Berni pásztorkutya – A mosoly trikolór szigete
Nem kell különösen szofisztikált esztétikai érzékkel rendelkezni ahhoz, hogy belássuk miért a berni pásztor tett széles népszerűségre szert az amúgy igen mutatós, és színeiben, rajzolatukban azonos svájci pásztorkutyák (Appenzeller, Nagy Svájci Pásztorkutya, Entlebuchi) közül. Robusztus megjelenése, fekete-fehér-cser színű, dús bundája éppúgy a siker záloga volt, mint megbízható, nyugodt jelleme.
A fajta megbecsüléséről sokat elárul, hogy hazájában a bernit tartó házak homlokzatán, vagy kapuja felett mindig találni egy, a fajtát ábrázoló szobrocskát, mely büszkén hirdeti, hogy ebben az otthonban berni pásztor lakik.
Istállóból a nappaliba
Bár a berni pásztor tenyésztése közel 100 éve kezdődött, lelkes hívei egészen a rómaiakat jelölik meg a fajta „importőreinek”. Nem mintha a derék hódítóknak szégyenkezniük kellene emiatt, hisz annyi kutyafajta ősének elterjesztését tulajdonították nekik, hogy egyel több, vagy kevesebb már igazán nem számít…
Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha a berni pásztor kialakulását fürkésző tekintetünket nem a régmúltba, hanem pusztán a középkorba meresztjük. Ekkortájt ugyanis földművelők telepedtek meg Bern, Burgdos körzetében, illetve a schwarzenbergi, valamint ementáli Elő-Alpok lejtőin.
Az ezeken a területeken kialakuló és később fellendülő parasztgazdaságok mindennapi munkájához igénytelen és sokoldalú munkakutyára volt szükségük, melynek feladatai nem csupán a porta és a jószág felügyeletéből merült ki. Ha a szükség úgy hozta, szekéren haladó gazdáját kellett kísérnie, sőt igen gyakran a tejeskannák szállítására szolgáló kordét kellett vontatnia.
A dolgos parasztembernek leginkább egyetlen dolog számított, ha kutyáról volt szó: lássa el a feladatát. Nem kényeztették, ajnározták kutyáikat, és bár a hasznosan dolgozó kutyákat megbecsülték, a nap végeztével nem a házban, hanem a gazdasági állatokkal együtt, az istállóban szállásolták el őket.
Bár az 1830-as években fellendülő fajtatiszta kutyatenyésztés némileg háttérbe szorította a „parasztkutyákat”, munkájuk nélkülözhetetlensége miatt kiszorítani végképp nem lehetett őket. Az 1900-as évek elejétől már kiállításokon is szerepeltek, meglehetősen gyér sikerrel, de arra mégis jó alkalom volt, hogy olyan emberek is felfigyeljenek rájuk, mint Fritz Probst, akit teljesen lenyűgözött a rusztikus kutyák munkája és később a fajta felkarolójává vált, valamint Albert Heim professzor, aki újfundlandik tenyésztésével foglalkozott, mégis szívén viselte a bernik sorsát.
A fajtát 1904-ben jegyezték be a Svájci Kutyatörzskönyvbe, Dürrenbachler (dürrenbachi) néven, majd 1908-ban – Heim professzor javaslatára – a Berni Pásztorkutya nevet kapta a keresztségben.
Ahogyan a berni pásztor népszerűsége emelkedni kezdett, lakhelye is megváltozott. Székhelyét a vidéki majorságokból a városokba helyezte és többé nem trágyaszagú istállókban, hanem a tiszta nappaliban éjszakázott.
Ez a fajta megbecsülés még ma is jellemző. Svájcban nem ritka, hogy 3-4 bernit is tartanak együtt, sőt esténként a kerti kutyákat is a házban szállásolják el. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy kint igen szigorú szabályok vonatkoznak a kutyatartásra és este a szomszédok nyugalmát nem zavarhatja kutyaugatás.
Akárhogyan is, a berni nem lehetne oly népszerű, ha nem lett volna képes rugalmasan alkalmazkodni a városi élethez, és nem tudott volna sikeresen idomulni a megváltozott körülményekhez.
