Aggteleki Nemzeti Park
Aggteleki Karsztvidék
Kossuth-barlang
Jósvafő környékének negyedik legnagyobb barlangja a Tohonya-forrás felszín alatti vizes járata, az egy kilométer hosszúságú Kossuth-barlang.
Jósvafőtől északra fakad, a Tohonya- és a Szelce-völgy elágazásának közelében az a bővizű forrás, amelyet időnként Malom, máskor Névtelen- vagy Nagy-Tohonya-forrásként emlegetnek. Régóta tudott, hogy vizének hőmérséklete melegebb, mint a környező karsztforrásoké, átlagosan 13,5°C (minimum 11,0°C, maximum 15°C). Vízhozama is erősen változott, átlagosan 7m³/perc, a szélső értékek pedig 1m³/perctől 50m³/perc között váltakoztak. A falu lakói, majd a barlangkutatók előtt is ismert volt, hogy a forrás felett, a Szelce-pusztára vezető kocsiút mellett lefelé tartó kis üreg van, amelyből télen gőz gomolyog, s ezért Szelelő-lyuknak nevezték el.
A BETE barlangkutatói 1933-ban Kessler Hubert vezetésével behatoltak a gőzölgő lyukba, ahol némi sziklamászás után cseppköves terembe jutottak. A folytatást sziklaomladék zárta el, amelyet nem tudtak eltávolítani, de a környező 1931. évi zsombolybeszakadások valószínűvé tették, hogy a forráshoz és a Szelelő- lyukhoz nagyobb barlangrendszer tartozik. 1951 májusában a forrás feletti területen, a Kuriszlán-völgyben beszakadt a föld, s a környékre hulló csapadék itt nyelődött el. Ez a váratlan esemény, valamint a Jósvafő melletti karsztforrások és barlangok vizsgálata vezette 1951 szeptemberében Jakucs Lászlót arra a gondolatra, hogy táróval kellene feltárni a Nagy-Tohonya- (Névtelen-) forrás ismeretlen barlangját. Eközben a területet jól ismerő Kessler Hubert irányításával a VITUKI vizsgálta a forrás vízhozam-ingadozásának törvényszerűségeit, hőmérsékletét, vegyi összetételét, s a tények ismét a nagy barlang feltételezésére vezettek. 1953. szeptember 1-én megkezdték a forrás fölötti szakaszon táró hajtásával a barlang feltárását.
A munkálatokat Chambre Attila és Rádai Ödön irányításával Verbály György és brigádja végezte. 50 m hosszú, néhol erősen omló szakaszokat keresztező tárót kellett hajtaniuk ahhoz, hogy 1956-ban felröppenjen a hír, amelyet az éppen meginduló Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató című folyóirat első száma így tett közzé: „Kéziratunk zárása után vett telefonértesítés alapján közölhetjük, hogy a jósvafői Tohonya (Malom)- forrásnál kihajtott kutatótáróval február 7-én természetes barlangrendszerbe jutottak.” Az újonnan felfedezett barlangot Kossuth Lajosról nevezte el Kessler Hubert. Sokan nem tudják, hogy Kossuth nemcsak politikus volt, hanem igen széles körű természettudományi ismeretekkel is rendelkezett. Így írt az olaszországi Monsumano-barlang gyógyhatásáról, s részletesen hozzászólt a Nyáry Jenő által végzett baradlai régészeti ásatásokhoz is.
