Ritkán járok Kőbányán, most is csak úgy kerültem ide, hogy a régóta ismert és becsült magyarországi lengyelek közössége hívott, de a program kezdete előtt – hiába, Karol Wojtyla nemzete – mise volt

Lengyel mise. És hosszú-hosszú évek után újra Kőbányán járván, e ténynek köszönhető, hogy kisebbfajta csodát, olyasféle álmot láthattam, amiben a legszebb az volt, hogy komoly, borús vasárnap délelőtti valóság volt. A levonható következtetésekkel, a jelenség teljes súlyával együtt.

Kicsit elkéstünk ősrégi barátommal, szerző- és pályatársammal, Konrad Sutarskival, már éppen megkezdődött a szertartás: a gyönyörűen felújított, impozáns Mindenkor Segítő Szűz Mária-plébániatemplom zsúfolásig tömve. De annyira, hogy körben is állnak, és még mögöttünk is jönnek befelé. Szemközt, a magyar és a lengyel címer alatt, az oltár mellett Szent II. János Pál pápa, Szent István, a Czechostowai Fekete Mária, emerről Szent László királyunk képe, amarra közös szentjeink, sorban, egymás mellett. Zengenek a jellegzetes hangzású lengyel mondatok. Két mosolygós kislány áll fel a padsorokból, intenek, adják át a helyüket, üljünk – préselődjünk – be. Most veszem észre, hogy a jelenlévők legalább fele fiatal. Huszonéves leginkább. Olyan fiúk és lányok, akiket százával látni a plázákban és a hetes buszon, a metróban vagy éppen a romkocsmákban. Az utolsó divat szerinti megjelenésű pár, előttem igen szemrevaló leányzó, emitt, a falnál álldogálva nyurga, farmeres fiú, később tőle kapom meg a szentképeket Jézus Krisztus és országunk védőasszonya, Mária arcmásával.

Tart a mise. Szegedi lévén ez a fajta „ősmély” katolicizmus nem lehetne szokatlan, tudjuk, a teljes magyar nyelvterületen a Dél-Alföld (ezen belül Szeged és közvetlen környéke), no meg mellette még Csík és Gyergyó számít „lengyelesen” abszolút katolikus vidéknek, de ez itt most egészen más. Múlnak a negyedórák. A szeged-rókusi, a felsővárosi templom vagy éppen a viszonylag gyakrabban látogatott Rózsák téri Isten háza után úgy érzem magam, mintha nem a magyar főváros tizedik kerületében, hanem valahol Lengyelhonban lennék, meg is súgom Sutarskinak. Konrad kicsit elmosolyodik, nekem meg újra, sokadszorra a rengeteg fiatalon jár végig a tekintetem. Komolyak, átszellemültek. Frissek. És szépek, nagyon-nagyon szépek. Észbe kapok, nem gyönyörködni jöttünk ide, de az erő és a hit sodrása olyan erős, hogy nem tudok szabadulni a torokszorító hatástól.

„Lengyelország – nagyon nagy dolog” – olvasni Wyspianski híres Menyegzőjében, amelyből Andrzej Wajda huszonéves esztendőim egyik leghatalmasabb élményét adó filmjét készítette. Lengyelország éppen nemrégiben, tavaly novemberben ünnepelte visszaszerzett államiságának százéves évfordulóját – őket nemcsak hogy megcsonkították, de 123 évig a térképről is letörölték, Lengyelország nem létezett, háromfelé osztva államként egyszerűen annullálták. Több mint ezeréves történelme során négyszer próbálták teljesen megsemmisíteni. Azután… Czakó Gábor írja: „Nem kétséges, azért, mert nem röstellt megalázkodni és térden csúszni az Úr előtt.”

Eszembe jut Ryszard Kapuscinski története, amit tízegynéhány éve a most éppen itt mellettem imádkozó Konráddal együtt hallgattunk Lengyelországban: a legutolsó megsemmisítési kísérlet – 1981 – után, amikor a szovjet helytartó helyi gengszterhatalom titkosszolgálata meggyilkolta Jerzy Popieluszko atyát, tömegek zarándokoltak a mártír pap templomához, a sötét estében a környék úgy festett, mintha messzi éjszakai nagyvárost pillantana meg az ember: tömérdek fénypont körös-körül. A templom körül, a járdákon, a füves járdaszegélyeken, a templom kerítésén száz meg száz gyertya, mécses, lámpás, az egész templom úgy festett, mint egy lángoló sír, ami körül árnyak mozognak. A látványra az egyik odaérkező lengyel így szól a másikhoz: „Nézd, így fog festeni a jövőnk.”

Itt Kőbányán, mise közben most eszembe jutna a fényes és gazdag Lengyelország, kiváló ételekkel-italokkal, gyönyörű, tiszta és rendben tartott városokkal-falvakkal, prosperálva és nyugalomban, virágozva és okosan politizálva. A fiatalok már a végtelennek tetsző sor felé araszolnak, hogy áldozhassanak. A valóság-álom tovább tart. Ebből, hála az Úrnak, nem lehet felébredni. De magyarítani igen. Kell is.

Domonkkos László

magyarhirlap

ElőzőSzámlázórendszer frissítése: még egy hónap haladék a NAV-tól
KövetkezőMagyarország és Olaszország azonos nézeteket vall – videó
Géza
Bognár Géza vagyok, a Hirmagazin.eu Online Média tulajdonosa és főszerkesztője. Hamarosan 10 éves lesz a Hirmagazin, és a magam részéről nagyon büszke vagyok rá, mert az eltelt időszakban sok olvasónak nyújtottunk minőségi olvasótájékoztatást, örömteli szórakozást és önfeledt pihenési lehetőséget tartalmainkkal! 30 éve foglalkozom írással, korábban írtam különböző témájú esszéket, novellákat és regényt is, most az újságírás lett a szenvedélyem! A Hirmagazin.eu Online Médiában írt cikkeimet a hétköznapi emberek gondolati világával, és nemességük egyszerűségével írom, ebben a mai világban nem terhelem olvasóinkat a nehéz irodalmi nyelvvel, hiszen az olvasók nagy többsége pihenni, kikapcsolódni, tájékozódni vágyik, nem pedig "bogarászni" a bonyolult sorok közt. Olvassátok a Hirnagazint, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, tájékozódjatok, és akinek valami ötlete van, vagy képe, videója, vagy csak egyszerűen szeretne megjeleníteni egy történetet, élményt, elmélkedést, .. szeretettel várom megkeresését a Hirmagazin.eu Online Média központi e-mail címén, itt: [email protected]. Rendszeres olvasóinknak és olvasóinknak köszönöm a hűséget, a sok-sok kommentet, odafigyelést, és építő vagy akár dorgáló kritikákat is! Olvassatok tovább is minket és legyen szép napotok, életetek! Bognár Géza