Ahány ház, annyi szokás
A berni pásztor alkalmazkodása az urbanizált környezethez kiváló lehetőséget kínál arra, hogy kicsit foglalkozhassunk egy igen izgalmas kérdéssel, nevezetesen az egyes kutyafajták és az őket kitenyésztő emberek, jobban mondva az őket körülvevő kultúr-környezet jellemformáló hatásával.
A berni eredeti feladatköréből világosan látszik – ami egyébként nevében is benne van – hogy a fajta pásztor kutya. Eredeti funkciója szerint kíséri és szemmel tartja a jószágot és megvédi azt a különböző betolakodók támadásától, akárcsak gazdája házát és értékeit. Mivel a berni őseit mindig is nagyra tartották, joggal feltételezhetjük, hogy nem hiányozhattak belőle az őrző-védő tulajdonságok, hiszen enélkül bajosan láthatta volna el feladatát.
Ennek ellenére a berni pásztor jelleme jelentősen eltér az azonos munkakörű kuvaszétól, komondorétól, kaukázusi, vagy közép-ázsiai juhászétól. Míg ez utóbbiak kifejezetten bizalmatlanok, elutasítóak, sőt esetenként agresszívak az idegenekkel, addig a berni jelzi ugyan a portára érkezőt, de alapvetően bizalommal fordul felé. A szilaj vadság kifejezetten hiba ennél a fajtánál.
Ennek magyarázatául több lehetőség is kínálkozik. Svájc történelme és gazdasága nem hangos a különféle csatározások, leigázások és elnyomatások, csődök és válságok kínjaitól. Sokkal inkább a jólét és kulturáltság szimbóluma, melynek zavartalanságát szinte alig befolyásolta valami az évszázadok során. Egy olyan országban, ahol az emberek nem azért nem dobják el a papír zsebkendőt, mert félnek a büntetéstől, hanem azért, mert a kulturált emberi viselkedés mindennapjaik része, vélhetően nem volt szükség olyan vad és kérlelhetetlen pásztorkutyákra, mint keletebbre, hiszen valószínűleg kevésbé a rablók és útonállók, sokkal inkább a medvék és farkasok jelentettek reális veszélyt. Hasonlóképpen, ahogyan a gyimesi kaliba kutyák esetében.
Ezen kívül fontos megemlíteni, hogy a berni pásztor sosem rideg tartásban, hanem mindig a gazdája mellett tevékenykedett, tehát szükség is volt rá, hogy kialakuljon benne az a fajta szociális érzék, mely nélkül alkalmatlan lett volna erre. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ne hajkurássza a csirkét, macskát, stb…, hanem tudjon viselkedni idegenek között is.
Ahogyan visszaszorultak és idővel eltűntek az alpesi lejtőkről a vadállatok, úgy vált munkanélkülivé, de mivel mindig az ember közelében szorgoskodott, viszonylag zökkenőmentesen vette fel új szerepkörét a családi kutya titulust.
A „lelki” pásztor
A berni pásztor még mindig sok jellemző pásztor kutya tulajdonságát mind a mai napig őrzi. Ezek egyike az a szoros kötődés, mellyel családjához, falkájához ragaszkodik. Ha valaki, akkor ő abszolút nem „egy emberes” kutya. Szeret mindig gazdái közelében lenni, ahol közben szemmel tarthatja területét. A vele egy fedél alatt élő kutyákkal, macskákkal és egyéb állatokkal békésen megfér, sőt kifejezetten igényli a társaságot. Egy berni pásztort napokra magára hagyva elzárni legalább akkora bűn, mint egy zenebohócot gyászindulók eljátszására kényszeríteni.
Mivel kifejezetten lelkizős típus, akkor a legboldogabb, ha köré gyűlnek, ő pedig meleg kályhaként onthatja szeretetét családjára. A gyermekekkel jó érzékkel képes meghitt viszonyt kialakítani és bár kifejlett korában súlya meghaladhatja a fél mázsát is, a csöppségekkel mindig hímes tojásként bánik.
Bár legjobban gazdái körében érzi jól magát, képes egy lelkes faroklendítéssel a családi örökség részét képező ólomkristály pohárkészletet átadni az örökkévalóságnak, ezért tartása lakásban nem javasolt. A berni pásztornak térre és legfőképpen tágas kertre van szüksége, ahol mind fizikailag, mind mentálisan kiélheti szükségleteit.
