Amikor boldog esküvői fotókat lát az ember, azt gondolja: milyen mázlisták, hogy megtalálták egymást!
Sajnos manapság azonban egyre gyakoribb, hogy a nagy csinnadratta és a kezdeti extázis ellenére a történet végül nem happy enddel végződik. Az arányok egyre romlanak: 10 házasságból csupán 3 az, amely nem válással, vagy keserű, rendszeres tányércsapkodással végződik.
Az amerikai tudósok először a hetvenes években kezdték el közelebbről vizsgálni a házasságokat, mivel rohamosan nőtt a válások száma. Éppen ezért “laboratóriumi” körülmények közé vitték a témát, hogy rájöjjenek, mi az egészséges és tartós kapcsolat titka. Főként arra voltak kíváncsiak, hogy vajon minden eset más és más, vagy van olyan közös tulajdonság/gyakorlat, ami roncsolja a kapcsolatokat.
A kutatás egyik úttörője John Gottman volt, aki kollegájával Robert Levensonnal a Washingtoni Egyetemen vizsgált friss házasokat. A pároknak nem kellett mást tenniük, mint válaszolni pár egymással kapcsolatos kérdésre, miközben elektródákkal figyelték a testük reakcióját (vérnyomás, pulzus, izzadás). Ezután a kutatók hazaküldték őket, majd hat évvel később utánajártak, hogy kik maradtak közülük házasok.
Ezután két csoportra bontották őket: a „mesterekre” és a „tragédiákra”. Előbbiek nyilván azok, akik még mindig együtt voltak, utóbbiak azok, akik elváltak, vagy boldogtalanok voltak a házasságukban.
Amikor összehasonlították a mesterek és tragédiák hat évvel korábbi “eredményeit”, rájöttek egy teljesen tiszta nyomvonalra: bár külsőre mindnyájuk viselkedése nyugodt volt, az elektoródák által mért értékek mást mutattak: a tragédiák szívverése szaporább volt és többet izzadtak – tehát a fiziológiailag legaktívabbak kapcsolata romlott a leggyorsabb ütemben.
És, hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz? A fiziológiai tünetek tökéletesen megfeleltek a védekező/támadó módnak. Egy beszélgetés levezetése a társukkal mellettük olyan volt, mint egy vicsorgó tigrissel szembetalálniuk magukat. Még akkor is, amikor kellemes dolgokról meséltek, folyamatosan fel voltak készülve arra, hogy támadniuk kell vagy védekezniük.
Ezzel szemben a mesterek mindvégig nyugalomban voltak, látszott az a maguk köré teremtett “buborék”, amiben mindketten kényelmesen érezték magukat.
Hogy ez miért is van, újabb kísérlet következett. 130 friss házast figyeltek meg “akcióban”. Elhívták őket egy kellemes szállodába, ahol azt kellett tenniük, amit amúgy is tennének nyaraláskor: pihizni, enni, medencében fürdeni, dumálni. Gottman itt megfigyelte, hogy mi is az a kulcsfontosságú dolog, ami a boldog párokat jellemzi. A nap folyamán a párok folyamatosan kapcsolódási kísérleteket tettek egymás felé. Például a férj, akit érdekelnek a madarak, felkiáltott, hogy: “Nézd, milyen gyönyörű az a madár!”. A feleség erre többféleképpen reagálhat: sehogy, felháborodással, amiért megszakította az olvasásban, vagy lelkesedéssel és érdeklődéssel.
Akármilyen pitiáner a példa, és nem egy ilyen helyzeten múlik, de jól mutatja a kapcsolat alakulását. Azok, akik az esetek többségében reagálnak a párjukra, érdeklődnek az apróságaik iránt is (még akkor is, ha fáradtak, akkor is, ha őket baromira nem érdekli), egy boldog és kiegyensúlyozott társat kapnak. Így Gottman megállapította, hogy egy idő után az intimitásnál is fontosabb a tartós kapcsolathoz a kedvesség és a nagyvonalúság.
A mesterek tehát a hála és értékelés mentén mozognak. Nem mindegy, hogy azt nézzük a másikban, ami rossz és kritizálható, vagy tiszteljük és értékeljük a jó tulajdonságait. Akik folyamatosan kritizálják párjukat, egy idő után a jó tulajdonságaik 50 százalékát már észre sem veszik és abban is rosszat látnak, ami valójában nem az. Ez nem csak lelkileg, hanem fiziológiailag is veszélyes, ugyanis azt is kimutatták, hogy egy sima náthát is nehezebben küzd le olyasvalaki, aki ilyen környezetben él.
A kedvességet lehet egy veleszületett tulajdonságnak venni, de érdemes inkább izomként tekinteni rá, amit gyakorlással lehet erősíteni- mondja Gottman – és kezdjük el minél előbb, mielőtt végleg megmérgezzük a kapcsolatunkat.
Forrás: Business Insider
