Szemere Bertalan
Szemerei Szemere Bertalan (de genere Huba), (Vatta, 1812. augusztus 27. – Pest, 1869. január 18.) képviselő, miniszter, miniszterelnök, író.
Élete
Fiatalsága
A Borsod vármegyei Vattán született elszegényedett, régi nemesi család harmadik gyermekeként. Apja, Szemere László őrnagy, anyja Karove Erzsébet volt.
1820-ban a sárospataki református iskolában tanult, innen 1822-ben, főképp a német nyelv kedvéért a miskolci evangélikus iskolába helyezték át. Itt három évet töltött, a negyedikből nyolc hónapot otthon és csak 1826 húsvétján ment a késmárki líceumba, ahol kiváltképp a német nyelvért 1827-ig maradt. Ekkor ismét Sárospatakra tért vissza és itt maradt 1832-ig.
Hamar megmutatkozott költői érdeklődése. Művei fiatal kora dacára megjelentek a Felső-magyarországi Minerva című folyóiratban. Korai írásain Kölcsey és Vörösmarty hatása érződik.
1832-ben jogászként diplomázott, a nyilvános vizsga végén a szokásos nyilvános búcsúvételt ő teljesítette először magyarul. Ezután Borsodban négy hónapig gyakornok volt, ekkor az országgyűlési ifjúság tagja lett, szabadelvű reformokat támogatva. Később mint királyi táblai jegyző és ügyvéd működött. 1832-től 1834-ig Pozsonyban lakott.
Miután letette az ügyvédi vizsgáit, 1834 szeptemberében visszatért Borsodba, ahol decemberben tiszteletbeli aljegyzőnek választották, mely hivatalát 1836 tavaszáig viselte.
Áprilisban az országgyűlés berekesztésén jelen volt, májustól októberig Bécsben időzött, majd több rokona segítségével hosszabb külföldi körutazásra ment, több jelentős és fejlett várost meglátogatott (például: Berlin, Amszterdam, Dublin, Lausanne), de Párizsban majdnem fél évet, Londonban pedig egy hónapot tartózkodott). Csehországon át beutazta Németország nagy részét, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Írországot, Németalföldet, Belgiumot, a Rajna-vidéket, Svájcot, Bajorországot és csak 1837 októberében tért vissza Bécsbe.
Utazásai során szembesült azzal, hogy Magyarország a nyugathoz képest jóval elmaradottabb és az országról kialakult külföldi kép mennyire hiányos és hibás. Úti élményeit és a külföldi demokratikus intézmények működéséről, felépítéséről esszéit színvonalas úti naplójában írta meg még Bécsben és csak 1838. február elején tért haza. Bár a mű szerkesztett változata 1839-re elkészült, a cenzúra miatt a könyv kiadása egészen 1840-ig váratott magára.
Szemere 1838 elejétől fogva felváltva hol Vattán, hol Pesten tartózkodott.
Az Utazás külföldön meghozta számára a sikert, a Magyar Tudományos Akadémia 1840. szeptember 5-én levelező tagjává választotta és egy második kiadásra is sor került.
1841-től 1847-ig Borsod vármegye egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja volt és Palóczy László mellett a megye országgyűlési képviselőjeként Pozsonyban, az 1843-44-es és az 1847-48-as reformországgyűlésen az ellenzék egyik jelentős vezérévé vált (az utóbbin az Országgyűlés jegyzőjévé is választották).
1846 tavaszán feleségül vette Jurkovich Leopoldinát, akitől hat gyermeke született. Első gyermekük, Mária 1847. január 25-énMiskolcon, Attila fiuk 1859-ben már a száműzetésben, Párizsban látta meg a napvilágot. Később még négy gyermekük született.
