek, emberileg és barátilag jó szív, szeretettel teljes, tehát hű emlékező tehetség sugallta.
Csak így tudom megérteni azt a ragaszkodását, amellyel ehhez a furcsa Pesthez nőtt és amelynek újabb emléket emelt legutóbbi könyvében, az «Utazás Pestről-Budapestre» címűben. Tehetsége, világlátottsága, nyelvtudása, humora, elbeszélő, jellemző, karrikorozó művészete egy európaiasan nagystílű újságírói vagy írói pályára jegyezték elő, mint ahogyan Hevesi Lajos, aki Ágai vezetése alatt a régi «Borsszem Jankó»-nál bontogatta szárnyát, a legelső európai kritikusok és írók közé emelkedett.
Hiszem, hogy Ágai jobban szerette és szereti Pestet, mint a közmondásossá vált báró Podmaniczky Frigyes. A «kockás» báró soha, még nyáron sem mozdult el Pestről. Ágai ellenben beutazta a világ háromnegyedrészét, úgyszólván minden nyáron fölszerelte magát Európa újabb ismeretével, még csak néhány évvel ezelőtt is Hellaszból írt leveleit olvastam, szóval örök kontaktusban állott a nagyvilággal, a civilizációval és mégis hű maradt ehhez a városhoz, amelyben mindig csak «mozog» a valami és nem tud nagyon előrejutni.
Hogy mi lett volna Ágaiból, ha Bécshez pártol át, nem tudom kiszámítani. De tudom azt, hogy ott sem lett volna más, ott is megmaradt volna annak az előkelő léleknek, aki a tollával újat tud teremteni. A mi íróinknak nem a kalibere kisebb a külföldiekénél, hanem a mi hálánk és elismerésünk irántuk szűkebb körű, mert ritkán tud túlterjedni a Lajta határán. Magyar írók megítélésében ezt a körülményt is latba kell vetnünk.
Ágai Adolf nálunk mint az újságtárca atyamestere és mint a «Borsszem Jankó» alapítója, fölvirágoztatója van előjegyezve a hálás utókor számára.
Ez a hálás utókor azonban tudni fogja-e, hogy Ágai tárcái és úti levelei nem csupán egy kedves, könnyű, mindig érdekes «acauseur» írásai, hanem a tudás és a humor kettős fegyverével való örökös harc egy új, szellemibb, szabadabb Magyarországért?
A «Borsszem Jankó» történetében való szerepe mutatja meg leginkább, hogy Harlequin köntösében demokritoszi bölcsességet rejtegetett. Ez a lap, mint a kormány hivatalos élclapja indult meg. Vicc és kormánypártiság a világ két ellenkező pólusa, és eddig még minden gouvernemental-élclap rövidesen lapos apoplexiában múlt ki.
Ágai megcsinálta azt a csodát, hogy egy kormánypárti humorisztikus közlönyből erőteljes, energikus ostort font, amelynek a hatása évtizedeken át megérzett, meglátszott a közéleten. Ágai alatt érte meg a «Borsszem Jankó» azt a virágkorát, hogy benne két sor gyakran többet jelentett, mint az újságokban hasábos cikkek.
Az ő kausztikus, éles, mindig harcias, mindig fölvilágosult szelleme öltött testet a Borsszem Jankóban, amely pecsovics-cilinderének maszkja alatt voltaképp örökös ellenzéket jelentett, a magyar közállapotoknak és társadalmi züllésnek fáradhatatlan korbácsát.
Ágai szárnyai alól került ki két nagy újságírói generáció, a régibb ívásból Hevesi Lajos és Dóczy Lajos rajzott ki, a fiatalabb, az Európa kávéházbeli rajból Ambrus Zoltán és Kozma Andor. Aki ezeket az írókat alaposan ismeri, jól tudja, hogy az a vegyi hatás, amit fiatalkorukban Ágai tett rájuk, nem maradt nyomtalanul műveikben.
És mégis e közéleti, korszakos, írói jelentőségű Ágai Adolfnál bennem sokkal mélyebben megmaradt az ember, aki csak egyszer árulja eI magát, amikor ő maga sem sejti. Gyermekkorom ablakán át tekintett be először hozzám és csak így tudom őt látni, emberi jó szíve férfias gyöngeségében.
