Hitler feláldozta Budapestet Bécsért

1945. február 13-án a még ellenálló utolsó budai gócok felszámolásával ért véget Budapest ötvenegy napig tartó ostroma. A harcok elültével infernális képet mutatott a rommá vált magyar főváros. A lakásállomány negyede teljesen megsemmisült, kétharmada pedig súlyosan megsérült. Az európai viszonylatban is egyedülálló műemléki értékű budai várnegyedből csupán egy kiégett füstölgő romhalmaz maradt. A rombolás mértékét tekintve Budapest tragédiája csak Sztálingrád, Varsó, továbbá Berlin pusztulásával hasonlítható össze; 36 ezer civil halott, 70 ezer szovjet és 43 ezer német, illetve magyar elesett katona a budapesti csata szomorú mérlege.

Ugrás a sötétbe – Meghiúsul Horthy fegyverszüneti kísérlete

A Vörös Hadsereg első egységei 1944. szeptember 23-án Makó és Battonya térségében lépték át az ország trianoni határait, és ezzel Magyarország is a keleti front súlyos harcainak részévé vált. A náci Németország számára 1944 nyarán katasztrofálissá váló hadi helyzetre figyelemmel Horthy kormányzó a szövetséges nagyhatalmakkal megkötendő fegyverszüneti egyezséggel akarta elkerülni az ország hadszíntérré válását. A rosszul előkészített kiugrás azonban részben belső árulás, részben pedig a még időben megtett német ellenintézkedések miatt 1944. október 15-én, a kormányzó fegyverszüneti proklamációjának elhangzása után gyorsan összeomlott. Másnap, október 16-án Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom fantaszta vezére vette át a hatalmat. 

A német szuronyokra támaszkodó sikeres nyilas államcsíny miatt végleg elszállt annak a reménye, hogy az ország elkerülheti hadszíntérré válását. A hadi helyzet realitásait és az ország valós érdekeit figyelmen kívül hagyva Szálasi – aki még ekkor is fanatikusan hitt a németek végső győzelmében -, a „vagy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk” nyilas eszelősség jegyében a bukás szélén tántorgó és véres utóvédharcait folytató Harmadik Birodalom mellett tartott ki. Amikor Szálasi átvette a hatalmat, a Debrecen, illetve a Hortobágy térségében zajló alföldi csata – a második világháború egyik legnagyobb páncélosütközete – már a befejeződéséhez közeledett; a német-magyar erők nem tudták megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomuljon a Tiszához. 1944. október 16-án a 2. ukrán front Szeged felől előretörő páncélosékei pedig már Kecskemét határában álltak, alig 100 kilométerre a magyar fővárostól.

Hitler aláírja a magyar főváros halálos ítéletét

A Vörös Hadsereg váratlanul gyors előtörésére figyelemmel minden korábbinál élesebben vetődött fel mind a szovjet, mind pedig a német hadvezetőség részéről a hogyan tovább kérdése. Sztálin ekkorra már tisztában volt azzal, hogy a náci Németország katonai értelemben vereséget szenvedett, és a kapituláció legfeljebb néhány hónap kérdése csupán. A szovjet diktátor számára ebben a helyzetben az volt a legfőbb prioritás, hogy az Európa szívétől még távolabb harcoló angolszász hadseregcsoportokat megelőzve minél nagyobb területet szálljon meg a saját hadseregével, és vonjon be a szovjet érdekszférába. A Magyarországon operáló két nagy szovjet hadseregcsoport, a 2. ukrán front, illetve később a Belgrád alól a Dráva vonalára vezényelt és a Dél-Dunántúlra betört 3. ukrán front parancsnokai, Rogyion Malinovszkij és Fjodor Tolbuhin marsallok szintén a Bécs, illetve Pozsony irányába kibontakoztató hadműveleteket szorgalmazták, hogy a harcokat minél előbb áttegyék az Ostmark (akkor még a náci Németország tartományának számító Ausztria) területére. 

