Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Matolcsi János, Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a „tatár” kopó[kereszteződéséből ered. Bár a kinológusok önálló fajtának ismerik el a környező országok fekete-vörös kopóit, zoológiailag mégis egyazon fajta helyi változatainak kell tekintenünk az erdélyi, szlovák, lengyel és osztrák kopókat, melyek közül az eredeti formát legjobban az erdélyi és a szlovák őrzi. Az erdélyi kopó kihalóban volt már, de az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megmenteni ezt a valóban ősi magyar kutyafajtát. Hajtóvadászatra kiválóan használható, nem kimondottan szobaállat, vadászati és kultúrtörténeti értéke miatt a fajta fenntartása kötelességünk. „Élő múzeumunkban” van a helye.
Története
Már honfoglaló őseink is előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a rövidszőrű magyar vizsla elődjének tekinthető. A Kárpát-medence strukturális változásai – mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése – miatt a kopós vadászat a 20. századra többnyire az erdélyi hegyvidéki területekre szorult vissza. Két változata alakult ki: a rövid lábú erdélyi kopó és a hosszú lábú erdélyi kopó. A rövid lábú változatot bokros területen apróvadra, a hosszú lábú változatot erdei vadászaton nagyvadra használták. Ma az FCI csak a hosszú lábú változatot ismeri el, de a rövid lábú erdélyi kopót is tenyészti néhány tenyésztő, akik szeretnék elismertetni tizedik magyar fajtaként.
Nagyszebeni kopók a Waildmannsheil című vadászlapból 1901
Első részletes leírása Czynk Edétől származik 1901-ből (post mortem). A 19. század végén készült leírásban mindkét fajtaváltozat bemutatásra került.
A fekete-cser-fehér erdélyi kopó változatról így ír a szerző:
„Az erdélyi kopó általában valamivel nagyobb, mint a középmagas kutyák, az átlag marmagasság 60-65 cm. A színük túlnyomó részt bársonyfekete, hol erősebb, hol halványabb sárga jelekkel. Különösen kedveltek a fekete alapszínű kutyák, vörösessárga pontokkal a szemeik fölött, ugyanilyen színnel a pofán és a lábak belső felületén, vagy teljesen vörösessárga lábakkal, azonban tiszta fehér szüggyel.”
A vörös erdélyi kopót így mutatja be:
„A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják.”[9]
Törzskönyvezése a 20. század elején kezdődött, de az első világháború után meg is szakadt. A két világháború között is népszerű kutya volt, de az 1947-ben hozott romániai rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette az agárral együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik megmentették az erdélyi kopót. Amikor Budapesten az 1968-as vadászati kiállításra készültek, és a magyar vadászkutyákat szerették volna bemutatni, kiderült, hogy az FCI az erdélyi kopót kihaltnak véli, hiszen évtizedek óta egyetlen almot sem jelentettek be. Így az 1960-as években megindult a kutatás fajtatiszta egyedek felkutatására. E fajtamentés vezetői dr. Győrffy Lajos állatorvos és Fodor Tamás biológusok voltak, akik a kutatást kiterjesztve Erdélyre Bodor László és Bogdán Imre segítségével eljutottak Máramarosszigetre Nyisztor Péterhez, akinél fajtatiszta erdélyi kopókat találtak. Tőle származik az a két egyed, amelyekkel újraindult a magyarországi kopótenyésztés: Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka. Később 1962-63-ban dr. Kelemen Attila és Bóka Géza segítségével mentettek még ki kopókat a Beszterce-Naszód megyei Zselykről. Így indult meg a fajta újjáélesztése dr. Anghi Csaba és dr. Szederjei Ákos irányítása mellett.
A standard elkészülte után az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte az erdélyi kopót kilencedik magyar kutyafajtaként 240/a szám alatt amit 1968-ban 241-re változtattak. A romániai rendszerváltás után több kopó került elő, amelyet bevontak a hazai tenyésztésbe. Ma már Erdélyben is disznóskerti munkaversenyeket rendeznek, amelyeken erdélyi kopókat is beneveznek. A fajta ennek ellenére sincs megnyugtató helyzetben, hiszen létszáma kicsi. Kiutat népszerűségének, ismertségének növekedése, vadászati használhatósága, újabb feladatkörök megtalálása jelenthet, hiszen a mudit is ez mentette meg a kihalástól. A 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat értelmében az erdélyi kopó hungarikum, magyar nemzeti kincs.
Külleme és jelleme
Az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. A hosszú lábú változat fekete cservörös jegyekkel és fehér jelzésekkel, marmagassága 55–65 cm, a rövid lábú változat vörös (újabban zsemlesárga) fehér jegyekkel, marmagassága 45–50 cm. Testtömege hosszú lábú változat: 30–35 kg,rövid lábú változat: 22–25 kg.Várható élettartama 14 év. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Használatából adódóan teste atletikus felépítésű, szikár, izmos, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz.
Az erdélyi környezeti viszonyok a kopót szívós, bátor kutyává tették. Igénytelen és alkalmazkodó, a terelőkutyákkal ellentétben nem bőbeszédű, feleslegesen sohasem ugat. Játékos és gyermekszerető természete ideális családi kedvenccé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre. Idegenekkel szemben tartózkodó, bizalmatlan, de gazdájához nagyon ragaszkodik. Nyugodt természete, tanulékonysága miatt lakásban és kertes házban egyaránt tartható. Bátorsága, hűsége alapján jó házőrző válik belőle. De sohasem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi kopó elsősorban vadászkutya, aki ősi ösztöneinek csak nehezen tud ellenállni. Póráz nélkül sétáltatni csak a legnagyobb körültekintéssel szabad, hiszen elég egy felugró nyúl, és kutyánk hanyatt-homlok rohan utána és talán soha nem tér haza. Ezért nagyon fontos az erdélyi kopó megfelelő képzése, a rengeteg séta, játék, amellyel mozgásigényét a gondos gazda kielégíti.
Rokon fajták
Szlovák kopó. A Felvidéken használt magyar kopót sikeresen őrizte és ismertette el az FCI-vel szlovák kopó néven Szlovákia a 20. század derekán.
Osztrák kopó. A Habsburg Birodalom, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia idején nem illették megkülönböztető jelzővel az őshonos hajtó-kopót. Igy az osztrák kopó a magyar erdélyi kopó egyik legközelebbi rokona.
Szávavölgyi kopó. E vörös-fehér szinű kopófajta a 2o századig több helyen megtalálható volt a Kárpát medencében. Jelentősebb létszámban azonban a hajdani Magyar királyság e déli tartományában maradt fenn. A rövid lábú vörössárga erdélyi kopó közvetlen rokona.
Macar kopoy. Törökországban használt vadászkutya, amely Magyarország területéről került a mai Törökország területére magyar kereskedők révén a hódoltság évszázadaiban. Nevében most is őrzi a magyar származását.
Forrás: wikipedia; Kép: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