ÁGAI ADOLF
Élete. Ágai Adolf 1836 mároius 31-ón született Jankovácon, Bács- Bodrog megyében. Atyja, Rosenzweig József, lengyel menekült volt, orvos ós zsidó költő. Ágai szülőfalujából szülei Órahovicára, Eszék melló költözködvén, írónk anyanyelve a horvát lett. Pécelen tanult magyarul s Nagyabonyban, ahol az elemi iskolákon kívül a gimnázium két első osztályát is végezte. Itt szítta lelkébe azt az erős magyarságot, mely működésót ós műveit egyformán jellemzi. A III. osztályt Konya Pál vezetése mellett Pesten, a IV—VII. osztályt ugyanitt a kegyesrendi főgimnáziumban végezte, VIII.-ba Nagykőrösön Arany János «elébe járt». Ez az óv stílusának fejlődésére is, de lelki világára is nagy hatással volt. Megértette a kor szellemét ós a nemzeti törekvéseket átérezve ment Bécsbe, orvosi tanulmányok végzésére. Ott is magyar társaságba járt és érintkezést tartott fenn az odatelepedett magyar Íróknak ós szellemi vezéreknek majd mindegyikével. Ez időben kezd tárcáival és külföldi leveleivel a magyar folyóiratokban is szerepelni. 1862-ben megszerzi az orvosi oklevelet és Pestre költözik. Eleinte orvosi gyakorlatot folytat, utóbb ezt abbahagyva, újságíró lett s a Borsszem Jankóval s annak típusokká lett, általa teremtett alakjaival lesz népszerűvé. Igazi hírnevét Tárcalevelei alapítják meg. Mint írót ós mint szerkesztőt egyaránt kedvelik. Napi- és hetilapokban gyakran jelenik meg neve vagy álneveinek egyike : ós pedig nemcsak a magyar, hanem a német lapokban is. Idővel az újságírók nesztora lesz, aki együtt öregedett meg egy nagy kor hagyományosaival s a klasszikusok között, sajátos téren, maradandó nevet biztosít magának. Késő öregségóig dolgozott s a világháborút is megérte. 1916 szeptember 21-ón halt meg, röviddel azután, hogy nyolcvanadik születésnapján írótársai melegen ünnepelték. Munkái. 1. Az arkanzasi lókötők. Gerstäcker Fr. után ford. 4 köt.
1860. (Zilahy Károllyal). — 2. Jelenetek a magyar életből. De La Tour után ford. 3 köt. 1861. — 3. Ilona. Regény a magyar életből. Nizarpa Eiluj (Apraxin Julia) után ford. 2 köt. 1861. — 4. Egy szegény leány története. Georges Sand után ford. 2 köt. 1861. — 5. Vig cimborák. Paul Kock után ford. 4 köt. 1863. — 6. Egy őrült szerelmei. Xaver Montépin után ford. 2 köt. 1864. — 7. A Borsszem Jankó naptárai 1867 óta. — 8. Porzó tárcalevelei. Rajzok a társaséletből, a család köréből, úti vázlatok stb. 2 kötet. 1876. — 9. Gyermekhumor. Rajzok és jellemző vonások a gyermekvilágból. 1877.— 10. Gyöpre magyar! Válogatott kortesadomák s dalok, összehányta Duhaj Marci, kiadta Mokány Berci. 1879. — 11. Forgó bácsi gyermekszinháza. 16 vígjáték, színmű s apró jelenet gyermekelőadások számára. 1882. — 12. Diákismeretek tára. Terjeszti Bukovay Absen- !rod alom történet. 2 18 GÁLOS REZSŐ. tiu B. 1883. — 13. Forgó bácsi képeskönyve. Versek ás mesék. 1887. — 14. Az én kis világom. Versek és mesék. 1887. — 15. Vizén és szárazon. 2. k. 1895. — 16. Por és hamu. 1892. — 17. Igaz történetek. 1893. — 18. Új hantok. 1906. — 19. Egy görbe nap. Előadták a Népszínházban. 11)02. — 20. Ha ‘sszóllyék. 2 kötet. 1910. — 21. Utazás Pestről Budapestre. 1907. (3. kiad. 1912.) — Szerkesztette: a Borsszem Jankót, a Borsszem Jankó albumát (1869), a Látcső c. napilapot (Bródy Zsigmonddal), a Magyarország ós a nagyvilágot, a Regélő c. regónyfüzeteket ós a Kis Lapot. — Álnevei : Porzó, Csicseri Bors, Náday Ezüstös (ad anal. Kákay Aranyos = Kecskemóthy Aurél), Forgó János, Forgó bácsi, Nemo, Dr. Tőkés, Spitzig Icig, Mokány Berci és a Borsszem Jankó általa teremtett humoros alakjai majd mindegyikének neve. — V. ö. Alexander Bernát tárcáját Pester Lloyd 1916 szept. 22.