Annak ellenére, hogy ősi házőrző hivatását már régóta nem gyakorolja, igenis jó jelzőkutya. Területének határait éberen őrzi, de inkább jelzi, mintsem támadja az idegent. Ebből a szempontból, „próbálj csak bejönni, leszedem a fejedet!” – típusú elrettentő házőrzőnek nem a legmegfelelőbb választás.
Nem mintha gyáva lenne, sőt a berni kiegyensúlyozott, nyugodt, magabiztos kutya, de hiányzik belőle az idegenekkel szembeni túlzott rámenősség és agresszivitás. Ez nem feltétlenül baj, ő nem erre való és pont ezért tartják elsősorban megbízható családi kutyának. Sem én, sem megkérdezett ismerőseim nem hallottak még arról, hogy normális körülmények között tartott berni pásztor bármikor, bárkit is megharapott volna.
Jellemében a berni mérsékelten visszafogott habitusú kutya, bár erről csak jóval később, kifejlett korát elérve tesz tanúbizonyságot. Fiatal és kamaszkorát egy elsős gimnazista önfeledtségével éli és ez időtájt bizony sokszor bizonytalanítja el gazdáit választásuk helyességét illetően.
Ahogyan kinő a „bohém korszakból”, fokozatosan megkomolyodik. Mindezek ellenére a berni még nevelési érzékkel kevésbé megáldott, vagy kezdő tulajdonosoknak sem szokta feladni a leckét. Ha fiatalon megismertetik az alapvető engedelmességi szabályokkal, felnőttként szinte észrevétlenül sajátít el mindent, ami a normális együttéléshez szükségeltetik.
Pásztorkutya mivolta a mindennapokban is felszínre tör. A séták alatt igyekszik gazdái közelében maradni, nem csatangol távolra, nem szökős típus. A lényeg, hogy családtagként kezeljük és velünk együtt részt vehessen minden közös programban.
A kölyökként szocializált berni pásztor idegen kutyák társaságában sem okoz kellemetlen meglepetéseket. Ezt saját tapasztalatomból is alá tudom támasztani. Van szerencsém személyesen ismerni – a címlapon is szereplő – Castort. Sokszor találkozunk vele kutyáimmal. Puli szukámat szabályosan elbűvölte a hatalmas berni kanból áradó charme. Minden lehetőséget megragad arra, hogy kifejezze imádatát a „fekete lovag” iránt. Mindeközben airedale-em, Szeder megőrül a féltékenységtől.
Látványos rohamokkal ostromolja Castort a csábítót, ha nője közelében látja. állandóan provokálja és igyekszik kettejük közé helyezkedni. Castor ezt a bonyolult helyzetet igen kifinomultan és valódi úriember módjára oldja meg. A hölgynek finoman csapja a szelet, de ha megérkezik a „féltékeny férj”, férfiúi méltóságát megőrizve, magasan tartott lompos farokkal, elegánsan tovább üget, nem keresi a balhét.
Noha mérsékelt mozgásigényű, nem izgága fajta, csak a kertben tartani alapvető hiba. A rendszeres séták nemcsak az aktuális „folyóügyek intézését” jelenti számára, hanem olyan közös program, melyben mindig, mindenkor szívesen vesz részt és mindeközben alkalma nyílik ismerőseivel, barátaival való találkozásra is.
A berni pásztor nem óriás, de mindenképpen közepesen nagy fajta. Ennek megfelelően különösen növendékkori takarmányozására külön gondot kell fordítani. Sajnos a hazai állomány csípőízületi diszplázia helyzete nem a legrózsásabb, de gondosan kiválasztott, lelkiismeretes tenyésztőhöz fordulva ezt a problémát sikerülhet elkerülni.
A berni pásztor sikeresen tölti be az űrt, mely a golden retriever és a leonbergi között tátong. Impozáns termetével, gyönyörű trikolór bundájával, elbűvölő természetével és lágyan mosolygó tekintetével ideális választás azok számára, akik közepesnél nagyobb, de mégsem óriás termetű, kifejezetten megbízható kutyát szeretnének maguk és családjuk számára, akiben kicsik és nagyok egyaránt örömüket lelhetik.
Forrás: kutyafajta-kalauz.; Képek: Google
Author: Balaskó Norbert
