Hová induljunk, ha a saját szemünkkel szeretnénk meteoritkrátert látni? Laikusokban, a tudomány iránt érdeklődő átlagemberekben, de még a rokon kutatási területek művelőiben is gyakorta megfogalmazódik ez a kérdés.
Lázba hozta a tudósokat a Magyarmecske közelében eltemetődött objektum
A feltett kérdésre azzal kell kezdenünk a feleletet, hogy Magyarországon hiába is keresnénk. Voltak ugyan hazai jelöltek, sőt, két esetben nagyon komolyan éltek a kutatók a gyanúperrel, és erre irányuló érdemi tudományos vizsgálatok is zajlottak. Végül azonban a Veszprém megyei Magyarpolány krátergyanús objektuma sem a korábban feltételezett vulkáni szerkezettel, sem pedig impakt jelenséggel, azaz meteorit becsapódással nem volt megmagyarázható.
Felszínalaktani jegyei elviekben nem zárják ugyan ki a becsapódással történt keletkezést, ugyanakkor a földtudományi módszerekkel végzett kutatások ezt végül megcáfolták.
A BARANYA MEGYEI MAGYARMECSKE ESETÉBEN A GEOFIZIKAI VIZSGÁLATOK MÉG REMÉNYT KELTETTEK,
sőt, ez az egyetlen potenciális jelölt, melyet a nemzetközi források (a bizonyított besorolás előszobáját jelentő) „valószínű” meteoritkráter-kategóriába soroltak.
A hat kilométer mélyen eltemetett objektum meteoritikus eredetére azonban nem találtak geológiai bizonyítékokat. Ha már idehaza nem lelhetünk meteoritkráterre, akkor merre induljunk? Nem kell túl messzire mennünk, és meg se álljunk Lengyelországig! Poznań, a Warta folyó partján elhelyezkedő félmilliós település külvárosában található ugyanis
A VILÁG 190 REGISZTRÁLT METEORITKRÁTERE KÖZÜL A MAGYARORSZÁGHOZ LEGKÖZELEBBI:
a hét darab, egyenként 100 méternél kisebb, geológiailag igen fiatal, mindösszesen 3000–6000 éves asztroblémből álló Morasko-krátermező.
Ez(ek) tehát a hozzánk legközelebbi(ek), bár Budapest szívéből indulva is nyolc és félórányi az út, nem kevesebb, mint 800 km-t leküzdve. De ha lenne kitartó jelentkező, gyalogszerrel, durván légvonalban is 670 km-t kellene baktatnia mindehhez, ami hatnapi járóföldet feltételez.
Egy kis bevezető a krátertanba
A meteoritkráterek (más elnevezéssel impakt, vagy becsapódási kráterek, asztroblémek, asztroblémák) a Földön kívüli erők eredményeképp jönnek létre – ellentétben a földi belső és külső erők hatásával. Kialakulásuk a Naprendszer többi szilikátos kőzet-, valamint jég alkotta égitestjén eltérő paraméterekkel, ugyanakkor a földiével rokon folyamatok eredményeképpen zajlik. Az impakt jelenségeket létrehozó testek, az ún. impaktorok a Földön ismert esetekben mind kisbolygó-eredetűek.
Az eseményt azonban üstökösök (kométák) is létrehozhatják, ahogyan ezt az 1994-ben a feldarabolódó, majd a Jupiterbe csapódó Shoemaker–Levy 9 esete bizonyította,
AMELY A FÖLDRŐL MÉG AMATŐRCSILLAGÁSZOK ÉGRE SZEGEZETT TÁVCSÖVEIVEL IS LÁTHATÓ VOLT.
Azzal a kitétellel természetesen, hogy a Naprendszer gázóriásának esetében értelemszerűen kráterkeletkezésre sem került sor.
Az impakt események által létrehozott felszíniformák mellett a becsapódásoknak globális hatása is lehet az adott bolygóra–holdra–kisbolygóra–törpebolygóra: tömegére, forgástengely-változására, klimatikus viszonyainak módosulására, vagy például a Földön az élővilágot érintő tömeges kipusztulásra.
A becsapódás során létrejövő kráter tulajdonságait a Föld (vagy a becsapódással sújtott égitest) fizikai hatása (gravitáció, Coriolis-erő), az impaktor fizikai tulajdonságai (méret, sűrűség, sebesség, hőmérséklet), a légköri viszonyok (az atmoszféra vastagsága, sűrűsége, szél, légellenállás), a beesési szög, valamint a becsapódás helye (szárazföld vagy vízfelszín, talajtípus) határozza meg.
A KRÁTER FŐ TÍPUSAIT TEKINTVE LEHET ELSŐDLEGES VAGY MÁSODLAGOS KELETKEZÉSŰ,
valamint felszínalaktanilag egyszerű vagy összetett. Anyabolygónk kanonizált meteoritkrátereinek mérettartománya a keletkezés alsó határához közeli, alig 13,5 m-es perui Carancas-tól a 160 km átmérőjű (!) dél-afrikai romkráterig, a Vredefortig terjed.
Az alsó határ azt jelenti, hogy az ennél kisebb hatást (elvileg) kiváltó meteoritikus testek vagy már a légkörben elpárolognak, vagy becsapódás nélkül, szabadesésben hullanak alá, és maximum (kráter) gödröt hoznak létre. Keletkezési idejük is tág határok között mozog: az említett dél-amerikai kráter 2007-es, míg az oroszországi, finn határhoz közeli Suavjärvi egy 2,4 milliárd esztendeje történt becsapódás nyomát őrzi. A második legidősebb, úgyszintén valódi matuzsálem, az előzőekben szintén említett Vredefort, a maga 2,02 milliárd évével.
Lövészárkot ásott, vasmeteoritra bukkant a német katona
A meteoritkráterek kozmikus eredetének végleges tisztázása tudománytörténeti szempontból a közelmúltra tehető. Az egyesült államokbeli Arizona 50 000 éves Barringer- (Meteor-) kráterét létrehozó, 100 000 tonnára becsült vasmeteorit kapcsán elkezdett bányászati célú kutatás idején ez még gyenge lábakon álló teória volt a 20. század elején.
Az 1950–1960-as évek elejétől a földi kráterek impakt létrejöttével az amerikai Robert S. Dietz, valamint – a holdmissziók geológiai programjának megalkotása során kiteljesítve addigi erre vonatkozó munkásságát – Eugene Shoemaker foglalkozott tudományos alapossággal.
Egészen az 1960-as évek közepéig a tudományos közvélemény többsége úgy vélte, hogy a kráterezettség szempontjából addig egyedüliként ismert égitest, a Hold, valamint a Föld geológiai története ebben a tekintetben egyforma: a felszínükön található objektumokat zömében vulkanikus erők alakították ki.