Ágai Adolf a múlt félszázad íróinak nem a legnagyobbjai közül való volt. Arany, Jókai, Mikszáth írói egyénisége mellett derült kedélye, mellyel az életben és az irodalomban egyformán napsugarat árasztott maga körül, csevegnitudása, mellyel élményeit virágos koszorúba fonta, nem emelték ki messze a közepesen felül. Amíg itt volt közöttünk, alig vettük észre megszokott, kedves írásait. S amióta csöndes öregségében csak ünnepnapokon szólalt meg, elmentünk derült verőfényében, jólesett a melege, de nem nagyon kerestük a napot, melyből az a lombokon át leszűrődött. Most, hogy nincs itt, hogy a közelmúlt regélője, nagy emberek pajtása elment a kortársai után, akiknek intimitásait ismerte ós sokszor elmondta, idejénvaló az irodalomtörténet rideg betűivel megállapítani, hogy e hosszú élet alkotásai mennyiben tarthatnak számot egy még hosszabb életre : az örökkévalóságra. E száraz kritika elől mindenha kitért Nem kereste, nem hívta ki. Ércnél maradandóbb emléket nem próbált magának a halhatatlan művekből kovácsolni. A napi élet krónikásának vallotta magát, újságírónak, aki nem muló jelentőségű alkotásait is álnevek mögé rejtette, megvonult szerényen a nagyok árnyékában. Hogy műveivel most — mikor a hegyeken át ő érte is eljött a nagy ismeretlen, aki az örök álom kék mákszemecskéit hintegeti — mégis elmondhatja a nagy Örökkévaló zsámolya előtt a pogány non omnis moriart, azt élete határán két mozzanatnak köszönhetni. Az egyik egyénisége, a másik munkássága : a végeknek, a határszéleknek az irodalma. Mindenben a fejlődés határszélén állott. Elmosódó silhouetteknek, átmeneteknek az írója volt, aki a fény és árnyék sohasem éles találkozásánál, összeolvadó harmóniájában állott s az éleket kereste a kettő között. A régi és új Magyarország határmesgyéjén járta útját a régi Pestről a mai Budapestre. Elindúlt az Arany János iskolájából — mert az író onnan indúlt el — és megérte a modern tüleke A humorról azt tartotta ő is, amit nagy német írók hirdetnek, hogy az nagyon komoly dolog. Látta Batthyány kivégzését és büszkén mondotta az aggastyán Kossuth Lajosnak, hogy ő inkarnátus pecsovics. A tegnap embere volt, aki a mának beszélt. De legjellemzőbb mégis a kedvelt műfaja, melynek mesterét ünnepeljük benne : a tárca. Ott állt benne az aktuálisnak ós a maradandónak határán, még a valóság területén, de a költészet virágaira kacsingatva, még a próza formájában, de már telve poézissel — felismerve a műfaj lényegét s avatott tollal naggyá fejlesztve azt. A tárcát sokszor összetévesztik közel rokonával, a novellával. Pedig a kettőt ugyanaz a széles űr választja el egymástól, amely a regény és a történetírás széles mezői közt is tátong ; mindkettő az életből veszi a tárgyát, de a tárca — miként a történetírás is — nem eszményíti azt. Két jellemvonása van : aktuális és csevegésszertí. A közelmúlt eseményeiről szól; rövidsége folytán sohasem nagy, de mindenkit érdeklő eseményekről, elsősorban az élet érdekesebb epizódjairól, — és mert főeleme a causerie, mindig szellemesnek kell lennie. Eredetét nálunk leginkább azokban a vidéki és külföldi levelekben kereshetni, melyek a kezdődő magyar újságírásnak legélvezetesebb, legkapósabb részei voltak s amelyek itt-ott még ma is kísértenek. Alapja pedig mindig az élmény. Ágai maga is ilyen leveleken kezdte. A tárcának azonban, melynek már előtte is voltak hivatott művelői, idővel páratlan mestere lett, akinek ilynemű műveit csak Jókai tárcái mellé állíthatjuk s akihez a fiatalabbak közül csak Keszler Józseféi emelkednek. Aktuális, vagy aktuálissá vált élmény, csevegésszerű formában, ahogyan legjobban Heine tudta : ez a tárca. Ágainak érdeme, hogy e vonásokat a tökéletességig fejlesztette s harmadikul adta hozzá az Arany-tanítvány tehetsége szerint a befejezettséget, a kerekséget : a kompozíciót.
