Ritkán járok Kőbányán, most is csak úgy kerültem ide, hogy a régóta ismert és becsült magyarországi lengyelek közössége hívott, de a program kezdete előtt – hiába, Karol Wojtyla nemzete – mise volt
Lengyel mise. És hosszú-hosszú évek után újra Kőbányán járván, e ténynek köszönhető, hogy kisebbfajta csodát, olyasféle álmot láthattam, amiben a legszebb az volt, hogy komoly, borús vasárnap délelőtti valóság volt. A levonható következtetésekkel, a jelenség teljes súlyával együtt.
Kicsit elkéstünk ősrégi barátommal, szerző- és pályatársammal, Konrad Sutarskival, már éppen megkezdődött a szertartás: a gyönyörűen felújított, impozáns Mindenkor Segítő Szűz Mária-plébániatemplom zsúfolásig tömve. De annyira, hogy körben is állnak, és még mögöttünk is jönnek befelé. Szemközt, a magyar és a lengyel címer alatt, az oltár mellett Szent II. János Pál pápa, Szent István, a Czechostowai Fekete Mária, emerről Szent László királyunk képe, amarra közös szentjeink, sorban, egymás mellett. Zengenek a jellegzetes hangzású lengyel mondatok. Két mosolygós kislány áll fel a padsorokból, intenek, adják át a helyüket, üljünk – préselődjünk – be. Most veszem észre, hogy a jelenlévők legalább fele fiatal. Huszonéves leginkább. Olyan fiúk és lányok, akiket százával látni a plázákban és a hetes buszon, a metróban vagy éppen a romkocsmákban. Az utolsó divat szerinti megjelenésű pár, előttem igen szemrevaló leányzó, emitt, a falnál álldogálva nyurga, farmeres fiú, később tőle kapom meg a szentképeket Jézus Krisztus és országunk védőasszonya, Mária arcmásával.
Tart a mise. Szegedi lévén ez a fajta „ősmély” katolicizmus nem lehetne szokatlan, tudjuk, a teljes magyar nyelvterületen a Dél-Alföld (ezen belül Szeged és közvetlen környéke), no meg mellette még Csík és Gyergyó számít „lengyelesen” abszolút katolikus vidéknek, de ez itt most egészen más. Múlnak a negyedórák. A szeged-rókusi, a felsővárosi templom vagy éppen a viszonylag gyakrabban látogatott Rózsák téri Isten háza után úgy érzem magam, mintha nem a magyar főváros tizedik kerületében, hanem valahol Lengyelhonban lennék, meg is súgom Sutarskinak. Konrad kicsit elmosolyodik, nekem meg újra, sokadszorra a rengeteg fiatalon jár végig a tekintetem. Komolyak, átszellemültek. Frissek. És szépek, nagyon-nagyon szépek. Észbe kapok, nem gyönyörködni jöttünk ide, de az erő és a hit sodrása olyan erős, hogy nem tudok szabadulni a torokszorító hatástól.
„Lengyelország – nagyon nagy dolog” – olvasni Wyspianski híres Menyegzőjében, amelyből Andrzej Wajda huszonéves esztendőim egyik leghatalmasabb élményét adó filmjét készítette. Lengyelország éppen nemrégiben, tavaly novemberben ünnepelte visszaszerzett államiságának százéves évfordulóját – őket nemcsak hogy megcsonkították, de 123 évig a térképről is letörölték, Lengyelország nem létezett, háromfelé osztva államként egyszerűen annullálták. Több mint ezeréves történelme során négyszer próbálták teljesen megsemmisíteni. Azután… Czakó Gábor írja: „Nem kétséges, azért, mert nem röstellt megalázkodni és térden csúszni az Úr előtt.”
Eszembe jut Ryszard Kapuscinski története, amit tízegynéhány éve a most éppen itt mellettem imádkozó Konráddal együtt hallgattunk Lengyelországban: a legutolsó megsemmisítési kísérlet – 1981 – után, amikor a szovjet helytartó helyi gengszterhatalom titkosszolgálata meggyilkolta Jerzy Popieluszko atyát, tömegek zarándokoltak a mártír pap templomához, a sötét estében a környék úgy festett, mintha messzi éjszakai nagyvárost pillantana meg az ember: tömérdek fénypont körös-körül. A templom körül, a járdákon, a füves járdaszegélyeken, a templom kerítésén száz meg száz gyertya, mécses, lámpás, az egész templom úgy festett, mint egy lángoló sír, ami körül árnyak mozognak. A látványra az egyik odaérkező lengyel így szól a másikhoz: „Nézd, így fog festeni a jövőnk.”
Itt Kőbányán, mise közben most eszembe jutna a fényes és gazdag Lengyelország, kiváló ételekkel-italokkal, gyönyörű, tiszta és rendben tartott városokkal-falvakkal, prosperálva és nyugalomban, virágozva és okosan politizálva. A fiatalok már a végtelennek tetsző sor felé araszolnak, hogy áldozhassanak. A valóság-álom tovább tart. Ebből, hála az Úrnak, nem lehet felébredni. De magyarítani igen. Kell is.
magyarhirlap
