Biczó Piroska lett 2024-ben a Szent István Emlékérem és Díj kitüntetettje! Gratulálunk!
Biczó Piroska, a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével és a Deák Dénes Díjjal is kitüntetett nyugalmazott régésze nemzeti ünnepünk alkalmából Szent István Emlékérmet és Díjat kapott keresztény értékeket hitelesen képviselő, lelkiismeretesen és magas szakmaisággal végzett munkásságáért. Az indoklásban hivatkoztak a Székesfehérvárhoz szorosan kötődő szakmai munkájára, különösen a királyi bazilika régészeti leleteinek kutatása során végzett, kiemelkedő tudományos tevékenységére. Biczó Piroska 2008-ban végzett utoljára ásatásokat a helyszínen, azóta elsősorban publikációkon dolgozik.
Milyen gyökerek alapozták meg azt az életutat, amely Székesfehérvárra vezette önt?
– A Biczó-család eredetileg Bars vármegyéből származik, 1472-ben Mátyás királytól kapott nemességet. A török idők után költöztek a Biczók Nagykőrösre, három fiútestvér érkezett akkor a településre, hétszilvafás nemesek voltak. A három fiúnak egy ága élt tovább, a többi leszármazott ága kihalt, de a megmaradt család a 20. század első felében még nagyon népesnek számított. Én már egy kiskunsági településen, Fülöpszálláson születtem. Egy nagyon szép, barokk református templomra emlékezem vissza gyermekkoromból, mi ott laktunk mellette, hiszen édesapám volt a lelkész. A határban húzódtak az úgynevezett szikes vizek, ahol nagyon jókat lehetett korcsolyázni, a falu szélén vezetett el a Duna-völgyi főcsatorna, amit a helyiek „Átok”-csatornának hívtak, mert a megépülése előtt a területen jól lehetett legeltetni, aztán miatta a 20. század elején sokan elszegényedtek. De jól lehetett benne úszni. Összességében nagyon szép gyermekkorom volt.
Egy lelkipásztor biztosan sok nehézséggel találta szembe magát abban az időben. Mennyit érzékelt ebből?
– Édesapám 1948-ban került oda Kecskemétről, ahol segédlelkészként felszólalt az egyházi iskolák államosítása ellen, ezért jobbnak látta, ha távozik a városból. Az ötvenes évek nehéz időszakát végig kellett élnie a falu népével. Ahhoz, hogy étel kerüljön az asztalra, apámnak napszámba kellett járnia. A falu egyik fele ezt nagyon becsülte, a másik pedig azt mondta rá, hogy ő egy taligás pap. De aztán végül mindenki egyformán megszerette, részben azért is, mert 1956-ban neki volt köszönhető, hogy nem történtek nagyobb bajok. Azokban az időkben több faluban is voltak atrocitások, bántalmazták a település vezetőit, a tanácselnököt vagy a kommunista párttitkárt például, de édesapám megakadályozta, hogy ilyesmi történjék. Édesanyám református lelkészlány volt, aki Fóton nőtt fel, de Nagykőrösről származott. Ő például azt tartotta a kiskunságiakról, hogy nagyon zárkózott emberek, de ha valakit megszeretnek, akkor azt nagyon megszeretik. A mi családunk rendkívüli módon összetartott, egy hangos szó nélkül mindent megbeszéltünk. Áldásnak érzem, hogy nálunk ez még mindig így történik.
Fotó: Havran Zoltán
Hol és mikor született meg önben a régész?
– Azt én már általános iskolás koromban kitaláltam magamban, hogy régész szeretnék lenni. Egy bajai német nyelvű nemzetiségi gimnáziumba kerültem, kollégista lettem és a bajai múzeumban segítettek hozzá ahhoz, hogy megszeressem ezt a csodálatos szakmát. Az őskor és a középkor vonzott a legjobban, de ez már csak az egyetemi évek alatt alakult ki. Végül azért választottam a középkort, mert ott már írott források is léteznek, és azt hittem, az ember azokkal csak-csak biztosabb talajon áll. Később aztán kiderült számomra, hogy ez nem egészen így van. Pályám elején kalandos időszakok jöttek, hiszen nem lehetett olyan könnyen autóval bárhová eljutni, mint manapság, gyakran pusztai viszonyok között, sátorban kellett laknunk egy-egy ásatás során. De én az ilyesmit mindig nagyon jól viseltem. Aztán 1975-ben a kecskeméti Katona József Múzeumba kerültem, a ferences templom ásatásán dolgoztam. Amikor lebontották a templom körül a házakat, nekünk kellett átvizsgálni és feltárni a helyszínt, és ott azóta is egy kis mini romkert látható. Azt követően, egészen 1986-ig Baja mellett, Bátmonostor határában, a török korban elpusztult település templomainak a feltárását végeztem. Óriási területeket ástunk ki, öt méter széles, harminc méter hosszú sávokat húztunk egymás mellett, így tártuk fel a monostor, majd a falu templomát. Megnehezítette a munkát a templomok körül elterülő középkori temető, mert azok feltárása nagyon aprólékos tevékenység volt. Ráadásul egy ásatás mindig tartalmaz meglepetéseket, mindig kell B-terv, általában az nem megy, hogy csak úgy kényelmesen eldolgozgatunk a terepen.
– Milyen gondolat vitte aztán a Magyar Nemzeti Múzeumhoz a fővárosba?