Az ilyforma művészi alkotásnak nála velejárója volt tiszta, zamatos magyarsága, cifrázás, de egyben pongyolaság nélküli nyelvezete. A tárca a múlt század műfaja : Ágai minden vonásával a múlt század embere volt. Hiányzott belőle a mai újságíró tárgyilagossága, mert a maga világát élte. írói alkotásai mind — még a Mokány Berciádák is — koncentrikus körök, amelyek középpontján a maga rokonszenves egyénisége áll sok tudománnyal és sok szellemességgel, írói alkatának lényegéhez tartozik, hogy nagy kor szülötte és szemtanúja volt. E körök érintői a modern Magyarország születésének ós fejlődésének eseményei, melyek — hogy a nagy véletlen folytán egy másik újjászületés vajúdó percei közepette zárta le szemeit — harmónikus egésszé alakultak. A negyvennyolcas idők hatásától a világháború kitöréséig élte a szemlélő, a megfigyelő életét, majdnem mindig a kohó közelében, ahol a folyékony vas izzó tömegének urai közé sodródva, látta ós hallotta a kalapácsütéseket, melyek fékezhetetlennek látszó anyagból mesterművet kovácsolnak. Néki magának — nem is vágyott többre — csak az inas szerepe jutott ; keveset tett, de szívesebben vállalta is a megértő közönség szerepét s a látottakat híven rakta el emlékei közé. Ezek az emlékek voltak azok, amelyek irodalmi alkotásaihoz az anyagot adták. Egész élete egy nagy anyaggyűjtés volt, melybe az ihlettség szent perceiben avatott kézzel nyúlt, hogy onnan marokszámra szórja fásuló, szürke hangulatokra a fényt. Élményeinek különösen három nagy időszaka volt írói vénájára döntő jelentőségű. Az egyik a bécsi diákévek kora. A másik az abszolutizmusnak Pesten, a kor nagy embereinek közelében, társaságában szívott levegője. A harmadik a kiegyezésszülte ébredés kulturális munkája. Hogy a nagy márciusi eseményeket közelről látta, hogy orvos lett, hogy a Borsszem Jankó szerkesztősége reá várt, az mind csak szaporította élményeinek terrénumát : de Agai ezek nélkül is azzá lett volna, ami volt. A bécsi magyar diákélet még megírójára vár. A magyar ifjúság külföldi iskolázásának egyik legérdekesebb fejezete ez, amely egészen sajátos formájában sorakozik az olasz, német, hollandus ós svájci magyar diákélet mellé, mert szereplőire egészen más hivatás várt. Amazok tanulni, világot látni mentek ki s idegen kultura érett gyümölcseit szedték ; ellesték az odavalósi diák életének mozzanatait s azokat utánozgatták. A bécsi magyar diák nem igyekezett környezetébe illeszkedni s a tudományt nagyhírű professzorok ajkáról lesve is a magyar kultura életét élte. Félig-meddig politikai hivatása volt má a XVIII. században is, melyet öntudatlanúl csak a hagyomány adott át nemzedékről-nemzedékre.