A kutatók tárójukkal egy tágas hasadék mentén kialakult terem tetején, meredek agyagdombon találták magukat, ahonnan kötélen kellett leereszkedniük a több száraz víznyelőt tartalmazó, kőtömbökkel kirakott folyosóba. Tovább haladva egyre erősödő vízmorajlást hallottak, majd nemsokára előttük volt az a zabszem keresztmetszetű folyosó, amelynek alján dübörögve folyt a Tohonya-forrás vize. A keskeny hasadékban nehezen, legtöbbször csak a falon mászva lehetett továbbjutni, mígnem a járat kiszélesedett, s a patak csendes vizű tóvá változott. A tó legyőzését, s a további részletek feltárását Kessler Hubert így írta le: „Még aznap este gumicsónakot kértünk telefonon Budapestről, amelyet Magyari Gábor, a Béke- barlang bátor búvárúszója már másnap meghozott. Izgatottan, várakozásteljesen helyeztük csónakunkat a földalatti vízfolyásra. Óvatos evezőcsapásokkal indultunk neki a függőleges, magas sziklafalakkal övezett, tükörsima víznek. Csónakunk orrába helyezett karbidlámpánk fénye nem hatolt át ugyan a felettünk ásító sötétségen, de jól megvilágította a tiszta, zöldes-kékes víz alatt levő sziklákat.” A csónaktúrának hamarosan a vízesés vetett véget, „amely előtt kiszálltunk a csónakból, átemeltük néhány sziklán, majd újra vízre bocsátottuk. Az újabb szakasz már rövidebb volt, és a harmadik vízesésnél véget ért. A csónakot itt partra húztuk, és nélküle követtük a patakot. A folyosó főiránya továbbra is keleti volt, tehát egyezett a feltételezett barlangrendszer irányával. Több helyen fölfelé vezető kürtők nyíltak belőle, de ezeket egyelőre nem vizsgáltuk meg, mert elsősorban a patak eredetét akartuk megtalálni. A sziklafalak újból meredekebbé váltak, és bekényszerítettek bennünket az egyre mélyülő vízbe. Végül is vissza kellett mennünk a harmadik vízesésnél hagyott gumicsónakunkért, amellyel az újabb mélységeken is átkeltünk. Egy szűkület után szélesen kitárult a barlang. Hatalmas terembe értünk, ahol kellemetlen meglepetés várt: előttünk volt a barlangkutatók legnagyobb akadálya, az utunk folytatását elzáró mély szifon.”
A szifon legyőzésére már Kessler Hubert, majd Chambre Attila és Rádai Ödön is kísérletet tett 1957 decemberében. Oxigénes készülékkel próbáltak behatolni a szűk, vízzel telt járatba. Később a szifont robbantással próbálták járhatóvá tenni, ez a kísérlet azonban inkább hátráltatta, mint elősegítette a további kutatásokat. A nagy mennyiségű kőtörmelék elzárta a szifon bevezető járatát, s a merüléseket is életveszélyessé tette. Ezért volt eredménytelen az MHS BEKSZ búvárainak 1960. évi kísérlete is. A legutóbbi merülések során ugyan még nem sikerült a szifont átúszni, de új szakaszainak feltárásával lehetőség nyílt jobb megismerésére. Az Amphora Könnyűbúvár SC szifonkutatói merüléssorozatukat 1969 novemberében kezdték meg. Csak 1972. április 1-ére sikerült a szifon szűkületét a törmeléktől annyira megtisztítaniuk, hogy átússzanak rajta. A szűkület után tágas hasadékba jutottak, amely továbbra is lefelé vezetett, mintegy 50 m hosszúságban. Itt újabb s egyelőre a továbbjutást akadályozó III. sz. szűkület következik, a víz színétől számított 30 m mélységben. A falakat finomszemű agyag borítja, ami a víz azonnali zavarosodását okozza.
A búvárok az akadályt látva, alaposan tanulmányozták a szifon környékét. Megállapították, hogy a szifon felett húzódó kerülő ág, az ún. Agyag-kuszoda a patak szintje fölött 10-12 m magasan van, irányát és szintjét a patakos járattal tartja, s mintegy 60 m hosszúságban húzódik. Ugyanezen a szinten a barlangi tó és patakos járat fölött tágas, cseppköves felső ág is található, amely több helyen kürtőkkel kapcsolódik a főághoz. A búvárok merüléskor megállapították, hogy a szifonban 50 m-es szélességben rosszul karsztosodó, kampili lemezes mészkő található, amely a felszínen ugyanúgy megvan, mint feltételezhetően a szifon bejáratánál is. Valószínű tehát, hogy a lemezes mészkő keskeny sávban benyomult a jól karsztosodó kőzetek közé, emiatt nem folytatódik a felső ág közvetlenül a szifon felett, s magát a szifon kialakulását is okozta. Megfigyeléseik alapján a búvárok számításokat végeztek a további vízzel telt járat méretére. Szerintük a szifon mindaddig lefelé fog tartani, amíg el nem éri a felső járat folytatásában levő törésvonalat. Ez valószínűleg az eddigi lejtés alapján -55 m körül fog elhelyezkedni. Ezután kb. harmincfokos szögben emelkedni fog, amint az a felső járat kőzetdőléséből várható. Így az indulástól számított 160-170 m után a víz ismét eléri a felszínt.
