Bichon havanese – A kubai kézmelegítő
A valóságban a bichonok családja több nyárfapörölyre emlékeztető kutyácska gyűjtőtégelye, melyek a köztudatban sokszor fejhangon visítozó, ideggyenge ölebekként vannak elkönyvelve, holott azon ritka fajták közé tartoznak, akiket mai napig arra a célra használnak, mint amire eredetileg kitenyésztették. Sőt, szerepük nemhogy nem csökkent, hanem inkább nőtt az idők folyamán.
Sokaknak ezen kutyák vidámsága, bohókás kinézete jelent igazi vigaszt, melyre elidegenedő, zsúfoltsággal, tömeggel terhelt világunkban egyre nagyobb szükség mutatkozik. Mindemellett a bichonok különlegesek abban is, hogy divatjuk szinte sosem lankadt, hiszen szinte minden korban volt igény – ez érvényes napjainkra is – kis termetű, kényeztethető luxus ölebre, mely kategóriában a bichonok abszolút favoritok.
értékes árucikk
A bichon havanese – ahogy neve mutatja – a bichon családfa Kubába elszármazott változata. Kialakulására többféle elmélet létezik, melyek közül a legáltalánosabb, hogy a havanese-t a XVII-XVIII. században, bichon bolognese, vagy máltai selyemkutya, és uszkárok segítségével hozták létre. Ennél érdekesebb azonban, hogy ősei nem spanyol dámák karján ücsörögve, hanem tengerészek által érkeztek az országba.
No persze, a harcedzett, derék tengeri medvék nem cserzett tenyerüknek kerestek oltalmat a magukkal vitt bichonok lágy szőrtengerében, de még csak nem is a hajó rakományát dézsmáló rágcsálók megritkítását várták tőlük. A bichonokat egyszerűen már akkoriban is luxuscikként tartották számon, és mint ilyen, roppant értékkel bírtak a hajósok által előszeretettel folytatott cserekereskedelemben.
A havanese új hazájában is hamar gazdagság szimbólumává vált, így az országban végbement társadalmi és politikai változások nem kedveztek sem megítélésének, sem egészségi állapotának. El lehet képzelni, hogy a kapitalizmust – annak minden bűnével – magáról lerázó öntudatos proletariátus mit csinálhatott a kizsákmányoló elit luxusölebeivel, ha keze közé kaparinthatta őket… Mindenesetre tény, hogy a kubai felkelést követően alig tudtak pár egyedet Amerikába menekíteni az országból.
Társasági feladatok
Hányattatott sorsa ellenére a havanese sosem került igazán a partvonalra, hiszen mindig voltak és lesznek olyanok, akik rajonganak a kicsiny, dédelgetésre csábító vattapamacsokért. Noha a közvélemény gyakorta lenézi a fajtát ezért, s bár igaz, hogy a havanese sosem harcolt ádáz rágcsálók ellen, vagy vadászott dúvadra a kotorékban, azaz a szó köznapi értelmében nem volt „haszonállat”, a védelmében mindenképp el kell mondanunk, hogy ölebnek lenni korántsem olyan egyszerű feladat, mely igenis speciális kvalitásokat követel.
Elsőként, egy ölebnek nem árt, ha egészséges fizikummal rendelkezik. Nem kell persze egy masztiff robusztusságával bírnia, de nem baj, ha elviseli a gyűrődést. A havanes ennek megfelelően filigrán alkatú, mozgékony kiskutya, akit azonban nem sodor félre az első komolyabb őszi fuvallat.
A közvélekedés sokszor hisztérikus, ideggyenge fajtaként tartja nyilván a havanese-t, illetve úgy általában a bichonokat, melyhez a különféle tenyésztési anomáliákból kikerülő, valóban problémás egyedek szolgáltattak alapot. A valóságban azonban a jó helyről származó havanese stabil idegrendszerű, alkalmazkodó fickó.
Kevés fajta van, akinél ez a tulajdonság ennyit nyomna a latban, hiszen a társasági kutyák legfőbb funkciója – ahogyan nevük is mutatja –, hogy mindenkor és minden helyzetben kellemes és problémamentes társai legyenek az embernek. Magyarán egy társasági kutya jön-megy gazdájával, különböző emberekkel és különféle szituációkkal találkozik, ahol normálisan kell viselkednie.
Ez elképzelhetetlen lenne egy idegtől remegő, kolerikus, négylábú hisztérikával. A viselkedésbeli problémák egy része néhány tenyésztő felelőtlenségéből ered, aki a szépség érdekében mindent-mindennel pároztat, csak hogy kisebb, hosszabb szőrű, szebb fejformájú egyedet kapjon, mit sem törődve a belső tulajdonságokkal, idegrendszeri sajátosságokkal.