Malinovszkij és Tolbuhin ezért el akarták kerülni Budapest komoly erőket lekötő, és várhatóan hosszadalmas ostromát. A két marsall szerint elegendő lett volna a magyar főváros körbekerítése és kiéheztetése, miközben a főerőik továbbnyomulnak Ausztria felé.

 Eleinte a moszkvai főparancsnokság, a Sztavka és maga Sztálin is osztotta ezt az elképzelést. 

A német szárazföldi véderő főparancsnoksága, az OKH (Oberkommando des Heeres) 1944 őszén viszont még stratégiai fontosságú célnak tekintette a Duna vonalának – és emiatt Budapestnek – a megtartását. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása miatt a náci Németország elveszítette a legfontosabb üzemanyagforrását, a ploiesti olajmezőket, így a német hadigépezet ellátását ekkor már legnagyobb részt a zalai olajkutak biztosították. De a dunántúli bauxit – és antimonbányák is nélkülözhetetlenek voltak a náci hadiipar további működtetéséhez. Alapvetően erre volt visszavezethető, hogy Hitler a válságos hadi helyzet ellenére a keleti fronton bevetett összes német páncéloserő ötven százalékát Magyarországon vonta össze. Adolf Hitler még jóval Budapest bekerítése előtt, már 1944.novemberében elrendelte Budapest „tégláról téglára való” védelmét, a december elsején kiadott 11-es számú hadműveleti utasításával pedig a magyar fővárost az utolsó töltényig védendő „erőddé” (Festung) nyilvánította. A nyilas diktátor, Szálasi Ferenc, aki november 4-én úgynevezett „nemzetvezetővé” választatta magát, eleinte még Budapest nyílt várossá tételén gondolkodott, Rómához és Athénhoz hasonlóan. 

„Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani” – hangoztatta az egyik novemberi kormányülésen. A december 4-én Hitlernél tett hivatalos berlini látogatása során is felvetette Budapest kiürítésének kérdését, amit a Führer fölényesen lesöpört az asztalról magabiztosan kijelentve, nemcsak hogy megtartja a magyar fővárost, hanem az oroszokat egészen a Kárpátok vonaláig fogja visszavetni. Szálasi természetesen nem mondott ellen Hitlernek, aki a háború menetét megfordító „csodafegyverek” hazug meséjével is elkápráztatta a „nemzetvezetőt”. A magyar főváros sorsa tehát már ekkor véglegesen megpecsételődött.

A szovjet diktátor is meggondolja magát

Sztálin rövid hezitálás után megparancsolta Malinovszkijnak, hogy vegye be menetből Budapestet. A szovjet diktátor egyrészt a 2. ukrán front gyors előretörésére, másrészt pedig a Moszkvában október 11-én aláírt szovjet-magyar ideiglenes fegyverszüneti megállapodásra tekintettel változtatta meg korábbi álláspontját. Noha a fegyverszünet realizálása Horthy kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete miatt meghiúsult, de Sztálin úgy vélte, hogy ha a magyar főváros elesik, ennek hatására a honvéd haderő leteszi a fegyvert, vagy átáll a Vörös Hadsereg oldalára. Noha Malinovszkij marsallnak voltak aggályai Budapest menetből való gyors elfoglalását illetően, de nyilván nem szállhatott szembe Sztálin parancsával. A Budapest bevételét célzó és október 29-én elindított támadás eleinte úgy tűnt, hogy célt is érhet. A Vörös Hadsereg október 31-re elfoglalta Kecskemétet, november 2-án pedig a főváros határához ért. 

Egy szovjet rohamcsoport még a külső Üllői útra is bejutott, de az ekkor kibontakozó erőteljes német-magyar ellentámadás visszaszorította a szovjeteket a főváros határától. Malinovszkij újabb betörési kísérletei fennakadtak a főváros délkeleti peremén kiépített erős német-magyar védelmi gyűrűn, az Attila vonalon. 

A kudarc bebizonyította, hogy Budapestet nem tudják menetből bevenni, és a magyar főváros csak módszeres ostrom árán foglalható el. 

