A TANÁR ÚR
Sokszor voltam kicsi, és voltam kicsit nagy…
Több évtizedes pályafutásomra visszatekintve tíz évenként tettem valami emlékezeteset.
Egy évtizednyi testnevelés tanítása után, kidolgoztam a minden körülmények között tartható testnevelés foglalkozásokat, amelyből országosan elismert módszer lett. A módszertani pályázat után járva az országot tudatosult bennem, hogy még további segítségre van szükség ahhoz, hogy ne legyenek olyan egyhangúak és fantáziátlanok a tanórák. Felajánlottam, hogy kártyákra kidolgozom az éves tananyagot, amelyet egyszerűen az óra előtt elővesz a tanár, és mely alapján tudatosan felépített, játékos órát tud tartani. A kilencvenes években sajnos megszűnt a tanórák ellenőrzése, nagyon visszaesett a színvonal, az emberek szemében a testnevelés fokozatosan elvesztette fontosságát.
Bevezettem az egy éves szakmunkás képzést, igaz ezt a történelem kényszerítette ki, de több szakmában a rövidebb ideig tartó képzés lehetővé tette a változó világban való boldogulást. Egyben azt is bebizonyítottuk, hogy lehetséges rövidebb idő alatt is megtanulni egy új szakmát, főleg olyan felnőtteknek, akiknek már van munkatapasztalatuk.
Behoztam Magyarországra az angol rendszer alapú főiskolai képzést, amellyel két célom volt. Egy rész egy újabb, innovatív pedagógiai módszert szerettem volna népszerűsíteni idehaza, másrészt lehetőséget akartam biztosítani arra, hogy a külföldre menő munkavállalóknak legyen olyan végzettségük, illetve tudásuk, amit ott is elfogadnak, ne alulról kelljen kezdeni a ranglétrán. Ez a rendszer annyira más a hazai megszokotthoz képest, hogy egy évtized alatt sem tudtam mindenkinek elmagyarázni (főleg a hivatalokat), hogyan is működik pontosan. Szerencsére a diákok szerették az angol módszert, ahol a megszokottal ellentétben, gyakorlati tapasztalatokra építettük fel az elméletet. Az angol oktatás szerint „az elméleti képzés arra való, hogy a gyakorlatban megismerteket tudatosabbá tegye”. A tanároknak sem volt könnyű, hiszen nem voltak hivatalos tankönyvek, csak a követelmények voltak megadva, hogy milyen tudás, illetve ismeretek elsajátítására van szükség. Nagyon hálás vagyok az angoloknak, segítségükkel szintet léphettem az oktatásban. Sokat segítettek, elismertek, saját gyerekükként kezeltek.
Többségében már dolgozó, felnőtt üzletemberek jártak hozzánk az elmúlt tíz év során, több ezren, akiket nem lehetet a hagyományos főiskolai módszerekkel tanítani. Volt egy egyetemi tanárnő, aki nálunk tanított, többször bejött az általam tartott órára. mert nagyon idegesítette, hogy engem mindig megtapsolnak az óra végén, őt pedig, aki sokkal színesebb órát tart, nem. A titkomat megosztottam vele. Nem magas röptű tudományra van szükségük ezeknek az embereknek, hanem az érthető, számukra is felhasználható ismeretekre, megfogható példákra, amelyekkel tudnak azonosulni. Ezután megpróbálta hasonlóan csinálni, és így nem maradt el a taps sem.
Hogy mekkora a káosz a külföldi és magyar rendszer között, jól jellemzi ez az eset, ami az egyik diákunkkal történt. Kiment Dániába három hétre kosárfonó tanfolyamra, egy népfőiskolára. Ott minden végzettségre diplomát adnak. Amikor hazajött, kérdezték milyen végzettséget kapott, mondta, hogy diplomát. Ezek után automatikusan átsorolták a magasabb fizetési kategóriába a diplomások közé.
Magán középiskolát alapítottam, mivel bezártak egy állami gimnáziumot, és a szülők kérték, hogy vegyem át magán kézbe, ne hagyjam megszűnni. A szülőkkel, diákokkal nagyon jó iskolai életet alakítottunk ki, az évek során családok több generációja jött hozzánk. Egyszerűen nem hittem el, hogy hatvan kilométeres körzetből éppen hozzánk akartak járni, pedig közelebb is volt iskola. Sajnos csak kétszáz diákot tudtunk fogadni, mert nem volt több hely, pedig többszörös volt a túljelentkezés. Népszerűek voltunk.
A titok nyitja a módszerben volt. A diákok képességeiknek megfelelő szintű csoportos foglalkozásokon vettek részt, a tanárok dupla órákat tartottak. Az első órán az új tananyagot ismerték meg, majd a következőn részleteiben feldolgozták azt, így nem volt szükséges házi feladatot adni. Igaz reggel ötkor kellett indulniuk iskolába, és csak este értek haza a közlekedés miatt. Részben ezért is, állandó harcban álltam a pedagógusokkal, hogy néhány perc késésért ne írjanak be hiányzást. Szerettem volna elérni, hogy az osztályzatokkal ne büntessék, hanem motiválják a diákokat. Sajnos azonban tanárok nem tudtak kilépni a komfortzónájukból, egyszerű zsoldosok voltak. Amikor egyszer egy biológia órát látogattam, a tanárnő meglehetősen jó benyomást keltett, nagyon jó órát tartott. De mielőtt elkönyvelhettem volna remek pedagógusnak, az egyik gyerek megkérdezte: „Tanárnő, máskor is lesz még ilyen jó óránk?”. Igen, valóban van egy réteg, aki tudna varázsolni, de már elfásult, nem hozza lázba a diákok okítása. Nekem, akinek élete a nevelés, több évtizede mindennap új életet jelent az iskola. A londoni olimpia előtt, az egyik kolléga olimpiai plakát kiállítást és vetélkedőt hirdetett a középiskolásoknak. Azt mondtam adjuk meg a módját, és a vetélkedőre meghívtunk két olimpiai bajnokot, a győztes csapatot pedig két kollégával együtt kiutaztattam az Olimpiára. Ez egy életre szóló élmény volt számukra.
Svájcban alapítottam iskolát az angol mellett, mert úgy éreztem ez a rendszer áll hozzám a legközelebb. Kreativitásra és gyakorlatra épülő oktatást tudtam megvalósítani. Pályafutásom végére megérkeztem oda, ahova mindig is vágytam, és azt tehetem, amit szeretek csinálni: taníthatok doktori szinten a föld minden részéről érkező nemzetközi diákoknak.
Az oktatás világában dolgoztam pincétől a padlásig, jártam a világot, Afrikától – Amerikáig. Keressem, azt mi működteti a világot, hogy mindig többet adhassak azoknak, akik tőlem akarnak tanulni és közben azt vallottam, „ne azt kérdezd mit kaptál a hazádtól, hanem azt Te mit adtál neki”
Gábor Frank
