Megjelent Reményik Sándor Rianás című gyűjteménye, amit nyugodtan nevezhetünk irodalmi szenzációnak is, hiszen ezeket a verseket és kisprózákat most olvashatjuk először könyv formátumban.
A Rianás szerkesztőjével, Balázs Imre Józseffel beszélgettünk a kötetről és a Reményik-kultuszról.
A Rianás mennyiben árnyalja a Reményik-képet? Kerültek-e elő olyan szövegek, amelyek elolvasása után másképp nézünk az életműre?
Azt hiszem, a Reményik-képet eddig egyetlen kötetnek sikerült igazán jelentősen átalakítania: az 1990-es, Orpheusz Könyvek kiadásában megjelent Erdélyi március / Álmodsz-e róla? című kötetnek. Ez közölte először könyvformában Reményik szerelmes/magánéleti verseinek egy jelentősebb anyagát, és ez az életmű arányait már akkor pontosabban láthatóvá tette, hiszen Reményiket leginkább közéleti költőként ismerték addig. A Rianásban közölt Reményik-szövegek gond nélkül beilleszthetőek a korábban ismert vonulatokba, ilyen szempontból nincs meglepetés. A kötet egyik erős állítása viszont az, hogy ráirányítja a figyelmet egy korai szövegegyüttesre, amit Látomások címen emlegettek azok, akik ismerték. Ez egyfajta látomásos, lírai próza, amelyik olykor a prózavers határát súrolja műfajilag. A Rianás anyagának döntő részét összegyűjtő Urbán László talált néhány olyan, ebbe a műfajba tartozó szöveget, amelyik eddig nem került kötetbe, ezeknek a súlyát és jellegét pedig úgy lehetett leginkább érzékeltetni, ha a teljes eddig ismert, és csak kis példányszámban publikussá vált ciklust közöljük. Ezekről a szövegekről írta Áprily Lajos, hogy Reményik „költői áttörése” bennük történt meg, valamint hogy „ez a ritmikus próza fejlettebb darabjaiban kiért zenei formát mutat, első verseinél és sok később írtnál is teljesebbet.” Érzek egy progresszív lendületet ebben a szabálytalanabbul áradó szövegformálásban, ezektől a szövegektől indulhat az egyik útvonal a Reményik-művek modernségéről való beszédhez. Reményik csupán négy évvel fiatalabb mondjuk Tóth Árpádnál, kettővel Füst Milánnál. Érdemes végiggondolni, melyek azok a nemzetközi irodalmi hatások, amelyek ezeket a szerzőket közel egyidőben érhették.
Vannak-e kalandos úton előkerült szövegek a Rianás kötet anyagában?
Legtöbb szöveg korabeli folyóiratokban és napilapokban jelent meg, ezekből gyűjtötte őket össze Urbán László. A Magasan című vers lóg ki a sorból, erre Dávid Gyula, az eddigi legteljesebb Reményik-kiadások készítője hívta fel a figyelmemet. Ezt a verset Weress Margit tanárnőnek, szavalóművésznek küldte levélben a költő, és ő másolta be emlékiratába, így maradt fenn. A története röviden az, hogy a kisvárosi tanárként dolgozó Weress Margitot a hozzá rendszeresen érkező Reményik-levelek miatt a postáskisasszony szerelmi afférral kezdte gyanúsítgatni, Reményik pedig ezzel a verssel nyugtatta meg őt, hogy ne törődjön az efféle szóbeszéddel, hiszen ők igazi lélektársak. Mivel az emlékirat épp a Rianás kéziratának véglegesítése táján jelent meg, már a Liktor Katalin szerkesztésében megjelent kötetre való hivatkozással közölhettük a Rianásban.
Lehetséges lenne, hogy Reményiket egy évforduló kapcsán ugyanúgy a középpontba helyezik, mint más erdélyi szerzőket? Benne van a potenciál, hogy kultuszfigura legyen?
