A Bora Borán fogva tartott magyar nő édesanyja mesélte el, mi történik a lányával és miért nem tesz senki semmit.
Hatvani Csilla interjúja
Négy éve tart a Nyíri család rémálma. És lassan mindenki belerokkan. Nyíri Patríciát francia állampolgárságú férje a polinéziai Bora Borán tartja fogva, miután a nő el akart menekülni a fiával együtt a bántalmazó kapcsolatból. A férj elvette az útleveleiket, a hatóságok nem segítenek, a családnak lassan minden jogi lehetősége elfogy. Patrícia magára maradt a kőkemény traumákkal, 18 ezer kilométerre van a szüleitől, anyagi függésben, intézmények, korrupt hatóságok fogságában. Míg édesapja, Nyíri Iván tizenhetedik napja éhségsztrájkol a francia nagykövetség előtt, addig édesanyja, Erzsébet megrázó nyíltsággal mesél arról, hogyan éli meg lánya kiszolgáltatottságát. Következzen Hatvani Csilla interjúja a Wmn.hu-ról.
– Több mint két hete éhségsztrájkot tart a férjed a Francia Nagykövetség előtt. A lányotokért és minden nőért, aki családon belüli erőszak áldozata. Akiket a jog nem tud megvédeni. Végső segélykiáltás ez?
– Nem gondolom, hogy bárkit is érdekelne az éhségsztrájk. Ez a mi hozzáállásunk a dologhoz. Már mindent megtettünk: minden fórumot megjártunk, minden lehetséges levelet megírtunk, minden segélykiáltást kiordítottunk magunkból. Ez az utolsó, különben megölik a gyerekünket.
– Hogyan láttad ezt a kapcsolatot a kezdetekkor?
– Amerikában ismerkedtek meg. Patri a Societe Generale bankban dolgozott, a fiú pedig a Bank of Americánál. Nyolc hónap múlva megkérte a kezét. Fénysebességgel távolodott tőlünk. De mi azt gondoltuk, hogy ez normális. 29 éves felnőtt nő, jó munkája és fizetése volt, külföldön is megállt a saját lábán, mindenhol meg voltak vele elégedve a munkahelyein, barátok vették körül, szerették. Gyorsan történt minden. Másfél évvel a megismerkedésük után már össze is házasodtak. Párizsban kérte meg a kezét a kedvenc hídján.
– Eddig ez olyan, mint egy romantikus szerelem a nagy amerikai álomban.
– Igen, annak tűnt. Egyedül Veronikának, Patri húgának voltak rossz érzései. A családból ő találkozott Lee-vel először személyesen. Az eljegyzésük után ment ki hozzájuk Amerikába. Sírva jött haza, és azt mondta, rosszul van a pasitól. Nem érti, hogy a nővére mit szeret rajta. A férfi féltékeny volt Patri húgára, Veróra, állandóan ellenőrizte őket, nem hagyta a testvéreket kettesben.
– Ezek szerint, te személyesen csak az eljegyzésük után találkoztál a leendő vejeddel.
– Sosem akart minket igazán megismerni, a családhoz tartozni. Azt gondoltuk a kulturális különbség miatt viselkedik így. A szülei dél-koreaiak, az ötvenes években, a háború idején menekültek át Japánba, ott jártak iskolába. Az apja családja Franciaországba költözött és elrendezett házasság révén vette el a feleségét. Nem szerelemből. Patri férje Franciaországban született, francia állampolgár és franciának is vallotta magát. Ha ezt a családtörténetet mi, szülők tudtuk volna anno, talán intő jel lehetett volna számunkra.
– Hogy kerültek ki Tokióba, majd Bora Borára?
– Négy hónappal a házasságkötés után, a lányom férje Tokióban, a BNP banknál kapott egy nagyon jó állást. Odaköltöztek. Patri is azonnal elkezdett állást keresni – nem akart a tartalékából élni – és hamar talált is, egy bank leányvállalatánál, hiszen jó referenciái voltak.
– Hogy érted, hogy a tartalékából élni? Azt mondtad, nagyon jó állást kapott a férje. Volt köztük házassági szerződés?
– Igen. A házasságkötésük előtt 48 órával aláíratott Patríciával egy házassági szerződést. Ő beszél ugyan franciául, de a jogi nyelvet még a hétköznapi francia sem érti, nemhogy egy külföldi. A lényege az volt, hogy mindenki abból él, amit keres. Ha valamelyikükkel történik valami, a vagyon, a pénz nem a házastársé, de még csak nem is a közös gyereküké lesz, hanem visszaszáll az eredeti családra. Ezt a férj fillérre pontosan betartatta.
– Erről sem tudtatok?
– Nem. Csak utólag derült ki. Az első másfél év alatt teljesen behálózta. Tokióban már óránként ellenőrizte Patrit a munkahelyén. Aztán Patri várandós lett, és elindult a lavina. A leendő apa úgy kezdett el viselkedni, mintha Patri és a növekvő magzat az ő tulajdona lett volna. Mondogatta is. Ő választott Patríciának nőgyógyászt, ráadásul olyat, aki nem beszélt angolul. Ellenőrizte a bevásárlási listáit, megmondta mit vehet és mit nem. Hatalmas összeget keresett és nem engedte Patrinak, hogy csirkét vegyen hal helyett, mert az drágább volt. Ugye, mindenki abból élt, amit keres, a közös költségeket elosztották. De az igazi konfliktus akkor kezdődött, amikor a gyerek megszületett. Patri három–négy hónapig nem tudott dolgozni, a férje pedig nem adott neki pénzt. Ekkor hívott fel minket először. Azt kérdezte, hogy szerintünk normális-e, hogy szült egy gyereket ennek az embernek, és ő a megtakarított pénzéből kénytelen megélni. A férjem azt válaszolta neki, hogy nem. Ez nem normális.
– Amikor találkoztál a lányoddal, érzékelted annak a jeleit, hogy a férje hatása alá került?
– Egy héttel a szülés előtt érkeztem Tokióba. Nekem az tűnt fel, hogy Patri keresi a legolcsóbb helyeket és gyűjti a számlákat. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy tudni szeretné, mennyit költ egy hónapban és le is zárta a témát. Szülés előtt egy héttel gyalog cipelte fel a domb tetejére a nehéz bevásárlószatyrokat. Ő vitte haza a mózeskosarat a kórházból, és tíz nappal a szülés után az ásványvizes kartonokat is. Én segítettem neki, amennyit csak tudtam. Mégis sérvet kapott. És közben a férj az új Aston Martinjával furikázott a városban.
„
Még most is a könnyeimmel küzdök, ha eszembe jut. Egyedül volt a terhekkel.
Szülés után is minden este japán vacsorával várta a férjét. Napközben kényeztettem a lányomat, a kedvenc magyar ételeit főztem neki, estére pedig meg kellett csinálnunk a japán vacsorát Lee-nek. Akkor azt mondtam Patrinak, hogy nagy baj van: a férjed őrült. Azt válaszolta rá, hogy ne is mondd, anya, már kezdek én is rájönni.
Forrás: szeretlekmagyarorszag; Kép: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