A Kossuth-barlang vizét felszínre hozó Tohonya-forrás két jellegzetessége: a melegebb víz és az erősen változó vízhozam sok kutató figyelmét felkeltette. Gádoros Miklós 1967-ben részletesen elemezte az addigi mérési eredményeket. Már a nyers adatok vizsgálatakor feltűnt, hogy nagyobb vízhozamnál általában hidegebb a víz, mint a kisebbnél. Feltűnő volt továbbá, hogy a hidegvíz-hőmérséklet is minden esetben magasabb volt, mint a környező karsztforrásoké. Ez azt jelenti, hogy a rendszerbe már előmelegített víz lép be, pontosabban a felmelegedés két lépcsőben történik. Először a hozamtól függetlenül melegszik fel a víz, majd ugyancsak a hozamtól függetlenül veszi fel hőteljesítményét. Az állandó hőmérsékletű előmelegedésnek valószínűleg az az oka, hogy az átlagosnál melegebb forrásvíz megnöveli környezetében a hőáramlást. Az állandó hőteljesítmény felvétele történhet melegebb (állandó hozamú) mélykarsztvíz hozzákeveredésével vagy a teljes vízmennyiség mélyben végbemenő felmelegedésével. Annak eldöntésére, hogy a mélykarsztból vajon áramlik-e fel víz, Gádoros modellkísérletet végzett a jósvafői kutatóállomáson. A kísérletek azt mutatták, hogy a felszínről bejutó víz a karsztosodott repedéshálózat legmélyére is lehatol, és onnan is eljut a forráshoz. Tehát a mélykarsztos repedések a vízszállításban jelentékenyen részt vesznek. A kísérlet alátámasztotta azt a nem általánosan elterjedt nézetet, miszerint a mélykarsztban tárolt víz részt vesz a hidrológiai körforgásban.
A Tohonya-forrás időszakos, nem klimatikus hatásra létrejövő áradásainak okát a legtöbb kutató a karsztvízjáratok bonyolult szivornyarendszerével magyarázza. Hasonló, de szabályosabb jelenség figyelhető meg a közeli Lófej-forrásnál is. Már a vízhozam-regisztrátumok értékelésekor felmerült a gyanú, hogy a két forrás vize egymással összefüggésben van. A Lófej-forrás vize ugyanis a kifolyás után kb. 300 m-rel elnyelődik a völgyfenéken. A két forrás kapcsolatának kimutatására Maucha László irányításával 1967. május 23-án, 17 órától 18 óráig három mázsa konyhasót oldottak be a Lófej-forrás eltűnő vizébe, amely 19 nap múlva jelentkezett a Tohonya-forrásnál. E kísérlettel igazolódott a két rendszer összefüggése, s megerősödött az a nézet, hogy a Kossuth-barlang ma még csak kis része a jelentős és feltáratlan barlangrendszernek.
Egy túrázó naplójából:
A barlang bejárata egy bővizű patak mellett, egy erdei rét szélén található. Itt még minden csendes, de már hamarosan sok izgalomban lett részünk.
A bonyolult zárral megbirkózva elkezdtük utunkat a kezdetben betonban bővelkedő barlangban. Itt is tapasztaltuk, hogy száraz időszak volt, mert csak sokára találtunk vizet. Annyit el kell mondani, hogy ez egy valóban vizes barlang, ahol még búvárkodni is szoktak. A kb. 2 m széles járatban haladva egyre erősödő morajlás, zúgás ütötte meg a fülünket. A zaj egyre erősödött, de a patakot, a vízesést nem láthattuk. Félelmetes érzés a Föld gyomrában egy hatalmas természeti erő közelében lenni.
A patak nem mederben folyik, hanem egy legtöbb helyen 1,5-2m-es hasadékban, mintha a hegy megrepedt volna. Az út a víz felett a függőleges sziklafalon vezetett. A víz kezdetben 2m mély volt, de a Tó-nál már 12m körülire nőtt! A sziklafalon vezetőkötél és lábtartó vaskapcsok segítették a biztonságos haladást. A patakot követve elértünk egy kiépített merülőhelyhez és végre a talpunk alatt is szilárd talajt érezhettünk ismét. Kis pihenés és a csokoládé elfogyasztása után ugyanezen az útvonalon kijöttünk a barlangból. Ez egy nagyon vadregényes hely, amit ismét meg kell látogatni.
Forrás:Wikipédia; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: Kossuth-barlang
Tel: 0036705322177
E-mail: szerkesztoseg@hirmagazin.eu
Web: www.hirmagazin.eu