Sztálin ekkorra viszont már presztízskérdést csinált Budapest elfoglalásából, amit egy nagy bekerítő hadművelet vezetett be. Ennek részeként a 2. ukrán front egységei december 4-én Ercsinél sikeresen átkeltek a Dunán, létrehozva a bekerítés nyugati hídfőjét. Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának seregtestei Székesfehérvár és Bicske irányába bontakoztatták ki támadásukat. 

Miután a szovjetek hídfőt létesítettek a Duna nyugati oldalán, a Dunántúl, illetve Budapest védelméért felelős német 6. hadseregcsoport parancsnoka, Hans Friessner vezérezredes a bekerítés fenyegető veszélyét felismerve, december 19-én Budapest haladéktalan kiürítésére tett javaslatot, amit az OKH stratégái is támogattak. Hitler azonban hallani sem akart Budapest kiürítéséről, ezért elutasította Friessner vezérezredes javaslatát, a tábornokot pedig azonnali hatállyal leváltotta hadseregparancsnoki beosztásából. A Vörös Hadsereg december 20-án elindított nagy bekerítő művelete karácsony másnapján, december 25-én Esztergomnál bezárta a Budapest körüli ostromgyűrűt. 

A városban rekedt mintegy 90 ezer fős német-magyar védősereg élére Hitler Heinrich Himmler javaslatára a IX. SS-hegyihadtest parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert ( az SS altábornagyát) nevezte ki. December 29-én Malinovszkij és Tolbuhin is parlamentereket küldtek a budai és a pesti oldalt védő német egységek parancsnokságára. Miután a megadási felszólítást Pfeffer-Wildenbruch elutasította, másnap kezdetét vette a főváros pusztulását okozó véres ostromművelet.

Rommá ágyúzták a fővárost, a gyönyörű Duna-hidakat pedig mind felrobbantották

A szovjet nehéztüzérség december 30-án ezer löveg bevetésével elkezdte a pesti oldal lövetését. A három napig és naponta 7-10 órán át szakadatlanul tartó tartó tűzcsapás súlyos károkat okozott a pesti kerületekben, mintegy egymillió embert kényszerítve az óvóhelyek és a pincék mélyére. A tüzérségi pergőtüzet a szovjet taktikai légierő bombázása kísérte, ami miatt rövidesen megszűnt az áram és vízellátás is. 

A három napig tartó pokoli tűzben sok civil vesztette életét azok közül, akik az óvóhelyekről az utcákra merészkedtek , hogy élelemet próbáljanak szerezni. 

Az előrenyomuló szovjet alegységek január 2-án már az Őrs-vezér tér közelében jártak, az azt követő napokban elfoglalták Zuglót és kijutottak a Városligethez. 

A két front egységeiből Ivan Afonyin altábornagy parancsnoksága alatt külön rohamcsoportot állítottak fel a speciális taktikát igényló utcai harcokhoz, az úgynevezett Budapest Csoportot.  Január 15-én a szovjet támadóékek elfoglalták a Nyugati valamint a Keleti-pályaudvart, és kijutottak a Kiskörút vonalára. Pfeffer-Wildenbruch és törzse számára ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy elvesztették Pestet. Az SS-tábornok ezért parancsot adott a pesti oldalon még harcoló egységeknek, hogy az utolsó két épségben maradt hídon, az Erzsébet és a Lánchídon kezdjék meg a visszavonulást a budai oldalra. Előbb az Erzsébet hidat robbantották fel, majd a német utóvédek január 17-én – akik a reggeli órákban az erre a célra még épen hagyott Lánchídon hagyták el utolsóként a pesti oldalt -, ezt is felrobbantották. A gyönyörű budapesti hidak elpusztítása sem akadályozta meg azonban a szovjeteket az átkelésben, így január 18-án már Budán folytak a harcok.

 A Sashegy és a Gellérthegy elfoglalása után a még megmaradt német és magyar alakulatok a budai várkerületbe húzódtak vissza. 

