forrás: BBC/NASA
Két lehetséges jégvulkánt azonosítottak a Plútó felszínén, a vele júliusban randevúzó New Horizons űrszonda felvételein.
A hegyek több kilométer magasak és több tíz kilométer szélesek, és mintha egy-egy bemélyedést hordoznának csúcsukon. Az olvadt kőzeteket köpködő földi vulkánokkal ellentétben, a Plútó vulkánjai – már ha valóban azok – víz, nitrogén, ammónia és metán jeges, kásás folyamát lövellhetik ki.
A lehetséges jégvulkánoktól a forgó holdakig, a New Horizons tudományos csapata mintegy 50 izgalmas felfedezést ismertet az Amerikai Csillagászati Társaság éves ülésén, Marylandben.
A geológusok összefűzték a törpebolygó felszínéről készült fényképeket, hogy háromdimenziós térképeket kapjanak. Ezek azt sugallják, hogy legkülönlegesebb hegységei közül kettő jégvulkán (kriovulkán) lehet, amely nem is olyan régen aktív volt. A két jelölt a Sputnik Planumtól délre található, nem hivatalosan a Wright Mons és Piccard Mons nevet kapták.
Oliver White, a misszió szakembere szerint a képződmények csúcsán megfigyelt nagyobb bemélyedés a Földön általában tűzhányóra utal. „Ha valóban vulkanikusak, akkor a bemélyedést valószínűleg az alant lévő anyag kirobbanása kiváltotta összeomlás hozta létre. A hegyoldalak furcsa, dimbes-dombos textúrája valamiféle vulkáni áradatokat reprezentálhat, amelyek leszánkáztak a csúcsról az alant fekvő sík vidékekre. Egyelőre nem tudjuk, miért egyenetlenek és milyen anyagból állnak” – fejtette ki a NASA közleményében. Ha a hegyekről bebizonyosodik vulkán mivoltuk, az fontos, új adalékot szolgáltatna a világ geológiai és légköri evolúciójáról.
A geológiai aktivitás hosszú története
A Plútó felszíne életkor tekintetében igen változatos, az új adatok szerint az ősitől, a középkorún át, viszonylag fiatal terepei is vannak. A felszín „életkorának” meghatározásához számba vették a krátereket. Minél több a himlőhely, annál idősebb lehet az adott régió. A bemélyedések száma azt sugallja, hogy bizonyos felszíni régiói nem sokkal a Naprendszer planétáinak születése után, vagyis mintegy négymilliárd éve keletkeztek.
De van egy olyan kiterjedt területe is, amely geológiai értelemben csak tegnap, vagyis az elmúlt 10 millió évben született. Ez a Sputnik Planum, a Plútó „szívének” bal oldalán elterülő régió, amely az eddigi képek alapján teljesen krátermentes.
A számlálásból származó új adatok közbülső, vagyis „középkorú” terepek jelenlétére is fényt derítettek. Mindez azt sugallja, hogy a Sputnik Planum nem anomália, és a Plútó több mint négymilliárd éves történetének jelentős részében geológiailag aktív.
A Kuiper-övről is árulkodnak a kráterek
A kráterszámlálással a kutatók betekintést nyerhetnek a Kuiper-öv struktúrájába is. A Plútón és legnagyobb holdján, a Kharónon a kisebb bemélyedések hiánya arra utal, hogy a Kuiper-öv – Naprendszerünk feltérképezetlen, külső régiója – valószínűleg kevesebb, kisebb méretű objektumot vonultat fel, mint ahogyan azt néhány modell előrevetítette.
A Plútó teljes sarlója (Fotó: NASA/JHUAPL/SwRI)
Emiatt a kutatók kétségbe vonják azt a régóta elfogadott modellt, hogy minden Kuiper-övi objektum jóval kisebbek összeállásával jött létre. A piciny kráterek hiánya szerintük alátámasztja azokat a modelleket, amelyek feltételezése szerint a több tíz kilométeres Kuiper-övi objektumok már közvetlenül óriásként „láttak napvilágot”.
Az, hogy sok ilyen képződmény eleve „nagynak születhetett”, felcsigázta a kutatók érdeklődését a New Horizons újabb, potenciális célpontja – a 40-50 kilométer széles 2014 MU69 – irányában, amely ezáltal az első részletes betekintést engedheti a Naprendszer egy ilyen érintetlen, ősi építőkockájának természetébe.
A „búgócsiga” holdak
A New-Horizons misszió emellett új fényben világítja meg a Plútó holdrendszerét és szokatlan tulajdonságaikat is. Például, a Naprendszerben szinte minden más hold – beleértve égi kísérőnket is – kötött keringésű, vagyis mindig ugyanazt az arcát fordítja bolygója felé. A Plútó kis holdjainál nem ez figyelhető meg.
Szatellitjei jóval gyorsabban forognak, például a Hidra – legtávolabbi holdja – egy kör megtétele alatt 89-szer fordul meg tengelye körül. A kutatók szerint a változó forgási sebességek a Kharón befolyásának köszönhetőek, ami meggátolja, hogy az egyes holdak kötött keringésűekké váljanak.
Másik furcsaságuk, hogy bár számítottak imbolygásra, arra azért nem, hogy ennek mértéke olyan nagy, mint amennyit megfigyeltek. A Plútó holdjait eme tulajdonságaik alapján a búgócsigákhoz hasonlították. A négy legkisebb szatellit fényképei azt is sugallják, hogy sokuk kettő vagy több egyéb hold összeolvadásából születhetett.
Lassan érkeznek a szonda adatai
Kis híján 120 napja, hogy a New Horizons történelmi elrepülést végzett a rendszerben. Eme időszak alatt 140 millió kilométerrel mélyebbre hatolt a külső Naprendszerbe, körülbelül ötmilliárd kilométerre jár a Földtől. A szakemberek múlt héten elvégezték a négy tervezett hajtóműbegyújtás közül az utolsót, hogy a szonda a megfelelő pályára állhasson következő célpontjához, amelyet három év múlva ér el.
A csapat azonban hivatalosan még nem kapott pénzügyi támogatást a NASA-tól az objektum körüli misszióra. Valamikor jövőre nyújtják be az űrügynökségnek az ennek elnyerését célzó tudományos javaslatot.
Eközben folyamatosan csordogálnak haza a Plútó-elrepülés során begyűjtött információk. Azért tart ilyen sokáig a folyamat, mert az óriási távolság bolygó és szonda között korlátozza a sávszélességet, illetve a misszió több megfigyelővel osztozik a NASA mélyűri kommunikációs hálózatán.
