Jól ismert tény, hogy a lábujjakon jóval lassabban nőnek a körmeink, mint a kezeken. Az eltérést meg is mérték, így kiderült, hogy a lábujjkörmök növekedésének sebessége csak harmada-fele a kezek körmeiének.
A különbség oka feltehetően az, hogy a kéz vérellátása (amiatt, hogy közelebb van a szívhez) jobb a lábfejénél, ezért a kézkörmök több tápanyagot kapnak. Másrészről mivel a kéz körmei a munka során nagyobb igénybevételnek vannak kitéve, hogy a védőfunkciójukat maradéktalanul elláthassák, gyorsabban nőnek a kezeken. És persze az sem mellékes, hogy a kezek kevesebbet vannak elzárva a környezettől (rövidebb ideig viselünk kesztyűt, mint cipőt), így a körmeik növekedéséhez a levegő és a napsütés is hozzájárulhat.
Ha viszont a növekedést nem hosszúságban, hanem tömegben mérjük már nem ilyen egyértelmű a kézkörmök fölénye, ugyanis a lábujjak körmei mintegy kétszer vastagabbak. És ami egyáltalán nem öröm, a körömbenövés gyakoriságában a lábujjak vezetnek. A babonások számára viszont ez akár jót is jelenthet, ugyanis egy régi angol hiedelem szerint a benőtt körmök sok szeretőt jeleznek, ám akinek nincs ilyen, az a partnerekben hiányt szenvedhet.
Azonban nem mindenki gondolhatta így, különben nem javasolták volna „V”-alakú bevágást az öregujj körmébe a körömbenövések megelőzése érdekében. És ha már vágásról van szó, természetesen az sem (volt) mindegy, hogy mikor, milyen sorrendben, milyen gyakorisággal vágjuk le a körmeinket.
Állítólag élt egy király (a kilétéről nem szól a fáma), aki azt hitte, hogyha a lábujjkörmeit egy évig növeszti, és csak minden január elsején vágja le, minden egyes pedikűrözés egy évvel meghosszabbítja az életét.
Madagaszkár lakói viszont – amellett, hogy nem tartják szerencsésnek, ha az ember saját maga nyírja meg a haját – óva intenek attól, hogy ugyanazon a napon vágjuk le a kezünkről és a lábunkról a körmöket. Sőt még a sorrend sem mindegy, hogy baj ne legyen, előbb a kezekről kell levágni. Szerencsére ez utóbbi esetben – egy darab fa felhasogatásával – a tévedés orvosolható.
A kínaiak az éjszakai körömvágást tekintik veszélyesnek, mert szerintük ez a holtak vagy a szellemek meghívását jelenti. Egyébként a megfelelő időben levágott körmöket sem szabad eldobni, hanem egy mások által nem ismert helyen jól el kell rejteni, mert azok rontásra vagy varázslásra használhatók fel.
A lefekvés előtti körömvágás tilalma – a különféle balszerencsés események miatt – Európában ugyancsak elterjedt volt, sőt a körömmaradványok ártalmas hatásáráról is maradtak feljegyzések. Egy középkori „gyógyító recept” szerint, ha egy beteg körmeit levágjuk, és – miután azokat viasszal jól összedolgoztuk – napkelte előtt egy másik ember ajtaja elé tesszük, a betegség átszáll a ház lakójára.
A kéz és a láb körmeinek egyazon napon történő levágása ellen pedig az volt az érv, hogy örömöt és gyászt hoz egyszerre. A gyermekek első körömvágására – hogy felnőve ne váljék rabló belőlük – csak egy éves koruk után kerülhetett sor.
A vallásos zsidók – bár kezdetben a rabbik vitáztak felőle – a pénteki napot tartják a legalkalmasabbnak a kéz és a láb körmeinek a levágásra. A levágott körmöket viszont nem szabad eldobni, hanem el kell őket ásni vagy égetni, mert ha véletlenül egy várandós anya rájuk lép, a körmök „beszennyezik” őket, és koraszülést okozhatnak.
Az amerikai Kentucky államban viszont – a fejfájás veszélyére hivatkozva – nem ajánlják a pénteki pedikűrt, aki pedig gyanútlanul nagypénteken kerít sort erre a műveletre, benőtt körmökre számíthat. Ugyanakkor a páciens levágott lábkörmei, ha egy odvas fába, vagy tuskó teszik őket, gyógyítják a meghűlést. Ha viszont gyakran fáj a fogunk, elmúlnak panaszaink, ha az összegyűjtött körömmaradványokat a házunk északi oldalának eresze alatt égetjük el, legalábbis Pennsylvania német bevándorlói szerint.
Forrás: erzsebetrosta.hu
