Az első világháború befejezését jelentette, hogy 1918. november 3-án a Monarchia, november 11-én pedig Németország aláírta a fegyverletételt.
A Nagy Háborút végigfényképezte Bóra Gyula fotóriporter és haditudósító, akinek felvételei a borzalmak közepette is meg tudták örökíteni a katonák és civilek hétköznapjainak emberségét, humorát. Válogatás az MTVA Archívumának fotóiból.
A katonakutyákról illik tudni, hogy rendfokozatuk nincs. Hiába, hogy mozgékonyságban, kiegyensúlyozottságban és odaadásban messze túlmúlják kétlábú bajtársaikat, örökös közlegényekként élik meg a szolgálatot, az ösztönük révén hajlamosak az emberrel egy húron pendülve átérezni a humort, jókedvet teremteni, bohóckodni. Nem hiába: jóban-rosszban ők a leghűségesebb társaink.
Amikor a rémesre kaszabolt pofájú háborús idők borzalmaiban is tud magán nevetni a katona: valahol ott kezdődik az igazi férfi. Az önirónia gyógyír a sebzett léleknek, oldja a feszültséget, a naponta látott borzalmaknak fityiszt mutat. A halált megveti. És ehhez egy tiszta szívből jövő nevetés adja a muníciót. A csatatér pihenőjén nem altisztek és bakák, hanem apák, férjek és fiúk – hétköznapi hősök mulattatják magukat.
Bosznia-Hercegovinában a Nagy Háború óta a magyar katona a mai napig fogalom. A karsztos Dinári-hegyek, a türkizkék, jéghideg folyók szurdokaiban harcoló magyar bakák emléke generációk óta tiszteletet vált ki a bosnyák emberekből, mert az uniformis mögött a magyarok mindig láttatták az emberségüket. Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik legveszélyesebb pontja. A fotós érzékét dicséri, hogy száz esztendővel ezelőtt, a háború kellős közepén is emléket állított a békés egymás mellett élésnek.
A jó Kármán Imre 1794-ben írott szentimentális regénye – a Fanni hagyományai – óta tudott dolog, hogy egy vigaszra váró „szép léleknek és érzékeny szívnek” mi sem lehet tetszőbb, mint három snájdig egyenruhás magyar úriember kitüntető kedvessége. A harcmezőn edzett lovagok széptevését örökíti meg a fotó, ami vélhetőleg – férfiúi megfontolásból – az itthon maradott menyasszonyoknak és feleségeknek sosem lett elpostázva…
A 41. budapesti honvéd hadosztály az 1914. év végén a limanovai győzelem után előretört. December 20. és 1915. február 8. között a Dunajec folyónál, Glow és Pasieka között harcoltak. Rá egy évre részt vettek a 4. hadsereg lublini támadásában, június 27-én pedig már a Tanew forrásvidékén indulnak szuronyrohamra. 1917. február 10–15-én felváltották és a délnyugati hadszíntérre szállították a hadosztályt. Ott először az Isonzó-hadsereg tartalékaként hegyi kiképzésen vettek részt. Május 12-27. között a X. isonzói csata során 17 olasz rohamot vertek vissza. A harcok közben volt bennük annyi virtus, hogy a lengyel síkságon lóversenyt szerveztek. Majd a sík rónaság után a Júliai-Alpok gleccserei közé másztak, és föláldozták életüket a hazáért.
Frigyes porosz cár mondta: „A jó katona járandóságából sohasem hiányozhat a sör.” Ha ehhez hozzávesszük a szintén német ajkú Bismarck kancellár kiegészítő bonmot-ját, hogy „aki cigarettázik és sört is iszik, azt nem lehet könnyen dühbe hozni” – akkor érhetővé válik a fényképen látható százesztendős történet. A pihenőállományban lévő baka bizonyára az ördögtől sem félt. Ugyanis Luther, a nagy hitszónok megmondta: „Szívesen iszom egy korsó sört az ördög ellen. Olyankor lenézem őt.”
Ámbár a katonai hierarchiát rend szerint vertikálisan szokás láttatni, a megörökített kép mégis az állomány vízszintes függőségi viszonyát ábrázolja, amelyen a kaján vigyorok mellett más értelmet nyer a gyakran érdemtelenül emlegetett egymás vállának vetve küzdelme is. Csak a részletekre való odafigyelés miatt: meg lehet nézni a fotós előtt pózoló katonák csizmáit. A bagaria fekete bőrökön csillámlik a napfény. Ezek a férfiak adtak magukra.
Az utolsó magyar király már 1917 tavaszától különbékére törekedett, ami az antantnak nem volt érdeke, lévén a totális megsemmisítést tűzte ki célul.
„A háború élete tehát kormányok halandóságába redukálódott. A milyen nyilvánvaló volt, hogy ezekkel a politikusokkal, a kik a győzelemre esküdtek föl, épp oly lehetetlen békét kötni, mint a milyen lehetetlenné vált számukra a győzelem: olyan világos, hogy utánuk csak azok következhetnek, a kik a helyzet megítélésében szemben állottak velük. A kik már akkor ellenezték a háborút, a mikor még se megcsinálva, se elveszítve nem volt. Ezek még nem jutottak hozzá, hogy az első szót kimondják, de amazok már kényszerültek, hogy kimondják az utolsót.” (Szőllősi Zsigmond, Vasárnapi Ujság, 1. szám, 1917, 64. évfolyam)
Bizonyára a sok somogyi, erdélyi vagy éppen bácskai magyarnak a mediterrán világ nemcsak a keserves frontszolgálatot jelentette, hanem egy olyan másik világ feltárulkozását, megismerését is, amely révén a szülőföld szépségének és gazdagságának emléke átminősült. Ám a fennmaradt, hadipostával érkezett, ma is ereklyeként őrzött családi levelekből tudjuk: a márvány szökőkutaknál az akkor harcoló magyar bakáknak drágább volt az otthoni gémeskút, és a drága faragott szobrok helyett szívesebben látták volna mihamarabb a falujuk szélén álló pléh-Krisztus feszületét.
Bóra Gyula fotóriporterről nem sok adatot találni. Elfújta az évszázad vihara – az első, majd a második világégés, a két diktatúra, ami egyaránt gyűlölt mindent, ami az ember igazi arcát tükrözi. Bóra képein a vadság ellentéte, a szelídség és a jó kedély sugárzik. Száz év távlatából is tiszteletre méltó ez az akarata. Emléket állított a magyar katonának, akiket a vérzivatar küzdelmei helyett a hétköznapok hőseivé is avatott.