Másik része pedig a gazdák ostobaságából ered, akik mindent megengednek imádott tutyulu-mutyuljuknak, amitől az felbátorodva, maroknyi zseb-zsarnokká fejlődik. Mindenesetre hiba egy-egy ilyen szélsőséges viselkedésű egyedek láttán ledegradálni az egész fajtát.
Mindezek mellett persze kívánalom, hogy az ilyen ölebecskék kellőképp ragaszkodóak és vidám természetűek legyenek. Nos, a havanese-nek e tekintetben sincs szégyellnivalója. Szinte árnyékként követi gazdáját, vidám és élénk természetű, de mégsem feszülten vibráló törpe. Ha gazdája közelében tartózkodhat, nyugodtan szundít a kanapén, vagy az imádott lény ölében, nem kezd idegesítően viháncolni, sípolni, tolakodni.
Kicsi, de nem buta
Szintén gyakori sztereotípia a havanese-vel kapcsolatban, hogy nevelést nem igénylő, jobban mondva, nem nevelhető fajta. Mivel egy havanese heves kirohanását egy közepes testalkatú hároméves is eredményesen képes feltartóztatni, sokan azt képzelik, hogy abszolút szükségtelen nevelni egy ilyen kistestű kutyát, elég rákapcsolni a flexi pórázt, vagy még egyszerűbb, ha lába nem is érinti a talajt és ölben közlekedik mindenhová.
Ami a legmegdöbbentőbb, ezt többnyire a fajta tartói hiszik el kutyájukról, holott erről szó sincs. A havanese intelligens, megfelelni vágyó kutyácska, aki a mai modern, pozitív motivációs módszerekkel látványosan képezhető. érzékeny, finom hangolású lelke lehet, hogy több türelmet igényel, de értelem tekintetében nincs pótolnivalója. Az ő esetében a „kiképzés”, vagy inkább nevelés természetesen a kezelhetőséget, vezethetőséget kell szolgálja.
Ezen a ponton hibázik a legtöbb havanese gazda, tisztelet a kivételnek. Tudomásul kell venni, hogy a kistestű kutyákat is kell nevelni. Ezáltal sokkal több szabadságot élvezhet kutya és gazdája, egyúttal a kutyácska számára is egészségesebb légkört teremt. érdemes belegondolni, hogy a kutya bizonyos tekintetben olyan, mint egy gyerek. Addig megy, ameddig engedik. Ha kényeztetik, ha mindent megengednek neki, ha mindig minden úgy alakul, ahogyan ő akarja, ezt veszi természetesnek. Egy idő után eljön a pillanat, mikor nem lehet a kedvére tenni és kezdődik a hiszti, vagy a beutaló a kutyapszichológushoz…
Ezt a gyengekezű, erélytelen tulajdonosok a szükséges rossznak tudják be, és észre sem veszik, hogy időközben apró vattakutyácskájuk kicsiny praclijába játszották a kormányrudat. Mindeközben a kutyuska lelkében iszonyú vihar dúl, hiszen egyfelől harcol benne az akaratos, önző „kisgyermek”, másfelől bizonytalan és szorong az általa kizsarolt vezető pozícióval járó felelősségtől. Ez hosszútávon nyilván tarthatatlan állapotokat eredményez. Mindez azonban csöppnyi határozottsággal és tántoríthatatlan következetességgel könnyedén áthidalható. Ennek segítségével a parányi havanese-ből tisztességesen viselkedő, problémamentes kísérő válik.
A másik kritikus pont, amelyen általában félresiklik egy havanese nevelése, az a szocializáció, vagyis annak hiánya. Sajnos a kistestű kutyák gazdái általában hajlamosak elfelejteni, hogy kedvencük valójában ugyanolyan kutya, mint a többiek. Ennek megfelelően szüksége van arra, hogy megtanuljon „kutyául” viselkedni, megtanulja, hogy hol a helye más ebek között.
Ha gazdái állandó jelleggel és szükségtelenül felkapkodják egy-egy ismerkedési helyzetben, sosem lesz képes megtanulni mindezt. Helyette az a kényszerképzete fejlődik, hogy ő mindig élvezi gazdája biztonságát, ezért idővel felbátorodik és egyre hangosabban nyilvánítja ki képzelt felsőbbrendűségét, melyet csak erősít benne a „megemelt pulpitus”. Megint csak nem jó elfelejteni, hogy a rivális fölé emelkedés a kutyák nyelvén dominanciát jelent.
