A mult-kor portal 2009. május 27.napi interjúja, Hermann Róbert történésszel, az 1948-49-es forradalom és szabadságharc szakértőjével.. (Riporter: Szende László)
Magángyűjtők és közgyűjtemények szerencsés egymásra találása vezetett az Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben című kiállítás sorozat megrendezéséhez. Hermann Róbert hadtörténésszel és gyűjtővel az 1848-as forradalomra és szabadságharcra vonatkozó új kutatási eredményekről és a grafikák forrásértékéről beszélgettünk.
Vannak még fehér foltok
Hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel akarok foglalkozni. Székesfehérvárra jártam a Rákóczi Ferenc általános iskolába, és az első emeleten volt egy nagy Rákóczi kép. Ennek hatására először a kuruc korral akartam foglalkozni, de hetedikesen elolvastam Féja Géza Visegrádi esték című regényét. A mű arról szól, hogy az öreg Görgeinek Visegrádon megjelenik éjszakánként Kossuth Lajos és elbeszélgetnek a szabadságharcról.
Nekem addig, mint afféle zöldfülűnek, az volt a véleményem, hogy nagyon szép ez az 1848, csak Görgei áruló volt, és kár, hogy ilyen rosszul alakultak a dolgok. A regény azonban teljesen megváltoztatta a véleményem, és aztán elkezdtem tovább olvasni a téma után, és ezzel gyakorlatilag eldőlt, hogy én a forradalom és a szabadságharc korával fogok foglalkozni. Vitába is keveredtem emiatt a történelem tanárnőmmel, mert hetedikben összekülönböztünk azon, hogy ki nem kelt át a Lajtán 1848 októberében.
Ő azt mondta, hogy Görgei, én meg azt, hogy Móga János, ráadásul még igazam is volt. Igyekeztem begyűjteni az erről szóló könyveket, de ez Fehérváron nem volt annyira egyszerű. A frissen megjelentekhez hozzá lehetett jutni, de a régiek esetében ez eléggé reménytelen volt. Aztán az egyetemen sikerült komolyabban elmélyedni a kérdésben, köszönhetően kiváló tanáraimnak. Katona Tamáshoz, illetve Urbán Aladárhoz jártam, nekik nagyon sokat köszönhetek. Gergely Andrást, Szabad Györgyöt, Erdődy Gábort is említhetném, akik ugyan nem a hadtörténeti irányát művelték a korszaknak, de módszertanilag rengeteget lehetett tőlük is tanulni. Amikor 1987-ben végeztem, a Hadtörténeti Intézetbe kerültem, és azóta ezzel az időszakkal foglalkozom.
Az ember minél jobban beleássa magát az anyagba, annál inkább azt látja, hogy hiába jelent meg rengeteg könyv, tanulmány, monográfia, tudományos közlemény erről a szűk másfél évről. Szinte nincs olyan eseménysor, amelyet ne lehetne újraírni az új dokumentumok fényében. Nyilván megnyerni nem fogjuk a szabadságharcot, döntetlenre is nehéz kihozni az intervenció után, de a részletkérdések tekintetében rengeteg olyan probléma van, ami tisztázásra vár. A szabadságharc ütközeteivel és csatáival kapcsolatban folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb források, és ezek fényében a korábban teljesen megbízhatónak, pontosnak ítélt rekonstrukciókat mindig újra kell gondolni.
Vannak továbbá területek, ahol szinte még a releváns kérdések feltevéséig sem jutottunk el. Ezek részint a szabadságharcnak a társadalomtörténeti aspektusait érintik. Nincs egészen pontos képünk a honvédség társadalmi összetételéről, ugyanakkor lehet, hogy soha nem is fogjuk megtudni, mert a források ezt nem feltétlenül teszik lehetővé. Hasonló fehér foltnak tekintem a szabadságharc egészségügyét: például a tábori szanitéria is megérne egy önálló monográfiát, mivel 1848-49-nek ez volt az egyik sikerágazata. A magyar orvoskar teljesítménye annyira jó volt, hogy ha valaki nem haslövést kapott, nem gyulladt ki benne a pálinka és nem ütötték agyon egy kocsmai verekedésben, akkor jó esélye volt arra, hogy akár egy súlyosabb sebesülésből is felépüljön. Egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy sokkal jobban működött, mint a hadiipar.
A lőszerutánpótlás, meg a hadianyag utánpótlás nem mindig tudta követni a hadsereg menetét, például a tavaszi hadjárat végén is ez volt az egyik probléma. A tábori kórházi rendszere hihetetlen gyorsasággal épült ki az arcvonalak mögött, és megbízhatóan szállították a betegeket az egyik helyről a másikra. További felderítetlen területnek tartom a szabadságharc egész gazdaságtörténeti hátterét, hiszen a hadiipar bizonyos aspektusairól vannak viszonylag jó feldolgozások, de hiányosak az ismereteink a gazdasági alapokról.
Az is egy érdekes kérdés, hogy ha nem jön az orosz intervenció, akkor az osztrákokkal szemben gazdaságilag bírtuk volna-e a versenyt vagy sem. Izgalmas probléma a hadifoglyok helyzete: hogyan bántak az egyik, illetve másik oldalon a fogságukba esett katonákkal. A magyar oldalon azt látjuk, hogy nagyon korrekt volt a bánásmód, a tisztek napidíjat kaptak, viselhették oldalfegyvereiket, és a legénységet sem kezelték hátrányosan. A másik oldalon, főleg a nemzetiségi felkelőknél előfordult, hogy végeztek a kezükre került foglyokkal, és állítólag bizonyos összecsapásoknál a császári soralakulatok sem tettek másként. Ugyanakkor a kezükre került magyar honvédek többségét besorozták a császári-királyi hadseregbe.
Mi a helyzet a monografikus feldolgozásokkal és forrásközlésekkel?
Ha pedig az érdemi forrásanyagra gondolunk, akkor is azt mondanám, hogy az arány alulról nyaldossa az 5 %-ot. Érdekes lenne megírni az alakulattörténeteket is, hiszen ebből vissza lehetne csatolni a társadalomtörténeti aspektusra is. A helytörténet felé közelítve azt kellene megvizsgálni, hogy melyik törvényhatóság, melyik régió milyen módon vette ki a részét a szabadságharc küzdelmeiből.
Úgy tűnik, időnként éppen az egyszerűnek tűnő kérdések megválaszolása igényli a legtöbb energiát.
A kiállításon is megtekinthető nagyszebeni körképet megpróbáltam megnézni a személyek és az alakulatok szempontjából. A festmény egyáltalán nem valósághű, de ezt nagyon nehéz megállapítani, mivel Bem támadó haderejének összetételéről nem rendelkezünk pontosnak mondható rekonstrukcióikkal. Ha úgy vesszük, a kor nagy kérdéseihez képest ez egy „piszlicsáré” kis kérdés, de még erre is nehéz megadni a feleletet.