Az eddiginél is sokkal inkább így volt ez abban az időben, mikor Agai Bécsbe került. Ekkoriban ifjaink a pesti németesítő rendőrvilág elől menekültek a bécsi policáj szeme előtt viruló magyar világba : ott nem keresték a lázadókat, mert nem látszottak veszedelmeseknek. Ott a «hazaárulók», a kamarilla magyar hivatalnokai voltak a legveszedelmesebb forradalmárok és a jámbor bécsi polgárok kedélyességónek leple alatt éltek a magyar «emigránsok ». Maga Ágai is azért ment Bécsbe, mert a pesti «gutgesinnt» rektor jó anyagot látott benne, hogy besúgóvá nevelje. Bécsben pedig Kecskemóthy Aurélt találta, Hollán Ernőt, Kertbeny Károlyt, Frankenburg Adolfot, Falk Miksát, ott ismerkedett meg Szilágyi Dezsővel és ott élt Széchenyi szelleme. Kijártak Döblingbe, hogy a falak lombozatának suttogását hallgassák. Ifjúi lelkesedésük szálai azonban ártatlan pókhálókként szövődtek messze, az udvarig, a rendőrségig is. A környezet Bécs volt, a császárvárosnak Stifter-megfestette, kifejlett sajátos jellegével. A levegő azonban a nagy politikai események forrongó levegője, emberei a lezajlott szabadságharc csendessé lett szereplői, törekvései a nagy álmodóknak álmai voltak. Agai mindenből bőven kivette részét. Mint orvosnövendék közelférkőzött nagy professzoroknak és kicsi, bécsi típusú nyárspolgároknak szívéhez és gyűjtögette a tapasztalatok ezer rózsáját és tövisét. Egész virágesővel árasztotta el az élet. Mint magyar diák, megtalált minden alkalmat, hogy hazafiasságának, a magyar alföldről hozott, magyar rögön nőtt lelkének táplálékot szerezzen a nagyoknak és társainak összejövetelein. Mikor a diplomát megszerezte és Pestre telepedett, még mindig derengett. A homályba lopódzó napsugarakat ugyanaz a társaság gyűjtötte össze lencséjével, amelynek tagjait jórészint még Bécsből ismerte. Széchenyit itt Deák pótolta. De Pákh Albert körül megtalálta a maga fiatalos társait is: Tóth Kálmántól Gregusson át Vajda Jánosig, «a legvígabb életgyűlölőig», a bécsi «grüne Insel» párját a szamárrendben, a nagy idők bajnokait, Jókaival az élükön s a jövendő Magyarország alkotóit. Ez az a kor, amelyet írásaiban úgy emleget, hogy «akkor» volt. A Hölgyfutár idején. Az emlékezés évei voltak, amelyek a múltakból erőt merítettek a jelen s még inkább a jövendő munkájához — s amelyek ma már szintén csak az emlékezéséi. Nincs korszak, amely a memoire-irodalomnak gazdagabb anyagot adott volna ; talán mert soha annyi nagy elme össze nem találkozott, akik cselekedtek is, írtak is, — szenvedtek is az események alatt, alkották is a jelent. Ágai éber szemmel, mindegyiküket közelről ismerve, vitte a maga kisded szerepét. A politika kezében eszköz volt csak, de magaválasztotta célok kitűnő eszköze. Életének e két átélt korszaka s ez a környezet volt döntő írói pályájára, melyre — az orvosit otthagyva — végleg lépett. E körülmények, melyek között élt, adták meg írásai célját is, anyagát is (és teszik, hogy tárcái az irodalomtörténetírásnak is gazdag kútforrásai).