Az 1848-as választásokon Miskolc mezőváros országgyűlési képviselőjévé választották. Az alakuló Batthyány-kormányban belügyminiszter lett, s így az ő feladatai közé tartozott az új országgyűlés előkészítése is; őt magát három választókerületben is megválasztották, de a miskolci mandátumot fogadta végül el. Minisztersége alatt megindult a kormány hivatalos lapja, a Közlöny. Az Országos Honvédelmi Bizottmányban az igazságügyért felelős pozíciót töltötte be. 1848 decemberében Felső-Magyarország kormánybiztosává nevezték ki, így Miskolcon részt vett a Franz von Schlik tábornok elől visszavonult felső-tiszai hadtest újjászervezésében. 1849. május 2-ától miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth Lajos kormányzó mellett, egészen a kormány lemondásáig.
A Szemere-kormány
Hivatalba lépésük után megszüntették a statáriumot, visszarendelték a kormánybiztosokat, továbbfejlesztették a jobbágyfelszabadítást. 1849. július 29-én elfogadták a nemzetiségi törvényt, amely szabad nyelvhasználatot engedélyezett a nemzetiségeknek a helyi közigazgatásban és az oktatásban. Céljuk ezzel a nemzeti kisebbségek megnyerése volt a forradalom számára.
Emigrációban
Ő ment a végveszély napjaiban Batthyány Kázmér gróf akkori külügyminiszterrel az orosz sereg fővezéréhez kiegyezést kieszközölni, azonban nem járt sikerrel. Még jelen volt azon az augusztus 11-én megrendezett aradi minisztertanácsi ülésen, ahol Görgeyt diktátorrá nevezték ki, és innen még azelőtt távozott, hogy Kossuthnak bejelentette volna kormánya lemondását.
A világosi fegyverletétel után a gondjaira bízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket 1849. augusztus 23-án Orsován elásatta. Ezután Viddinbe, majd Konstantinápolyon, Athénen és Törökországon át, álnévre kiállított útlevelekkel, Hajnik Pál társaságában, akivel Görögország klasszikus földjét bejárta, tengeri úton Párizsba ment, ahol aztán sok akadály és egy évi várakozás után családjával egyesülve, több évig lakott szerény anyagi körülmények között. Az angol és francia kormányhoz az osztrák törekvések ellen intézett felvilágosító emlékiratai és hírlapok útján dolgozott a magyar ügy érdekében.
1851-ben távollétében (in contumaciam) halálra ítélték.
Kiterjedt levelezést folytatott, támogatta a kiegyezést, ezért szembekerült Kossuthtal. A magyar emigráció című pamfletjében, majd a Politikai jellemrajzok című írásában nyíltan támadta a szabadságharc vezetőit, elsősorban Kossuth Lajost. Szakított a Kossuth által követett iránytól, melyet kárhoztatott, és az 1859-es Pesti Hírnökben melegen ajánlotta az év október 20-ai császári kiadványok elfogadását, a jövőbeni fejlődés alapjául. 1862-ben pedig erősen kikelt a volt kormányzó által megpendített konföderáció terve ellen.
Emigrációban töltött évei alatt megírta Utazás keleten című útirajzát is.
Még inkább elkeserítették otthoni bajai, anyagi küzdelmei. Neje vagyonának megmentett részéből élt a család és hogy ahhoz maga is hozzájáruljon, többféle irodalmi kiadványt tervezett. Előkészületeket tett az osztrák ház történetének megírására 1526-tól 1869-ig; írt a nemzetiségi kérdésről; és verseket is.
Már elborult elmével tért haza, a Batizfalvy gyógyintézetben kellett őt elhelyezni és állapota folyvást rosszabbodott, dührohamai a Schwartzer-szanatóriumban csak súlyosbodtak.
1869. január 18-án reggel 4 órakor hunyt el. Budán temették el január 19-én délután a krisztinavárosi sírkertben, a református egyház szertartása szerint, de 1871. május 1-jén Miskolcra szállították hamvait és ott az avasai-templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.
A Magyar Tudományos Akadémián 1876-ban Horváth Boldizsár tartott fölötte emlékbeszédet.
Családja
Veje Kürthy Emil újságíró, dédunokája Magyar Bálint színháztörténész, ükunokája Magyar Bálint politikus.