Teljes mértékben – a kultusz folyamata máris dokumentálható. A rendszerváltás előtt egy búvópatakszerű félnyilvánosság része volt leginkább, a „tiltott gyümölcs” képzete kapcsolódott verseihez, leginkább az egyházi kiadványokban lehetett őt emlegetni. A rendszerváltás után, kamaszkorom idején pedig az ünnepi alkalmakkor leggyakrabban szavalt költők közé került Erdélyben, regionális népszerűsége azóta is folyamatos. Olyan költő, akinek a szövegeit a konzervatív versízlés is versként ismeri és fogadja el – az irodalomtörténészi felelősség abban áll, hogy az életmű rejtőzködőbb, modernebb vonulatait is saját értékén tudja felmutatni.
Az 1920 decemberében megjelent Rákóczi harangja című versében ezt írja: „A harang itt maradt, s jött az oláh csorda / Mint éhes farkas gyilkolva, rabolva”. Ebben az időben sok irredenta vers jelenik meg a legnagyobb magyar költőink tollából, de ők főként az anyaországban maradt szerzők. 1920 után azonnal kiépült a cenzúra, voltak retorziók Erdély-szerte?
Ez a szöveg a közismert Végvári-versek sorozatának eddig kallódó darabja, ezeknek épp az volt az egyik jellegzetessége, hogy álnéven jelentek meg, hogy szerzőjük ne kerüljön bajba – Kosztolányi „az álarcos költő” verseiként méltatja őket a Nyugatban 1920-ban, Schöpflin Aladár pedig 1925-ben ennek a magyar versvonulatnak egyetlen igazán kiemelkedő példájaként emlegeti őket. Erdélyben ezek nyilván nem a nyomtatott sajtóban terjedtek akkoriban, hanem kézről kézre adva, gyakran kéziratos formában. A rendszerváltás előtt magyarországi életműkiadások több szerző esetében kihagyták az ilyen jellegű szövegeket a „szomszéd népek érzékenységére” történő hivatkozással, vagy ahol változtatással is illeszkedett a szövegkontextusba, átírták a népnevet kevésbé sértő változatra. Ezt ma cenzúrának éreznénk, és az életműkiadások részévé váltak az eredeti szövegváltozatok, hozzátartoznak a teljes képhez – a nyilvánosság kritikai potenciáljára kell hagyatkoznunk annak megítélésében, hogy a publikálást milyen utóélet követi.
Fotó: PZL
1914 július 28-án hadat az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának. Ezzel kezdetét vette az első világháború. Reményiknek 1914. június 13-én jelent meg egy publicisztikája az Ellenzék című lapban, tehát másfél hónappal a háború kitörése előtt. Ebben a szövegben apokaliptikusan ír a háborúról, a „halál hegyoromra kitűzött gyászfáklyájáról”…. Meglepte ez a jóslat, vagy ez a hangulat akkor már benne volt a levegőben?
Leellenőriztem, miről levelezik ezekben a napokban barátjával, Olosz Lajossal, de semmi nem utal arra, hogy a Lélekharang az erdőn halál-képe konkrétan a háborúra vagy annak előérzetére vonatkozna. Reményik Komjáthyt és Vajdát értékeli ezekben az években, barátai Turgenyevet és Andersent emlegetik lehetséges inspirációi közt – ezeknek a szerzőknek kétségkívül van egy dekadens, sötét árnyalatokkal dolgozó irányultsága, a halál-témát önmagában ez is bőven indokolja.
Míg az irodalomtörténet kiemeli, hogy Reményik verseiben erős a közéleti vonatkozás, addig a publicisztikáit inkább „ellírázza” szemben mondjuk a nagyon is konkrét Adyval…
Fontos különbség, hogy Ady újságíró volt, Reményik pedig nem. Miután a jogászi pályáról lemond, 1919-ben arról ír Olosz Lajosnak, hogy reméli, 1–2 éven belül tisztán irodalomból tűrhetően meg fog élni. Irodalmi tárgyú cikkeiből, kritikáiból Dávid Gyula több, mint 500 oldalas kötetet állított össze néhány éve Kézszorítás címmel, a Rianás ezt az életműszeletet egészíti ki további tizenegy írással.