Mint a Borsszem Jankó szerkesztője s eddigi kezdéseivel is, újságíró lett. Nem fontos, hogy divatos regények egész sorát is fordítgatta. Élményei nagy emberek körébe vonták : róluk írta tárcái javát. Mint hosszú időn át a császárváros lakója, annak karakterét jól ismerte s az egyedüli lett, aki e tapasztalataival ki tudta keresni ennek a mi karakternélkülinek csúfolt ragyogó fővárosunknak hagyományait ós jellemvonásait. Átélvén pedig hazánknak is, metropolisunknak is újjászületését, módja volt a mának megrajzolni a tegnapot. Íme, a környezet, az élmények, amik legtöbb munkájának (Igaz történetek, Tárcalevelek, Por és Hamu, Uj hantok, Utazás Pestről Budapestre) anyagát adták. Hogy általában mennyire uralkodó műveiben az élményi elem, az abból is kitetszik, hogy egyetlen munkája sem szűkölködik nélküle. Még novelláinak tárgyait is, bár eszményíteni próbálja őket, innen meríti. Útleírásai (Vizén és szárazon) csak kiegészítik e sorozatot s a Mokány Berci vidám történetei sem egyebek, mint munkáinak paródiái, élményeinek más szemszögből történt megörökítése. Csak a dombszögi és bugaci földesúr sarkutazására kell gondolnunk. Azt hiszem, ezt a vonását csakúgy, mint az aktuálisnak szeretetét, újságírói pályájának köszönheti. Hivatása tanította meg rá, hogy mindig a körülötte lejátszódó eseményeket szemlélje. írói pályájának kincse volt, több annál : alapja, hogy nagy dolgok játszódtak le körülötte. Természetes végzete, hogy maga nem tartozott az igazán nagy egyéniségek sorába, aki ez eseményeket mozgatta volna is. Mikor a jelent azon melegében, aktualitásában kellett megörökítenie, újságíró volt; mikor a képzetek forrongására ideje volt ós lelkében, mint az őszi liervadás színei, harmóniává alakulhatott a melankólikussá sápadt múlt s az aktualitást csak egy későbbi pillanat idézte újra fel : tárcát írt. És csak ekkor volt igazán elemében : mert fék nélkül adhatta hozzá a maga tehetségének zamatját. Ágai causeur volt, nálunk a legkiválóbbak egyike. Egyéniségét azok, akik ismerték őt, lebilincselőnek mondják. Jótékony derű áradt lelkéből környezetére, elmúlt idők mezejének illata töltötte be a levegőt, ha szólt. Egész lénye meleg volt, minden mondása szellemes. És ezt. a szellemet generációk élvezték annál az asztaltársaságnál, amely a Borsszem Jankó törzsasztala köré írókból, politikusokból, művészekből összeverődött, mindenütt, ahol Ágai megfordult ós legkivált a publikumban, amely munkáit olvasta. Szellemessége nem volt franciás esprit, nem volt nehézkes német vicc, — közelebb állott a bécsi kedélyességhez, igazában azonban magyar elmésség volt. Az irodalomban Jókaié az, amellyel leginkább össze lehetne vetni. Majdnem egyöntetű vele. Nagy képzettség, előadásbeli könnyedség és találó csattanó, amelyhez néha szatirai él is járul -— nem túlságosan sebző, — az összetevői. Sok közöttük az anekdota : éppen úgy, mint Jókainál. Ezekkel fűszerezte a tárcáit ; ezekkel tarkítva lettek azok igazán elmés csevegésekké. S ahogyan az életben is emlékei ezréből tudta társaságát kedvessé tenni, azonképpen az irodalomban is. Csakhogy itt mindig kerek egészet adott : művészi formában, zamatos magyarsággal, egyszerű, szép stílusban írván meg elmondandóit.
A «végek» költészetét írta. Egy-egy nagy emberünk halála, egy-egy régi emlékű épület eltűnte volt az aktualitás, mely tollat adott kezébe. Műveinek több mint fele s legjelentősebb alkotásai nekrológnak készültek és tárcák lettek. Magyaros nyelvezetét még az alföldről hozta, de érzékét öntudatossá a körösparti Athénban Arany Jánostól hallgatott órák fejlesztették. A magyarságot Abonyi Lajossal — az ő kedves Márton Ferkójával — egy levegőből szívta s nem tudta azt megrontani a pesti iskolák németje sem. Ha kivetni való van benne, az a nyelvújító törekvése, mellyel — néha kissé erőltetetten — egy-egy emlékében élő tájiasságot következetesen használni szokott. Értemre — mondja : mikor arról van szó, hogy amíg ő megérte — s a világért sem ment el senkihez másként, mint hogy nála nézett. Egy ici-picit fitogtatása ez és a többi párja annak, hogy mennyire magyarosan tud magyarúl. A stílusára azonban bizonyosan ráillik, amit a hagyomány Arany Toldijáról mond, hogy az egyszeri ember nem sokra tartotta — mert ilyet ő is tudott volna írni. Ez legyen az Agai dicsérete is. Az elmondottak együttesen jellemzik Agai írói — s ami egy — tárcaírói művészetét. Összefoglalva : élményei a legérdekesebb korszakból valók, életének jelentős momentumait örökítette meg és csevegő formája mesteri ; népszerűségének ez a magyarázata s ez adja tárcaírói nagyságát, helyét a XIX. század magyar irodalomtörténetében. De külön hely illeti meg Agait a magyar humor történetében is. A sírva vigadó régi magyar költészetben igen kevés a humor. A magyar szatíra története jóval messzebb nyúlik vissza az elmúlt évszázadokba, aminthogy a gúnynak később is, fejlett politikai költészetünkben, jelentős szerepe volt. Igazi humoristáink azonban csak a múlt században voltak. A legnagyobbak köztük Arany, Jókai és Mikszáth. Agai Adolf neve is melléjük sorakozik s ebben is Jókai mellett a helye. A humor veleszületett költői érzéseinek egyik legszebbje ; levendulaillatos szobáinak enyhe levegőjét ez a pajkos szellő gyakran j á r j a át, frissíti tárcáit és alakjait kedves vidámsággal önti el. Ez a tehetsége érvényesül önalkotta hőseiben is. Agai köteteit végigolvasva, úgy látjuk, hogy munkáit bizonyos józan egyszerűség jellemzi. Van érzéke a poézis iránt, sok bennük a napsugár és kedves humor járja át valamennyit. De két dolog hiányzik belőlük : nincs fantáziája ós nincs invenciója. Legelterjedtebb könyvének — Utazás Pestről Budapestre — utolsó fejezetében csodálkozva olvasunk egy furcsa kísérletet : Budapest ezer év múlva a címe. Merész dolog. Az eszméjének Jókai-íze van. de a kivitelben messze marad mestere mögött. Van benne kómikum, van benne ötlet, de majdnem semmi leleményesség. A maga helyén pedig sehogysem érzi jól magát: nem illik a régi és új Budapestről Írott tárcákhoz. Szegényes és színtelen. Látszik, hogy a fantáziának — mert Jókai után az invencióját emlegetni is kár volna — erőltetett a szárnycsapongása, mely lendülethez nem jut. Érthető is, hogy akinek minden munkája élményen épült, aki a múlt időkben élve megtalálja régi környezetét s azok életével telik el nem is törekszik egyébre, annál nem kelnek a képzelet tarkaruházatú pillangói ismeretlen messzeség csábos illatárja felé.
Az invenciót mégsem tagadhatni meg tőle. Csakhogy nem a legmaradandóbb alkotásaiban érvényesült, hanem egyebütt, egy másik világban, a Borsszem Jankó lapjain. Itt sem alkotott a semmiből, de eszményített, generalizált. Invenciója abban nyilvánult, hogy megtalálta élményei között a megfelelő alakokat, akikből típusait teremtette. A Ha’ sszóljék bevezetésében ugyan tiltakozik ellene, hogy ezekhez egy-egy élő modellja volt ; de Arany Jánosról c. tárcájában (Por és hamu, 78. 1.) maga is bevallja, hogy a Mokány Berci alakját Nagykőrösről vette: Arany megkérdezte tőle egyízben Mokány Berciről, hogy «nem-é a P(intér) Gyurkára gondoltam, arra a jószívű, duhaj körösi gyerekre? Mert arca, alakja, eszejárása és beszédmódja teljesen rávallanak. Valamint hogy úgy is van.» Wewreshegyi Dániel kilétét is elárúlja, mikor Márton Ferencről írt nekrológjában (Új hantok, 163. 