– Volt ott egy szabad állás és a családi körülményeim is úgy alakultak, hogy elfogadtam a lehetőséget. Attól kezdve kevesebb lett a terepmunka. Sokan azt hiszik, a régészet csak terepmunkából áll, holott nagyon sok fontos kutatást kell elvégezni a feltárások után. Hozzá kell tennem, sajnos a vidéki régészek az egymást követő terepmunkák miatt nem tudnak eléggé elmélyülni a kutató tevékenységben. Aztán 1993-ban Kralovánszky Alán felkért, segítsem az egykori székesfehérvári királyi bazilika feltárását. Akkor lett a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, ő már akkor évek óta ásott a bazilika területén és szüksége volt segítségre. Idősebb kollégák helyett kerültem oda, amit kitüntetésnek éreztem. Sajnos Kralovánszky Alán még abban az évben meghalt, én pedig lényegében megörököltem azt a gyönyörű feladatot.
Fotó: FMH-archív
Milyen lehetett a bazilika? Létezhet róla hiteles képünk?
– Azt szoktam mondani, mindenkinek megszülethet a képzeletében a sajátja, mert valóban nagyon kevés maradt meg belőle. De azért minden korszakáról van egy kép. Ha én Szent István korának templomára gondolok, akkor a hosszát, a szélességét és a magasságát tekintve egy nem túl nagy építményt képzelek el, amely azonban rendkívül színes lehetett, hiszen a falakat mozaikok díszítették, színes-vöröses volt a padló, helyenként márvány berakásokkal. Szép belső építmények születtek, mint amilyen a főoltár, vagy Szent István sírja lehetett, amely a szentté avatást követően egy építményt kapott. Aztán idővel a bazilika magasabb lett, szaporodtak a kőfaragványok, amelyek a rossz elriasztására előszeretettel ábrázoltak különböző szörnyeket. A 14. századi átépítés során ismét nőtt a magasság, az épületet beboltozták, eltűntek a külső faragványok, ám belül Nagy Lajos király temetkezési kápolnáját például különösen gazdagon díszítették.
Melyik lelet ragadta meg a legjobban a bazilika ásatása közben?
– Nem tudom… Szerintem bármit talál az ember, az egy véletlen. Ha valamit mégis ki kellene emelnem, akkor az Anjou-kápolna leleteit, különösen a vörösmárvány faragványokat említeném. Amikor azokat megtaláltam, bizony nagyon elcsodálkoztam.
Sokat vitáztak, vitáznak a Nemzeti Emlékhely jövőjéről. Milyennek szeretné látni a helyszínt?
– Egy régész számára a maradványok a legfontosabbak, ezért azt mondom, ezeket olyan módon kell megőrizni, hogy a későbbiekben is kutathatók legyenek. Azt szeretném, hogy eredeti állapotukban jelenjenek meg, úgy, ahogyan megtaláltuk őket. Számomra az sem jelentene nagyobb csapást, ha betemetnék, mintha ráépítenének. Én a romokat védem. A templomot nem lehet visszaépíteni, ha bármi készül, az én álláspontom szerint egy konszenzussal elfogadott, kortárs megoldás lehet.
A Koronázó Bazilika Nemzeti Emlékhely Látogatóközpontjának megnyitásával egy régi álom vált valóra. Milyen fordulatok vezettek el idáig?
– A jelenlegi Nemzeti Emlékhely köveit 1938-ban mutatták be először a Romkert melletti kőtárban. Ám ott nem volt jó helyük, a kilencvenes évekre már szemmel láthatóan megviselt lett az állapotuk. A város akkor egy raktárat bocsátott a rendelkezésünkre, oda kerültek ezek a számunkra kincset érő kőemlékek, és akkor azt hittük, az ezredfordulóra elkészülhet egy múzeum, ahol méltó módon kiállíthatjuk őket. Ám az elképzelésünket megakasztotta a rossz emlékű tetőszerkezet megépítése, hirtelen megállt minden, mindenki megijedt, nehogy újabb hibás döntés szülessen. Tovább húzódott a megoldás, és már nem nagyon bizakodtunk, miközben a raktár is egyre rosszabb állapotba került. Az ablakok kitörtek, rendszeressé váltak a beázások. Tenni kellett valamit, ezért új raktárépületet bocsátottak a rendelkezésünkre, de közben éppen e fejlemény miatt attól is tartani lehetett, hogy már senki sem akar végső és méltó megoldásban gondolkodni. Nos, ehhez képest ünnepelhettük meg azt, hogy megszületett ez a látogatóközpont, abban egy jó raktár és egy, a tapasztalataim szerint a látogatók tetszését is elnyerő kiállítás.
Fotó: Simon Erika
A Szent István Emlékérem és Díj a keresztény értékek hiteles képviseletéről is szól. Mit jelent ez az ön esetében itt, a Nemzeti Emlékhelyen?
– A szüleimtől hitet kaptam, és ezt máig hűségesen őrzöm. Amikor az élet nehezebb időket hoz, ez a hit segít józanabbul, nyugodtabban előre nézni, más ez, mint annak, aki csak egyedül, elárvultan áll. A bazilika idővel zarándokhellyé vált a keresztények számára, és ma is érezni, hogy ez egy különös hely, ahol sok, az ország története szempontjából nagy jelentőségű esemény lejátszódott. Akár jó, akár szép, vagy nehéz történelmi fordulat. Sajnos még mindig nem tudják ezt nagyon sokan, legalábbis a kiállítás látogatottsági adatai egyelőre ezt mutatják. Pedig a székesfehérvári középkori faragványok a magyarországi gyűjtemények egyik legértékesebb részét képezik. A Szent István alapította prépostságból származnak, ahol a királyainkat koronázták és eltemették. Amikor a romterület egyik ásatási gödrében álltam, néha hallottam, ahogyan azt találgatják: ez egy vár volt…? Olyankor egy kis szomorúság mellett mindig azt éreztem, nagyon sokat kell még tennünk ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen e nagyszerű, szakrális helyszín jelentőségével.
