forrás: Helyi Híradók
A temetkezés, a sírhelyek fenntartása is pénzkérdés lett a kis jövedelmű családoknál. A temetőkutató szerint eltávolodtunk a halált és a halottainkat megillető szertartásoktól, a kegyelettől. Egyre ritkábban járunk temetőbe és rokonaik hamvait egyre többen szórják a Dunába, Tiszába, vagy éppen teszik a könyvespolcra.
Az elmúlt évtizedekben, de főként a rendszerváltás óta alapvetően megváltoztak a temetkezési szokások Magyarországon. Halottak napja környékén sokan látogatnak ki a temetőkbe, de a sírhelyek megváltása drága, ami sok családnak jelentős tehertétel, így az október vége-november eleje az emlékezés mellett a számolgatás ideje is.
Az intézményrendszer is megváltozott; a szocializmusban még nagy temetkezési vállalatok működtek, azóta egyes temetők egyházi, önkormányzati tulajdonba kerültek, másokat magáncégek üzemeltetnek, több-kevesebb sikerrel – mondta el a Helyi Híradóknak Tóth Tamás temetőkutató, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa.
„A jó szándékot senki nem kérdőjelezi meg, de el kell fogadni, hogy ez egy szakma, ami komoly felkészültséget igényel” – fogalmazott Tóth Tamás. A temetők fenntartása nagy költségekkel jár, ami sok vidéki önkormányzatnak okoz fejtörést. A települések ott spórolnak, ahol tudnak, nem meglepő, hogy a temetők is kárát látják a takarékoskodásnak – véli a szakember, aki az ország határain belül és kívül már több mint 600 temetőben kutatott.
Egy idős nő virágot helyez el hozzátartozója sírjánál halottak napja alkalmából a Nógrád megyei Hollókő temetőjében. MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Az intézmények mellett a magyar temetkezési szokások is megváltoztak az elmúlt évtizedekben. A hatvanas években, a második vatikáni zsinat engedményei nyomán elterjedt a hamvasztásos temetés, ezt a temetők túlzsúfoltsága is segítette. A hetvenes-nyolcvanas években leginkább kolumbáriumokban, kazettákból álló falakban helyezték el az urnákat; ezek újfajta temetési szokásokat és sírgondozást hoztak magukkal. A 80-as évek végétől pedig a templomi urnasírok jelentették a legújabb irányzatot.
A rendszerváltás óta felgyorsultak a változások, egyre drágábbak lettek a sírhelyek, általános lett a hamvasztás, a hamvakat ráadásul a családtagok leginkább maguk kezelik: folyókba szórják, otthon készítenek neki emlékhelyet, vagy egyszerűen felteszik a könyvespolcra, elássák a kertben – tért ki rá Tóth Tamás.
Ezzel együtt a halálhoz fűződő viszonyunk is megváltozott – emelte ki Tóth Tamás. Alig néhány évtizede még otthon, a családtagok körében érte a halál az embereket, otthon is ravatalozták fel őket a tisztaszobában, a házaktól indultak a gyászmenetek. „Több generáció lakott együtt, így már a gyerekek is láttak halottakat, a téma messze nem volt olyan távoli, olyan tabu, mint ma” – fogalmazott a kutató.
Bár a történetírás a honfoglalástól említést tesz sírokról, temetésekről, a magyar nép viharos történelme miatt a temetőink viszonylag újak: a legrégibb sírok is legfeljebb 200-250 évesek. A sírkövek állapotától függően sok helytörténeti, néprajzi adat gyűjthető a temetőkben, de az adott kor értékrendjéről, művészetéről, politikai életéről is árulkodnak ezek a helyek.
Ha valakinek egy leszármazottja sem marad, aki gondozza a sírt, és meghosszabbítsa a bérletet, annak a maradványait idővel kihantolják, vagy egyszerűen „lejjebb ássák”. A nagy budapesti temetőkben egyes sírhelyek akár 10-12 ember maradványait is rejtik – árulta el Tóth Tamás. Még ismert emberek, történelmi személyiségek sírjai is eltűnnek, ha – akár átmenetileg is – kiesnek a kollektív emlékezetből.
Így hantolták ki az 1919-ben meghalt orvos, író Csáth Géza maradványait egy szabadkai temetőben; csontjainak helyét a kutató megtalálta, de egykori sírját ma már egy szerb család bérli. Hasonló sorsa jutottak a nyelvész Révai Miklós, és a botanikus Kitaibel Pál maradványai, koporsóikat azóta felszámolt temetőkben helyezték el, de exhumálásukról nem gondoskodtak.
Az egykor templomi sírboltokban nyugvók igen jelentős százaléka sincs már ott, ahova temették. „Slágertéma szokott lenni a kolozsvári Házsongárdi temető is; a hiedelmekkel ellentétben a jeles sírok többsége még a határok változtatása előtt tűnt el, így felesleges még ma is mutogatni például az Apáczai Csere Jánosnak állított síremléket” – tért ki rá a kutató.
Ma is használatos temetőkben is felszámolták jeles személyes nyughelyét, például a hazai klasszicista építészet legnagyobb alakja, Hild József sírját, de hasonló sorsra jutottak Lenhossék Mihály Ignác anatómus és Bertalan Lajos vízmérnök emlékhelyei.