1.) a Mostgyütt bárót emlegeti, mondván róla : «Vonatkozás egy német úrra, aki valahonnan Hannoverából került le Abonyba, hohenheimi könyvek szerint folytatni gazdálkodást.» Ez, a valónak nem épen «égi mása» tehát — ha arra is gondolunk, hogy humoreszkjei mind élményen alapulnak, tárcáinak akárhány epizódja torztükörben is megjelenik a Ha’ sszóljé/cban — közös vonása típusainak. Nem vált ártalmukra. Agai maga is büszkén hirdeti, hogy Mokány Bercit Kossuth is említi Irataiban s Gyulai is egyetemi előadásaiban tőrülmetszett, igazándi telivér legénynek nevezte. Alakjainak legnépszerűbbje, legsikerültebbike lett is. Ez alakok a régi magyar típusoknak népszerű és életrevaló utódai. Történetileg is folytatásai a Serteperti és Szélházi báróknak. Pontyiéknak és a népszínművek cigányainak és zsidainak. Ismeretes, hogy Ágai mintegy negyvenet teremtett meg ilyent s ezek jórésze túlélte mesterét. A Mokány Berciádákat össze is gyűjtötte 1910-ben két, már idézett című kötetében. Hibájáúl rótta fel Gyulai, hogy szerzője nem kötötte magát benne egy tájszóláshoz. Magyarosságát és népszerűségét azonban ez a gyengéje nem érintette. Sokkal nagyobb baja, — ami így kötetbe gyűjtve még zaklatóbban kirívó — hogy vaskos komikuma igen gyakran fajul szemenszedett utszéliséggé s a kártya, agár és asszonyok barátja több mint pajzán és sikamlós : legtöbbször trágár is. Ami nem jellemző tulajdonsága a magyarnak ; hiszen nemcsak az asszonyaink szemérmesek a faluk magyarja is az. Csakhogy Ágai már pesti volt és pesti közönségnek írt. Az itóka szerepét, mely Mokány Berci ágon-réven atyjafiának, Göre Gábornak viselt dolgaiban ismét jogerőre emelkedik, itt egészen a szoknya vette át. Mokány Berci is, a többiek is a Borsszem Jankó ban léptek a közönség elé. Az irodalom történetébe s Ágai méltatásához tartozik az is, hogy ezt a legjobb magyar élclapot, ő teremtette meg. Sajátosan magyar alkotása volt ez is. Jelentősége nagyobb, mint a Fliegendeé volt a maga körében, mert egy nevezetes kor hangulatának volt a tükre. Az újjászülető Magyarország első éveiben volt a legnagyobb. Politika és társadalom volt a terrénuma, magyarság és szabadelvűség volt a jelszava. Nagy írók voltak a munkatársai és egy Jankó Jánost mondhatott a magáénak.
Érdemei a kor történetéhez hozzátartoznak. Sok mindenben volt a Jókai tanítványa. Talán nem tévedek, ha típusokat rajzoló művészetét is visszavezetem a legnagyobb magyar mesemondó csodakútjához, idealizált jellemeihez. De egyet, amiben az a legnagyobb volt, nem tudott ellesni tőle : képzelőerejét. Sehol sem látni ezt jobban, mint novelláin. Mert ezek is mind csak élményeken épültek s aki annyira az élet realitásában élt, mint Ágai, azt köti a rög, azt varázsos mezőkre nem csalják nimfák ; és a politika álomszövéseiben nincsen színes fonál. Talán egy kicsit a Borsszem Jankó is oka volt. hogy e novellák, melyek egyik-másikában (A Violka Vera) erő is van, olyan képzelet nélkül szűkölködők, kissé vontatottak is. De mintha a sors ezt a tehetséget sem tagadta volna meg tőle egészen. Mintha írónk meg akarta volna mutatni, hogy a mesék világában is járt, nemcsak mindig tülekedő emberek törtetéseit nézte csendes mosollyal — megalkotta a Forgó bácsi Kis Lapját. És aki legszívesebben elmúlt generációk történeteit beszélte a jelennek, bezörgetett azon a házon is, melyet a jövő nemzedék népesít be és a szívének egész verőfényét helyezte a legigazabb melegségü helyre, a gyermekszívekbe. Ott is élni akart. Nagyon szeretett élni. Egyik leghíresebb tárcájában, a Halál címűben írja : «Én élni akarok ós nem akarok meghalni ! Nem, nem! élni, élni, élni 1 Megfürödni a mindenségnek sugaras világában soha ki nem fogyásig!» . . . Nem halt meg. Befejezte munkáját és teste elpihent. «Takarjanak ólomba — így rendelkezett — amiből öntik a betűt — e becsületes ércbe, amely átsegített az életen s megvitte barátaimnak jó híremet.» És csakugyan, ólombetűkbe takarva, él az irodalomtörténet lapjain, nem a vezető elmék között, de jó hírében, a maga becsülettel megérdemelt helyén, a «mindenségnek sugaras világában, ki nem fogyásig.»
Forrás: Wikipedia