A rendkívül súlyos veszteségeket elszenvedett védők ekkorra már szinte mindenből kifogytak, 

és amikor az utolsó szükségrepülőtér, a Vérmező is szovjet kézre került, tudni lehetett, hogy minden elveszett. Hitler még december végén Varsó alól Magyarországra vezényelte a harcedzett IV. SS-páncéloshadtestet, a védők felmentésére. Hitler azonban nem a reménytelen helyzetbe került katonáit akarta kimenteni a rommá lőtt fővárosból, hanem a páncéloshadtestet akarta erősítésként bejuttatni Budapestre, a teljesen értelmetlen harc folytatására. 

A Konrad I., – II. és III. hadműveleti kódnevet kapott  Herbert Otto Gille SS-Obergrupenführer, a hadtest parancsnoka által vezényelt három felmentési kísérlet, noha alaposan megizzasztotta és súlyos veszteségeket okozott a szovjeteknek, mégsem érte el a célját. A reménytelen helyzet ellenére Hitler fenntartotta ostoba parancsát, és továbbra sem engedélyezte a védők kitörését.

Véres mészárszékké változott a Városmajor 

A teljesen reménytelenné vált helyzetben Karl Pfeffer-Wildenbruch február 10-én tanácskozásra hívta össze a parancsnokait. A német tábornok ekkor közölte döntését az alárendeltjeivel; másnap, február 11-én az esti órákban kitörnek a budai várból, és megkísérlik az átjutást a Bicske és Zsámbék térségében húzódó német arcvonalig, Hitler tiltó parancsa ellenére is. A németekkel együtt harcoló magyar I. hadtest parancsnokát, Hindy Iván vezérezredest (akinek dicstelen szerepe volt Horthy kiugrási kísérletének meghiúsításában) csak a kitörés napján, délután négy órakor tájékoztatták az este nyolcra tervezett műveletről. Karl Pfeffer- Wildenbruch este 7 óra 45-kor rádión felhívta közvetlen felettesét, Hermann Balck vezérezredest, a 6. német hadsereg parancsnokát, és röviden közölte hogy megkísérlik a kitörést. 

Pfeffer-Wildenbruch ezután utasítást adott a rádiókészülék megsemmisítésére, nehogy újabb, a kitörést megtiltó parancsot kaphasson. A megmaradt védők – összesen mintegy huszonnégyezer katona – este nyolckor három hullámban kezdték meg a kitörést. A főirányt a Szilágyi Erzsébet fasoron át Zugliget, illetve a Budakeszi út felé tervezték. Az Ostrom utcából a Széna téren, illetve a Széll Kálmán téren át a Szilágyi Erzsébet fasor irányába rohamozó első lépcsőt pusztító szovjet gépfegyver és aknavetőtűz fogadta. 

A szovjetek valószínűleg – máig ismeretlen módon – tudomást szereztek a kitörési tervről, 

mert pont a fő kitörési irányokban vonták össze a géppuskás szakaszokkal és aknavetős alegységekkel megerősített alakulataikat. A Szilágyi Erzsébet fasor, a Zugliget és Hűvösvölgy rövid időn belül véres mészárszékké vált; másnap reggelre több ezer halott borította a Városmajor területét. Az öldöklés mértékét jól szemlélteti, hogy a kitörésben részt vett 24 ezer katonából mindössze csak 785-en érték el a Bicske határában húzódó német arcvonalat.

Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführert és törzskarát valamint Hindy Iván vezérezredest menekülés közben az Ördögároknál fogta el egy szovjet járőr. Az utolsó ellenállási gócokat február 13-án számolták fel; ezzel ért véget Budapest szörnyű veszteségekkel és pusztulással együtt járó 51 napos ostroma, a magyar Sztálingrád. A magyar főváros értelmetlen feláldozása után Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere új cinikus jelszót adott ki mondván: 

Nekünk tíz Budapest nem ér meg egy Bécset!

A civil lakosság megpróbáltatásai a harcok elcsitulásával azonban még nem értek véget: a polgárságnak a fővárost elfoglaló szovjetek rablásait és tömeges erőszakoskodását is el kellett szenvednie. 

Forrás

Hirmagazin.eu