Ezt nem minden „alattvaló” tűr el szó nélkül… Félrenevelése azért is botorság, mert a havanese alapból igen társaságkedvelő, jól szocializálható fajta, ha hagyják igazi kutyaként viselkedni. Természetesen még ekkor is érdemes körültekintéssel eljárni, hiszen egy nagytestű, vehemens kutya akaratán kívül is komoly kárt tehet a vékonyabb csontozatú, 4-6 kilós kutyácskában. Legideálisabb játszópartnerek számára a nagy, de nyugodt, vagy az élénk, de hasonló méretű ebek.
Szőrben az igazság
Mint simogatni való kedvenc, vagy mint kiállítási díszeb, a havanese egyik különlegessége a szőrzete, mely – tetszik, nem tetszik – mindenképp odafigyelést, gondoskodást igényel.
Tudni kell, hogy kellemesen selymes bundája egyrétegű, nagyon finom szálú, pelyhes tapintású szőrzetből áll össze. Mondani sem kell, hogy bár érintése, cirógatása valóban kellemes élmény, a kutyát az időjárás ellen szinte alig védi. Különösen a hideg és nedvesség ellen nem nyújt szigetelést. Emellett mágnesként vonzza a koszt és a ragadós bogáncsokat, melyhez nagyban hozzájárul a havanese „földszintes” berendezkedése. Ez érthető, hiszen a kicsiny bichonnak sosem kellett erdő-mezőn keresztül verekednie magát, vagy a sáros udvaron tartózkodni. Az ő szőre inkább a finom tapintást és a szépséget szolgálta.
A mai, főként városi környezetben több lehetőség kínálkozik a havanese gazdák számára. Ha úgymond szőrben hagyják a kutyát, akkor – szőrtípustól függően – hetente 1-2-3-szor ki kell bontani az esetleges csomókat és át kell fésülni a bundáját. A kiállításra járó egyedeknél szükséges velejáró még a kutya gyakori fürdetése is. Ez esetben külön figyelmet kell fordítani arra, hogy megfelelő módon pótoljuk a szőrzet zsírtartalmát, megelőzve a bőr korpásodását, illetve a szőrvégek eltöredezését. Ehhez érdemes nercolajos balzsamot, vagy akár halolajkapszulát használni. Persze egy havanese sem úgy születik, hogy alapból kedvelje a szőrápolással járó herce-hurcát. érdemes ezért már kicsi korától kezdve kondicionálni a procedúrához, hogy később ebből se legyen probléma.
Azoknál az egyedeknél, akiknek gazdája nem tör kiállítási babérokra, nyugodtan lehet rövidre nyírni a bundát. Ez a kutya és gazda számára is kényelmet biztosít.
Tudvalévő, hogy a bichonok mindig is drága kedvenceknek számítottak. Több se kellett a „leleményes” szaporítóknak és ráugrottak az új lehetőségre. Tehették ezt a jól ismert magyar mentalitás ismeretében, hiszen itthon komoly népszokás gazdagabbnak, tehetősebbnek látszani, mint valójában.
Ezek az emberek természetesen sokszor bichont keresnek, hiszen annyit tudnak róla, hogy jó drága, meg a szomszéd szolárium-függő, „vállalkozófeleség” városi terepjárójában is ilyen kutyácska visítozik, úgyhogy mindenképp kell egy. Na persze olcsón, mert annyit nem adunk érte, meg pukkadjon meg a szomszéd, hogy mi milyen jó bizniszt csináltunk… Ezek az emberek aztán nagy büszkén lecsapnak a piacokon, állatvásárokon és kocsik csomagtartójában „papír nélküli”, pár ezer forintért kínált, „fajtisztának” mondott havanese kiskutyákra.
Persze mikor később kiderül, hogy jól sikerült keveréket sóztak rá a tudatlan vásárlóra, reklamációnak helye nincs… Magyarán a fajta kedveltségét, az érdeklődők szűklátókörűségét és tájékozatlanságát kihasználva, a havanese-t sokszor hamisítják, keverik ezért nagyon meg kell nézni, hogy honnan szerzünk be kiskutyát, de ez igaz lehet majd minden bichonra.
Egyébként ez az életvidám ebecske tökéletes társ, akár emeleti lakásban is, sőt egyenesen városi és lakásban való tartásra született fajta. Hely- és táplálékigénye igen csekély, alapvetően egészséges, és örvendetesen hosszú életű ebecske. Kiválóan megtalálja a helyét gyermekes családban is, bár az ő esetében fokozottan érvényes, hogy a kutya és a kicsik együttléte állandó felügyeletet igényel, de szinte minden esetben a kutya érdekében. Méretei és testalkata nem teszi lehetővé a durva birkózásokat, de „light kontakt” hancúrozásokban szívesen partnere a gyerekeknek, ha azok valóban számolnak sérülékeny méreteivel.
Forrás: kutyafajta-kalauz.; Képek: Google
Author: Balaskó Norbert