Ha Reményik vívódó alkat, aki öntörvényű módon bármikor képes elvonulni a hegyekbe, akkor hogyan tudott a két háború között olyan népszerű szerző lenni, hogy kétszer is kapott Baumgarten-díjat? Hiszen a kapcsolatokat ápolni kell, oda kell figyelni arra, hogy válaszoljon például Babitsnak, stb…
Lehet, hogy visszavetítve a népszerűség csak folytonos önadminisztrálás révén tűnik elérhetőnek, de szerintem ez Reményikék idejében nem feltétlenül volt így, a Trianon időszakában megszerzett hírnév tartósnak bizonyult – a Nyugat és a Napkelet köre egyaránt ismerte és számon tartotta Reményik költészetét. A korban természetes volt, hogy sok levelet írtak egymásnak a barátok, ez rá is jellemző volt, és kezeltetései miatt sok helyen megfordult, ilyen alkalmakkor mindig újabb emberekkel kerülhetett kapcsolatba. Volt neki persze szerkesztői státusa is időről időre a kolozsvári Pásztortűz folyóiratnál, de úgy sejtem (ezt még további kutatások megerősíthetik vagy cáfolhatják), hogy a napi szerkesztői rutin, adminisztrálás, kapcsolattartás nem az ő feladata volt.
A fotón Balázs Imre József, a kötet szerkesztője látható (A kép a szerző archívumából)
Ha olyan erősek az identitásproblémákkal és magával az erdélyiséggel, magyarság kérdéseivel foglalkozó versek, akkor Reményiket miért sikerült kisatíroznia az 1948 utáni magyarországi kultúrpolitikának? Miért nem tudott afféle egy afféle kultusz-szerzőként tovább népszerű maradni, mint mondjuk Nyírő…
Nem látok lényeges különbséget Reményik és Nyirő 1945 és 1989 közötti fogadtatástörténetének intenzitásában, mindkettejüket a rendszerváltás után sikerült igazán az életműkiadásaik által visszaemelni a köztudatba. A két világháború közti erdélyiek közül, úgy látom, versben továbbra is Áprilyt, Reményiket és Dsidát ismerik és kedvelik legtöbben, prózában Tamási Áron és Kós Károly mellé a rendszerváltás után feljött és kultuszszerzővé vált előbb Wass Albert, majd Nyirő József. Újabban Bánffy Miklóst is egyre szélesebb körű jogos elismerés övezi. A személyes kedvencem prózában egyébként Tamási mellett Karácsony Benő – neki is van egy lelkes, bár szűkebb körű tábora. Halkan vetném fel azért azt a szempontot, hogy mostanság prózacentrikusabbak vagyunk olvasóként, a prózaírók előnnyel indulnak a köztudat felé vezető úton a költőkhöz képest.
Miért nem szedték két külön könyvbe az előkerült szövegeket? Az egyikbe csak verseket, míg a másikba a kisprózákat… A versanyag 75 oldal, kb. ilyen hosszú egy átlagos verseskönyv. (Legalább is a kritikákat biztos, hogy más kötetbe kellett volna tenni…)
Urbán László nem először állít össze ismert szerzők kiadatlanul maradt anyagaiból kötetet – nemrég például Mindent bevallhatok címmel jelent meg egy Kosztolányi-gyűjteménye a Jaffánál, de a kiadó Szabó Magdával, Radnótival kapcsolatos kiadványai közül is többet irodalmi kuriózumként érdemes olvasni. Szerkesztőként épp az lett a feladatom, hogy a kötet szerkezetét valamelyest letisztítsam (így került ki végül a kötetből néhány Reményikre vonatkozó, de nem általa írt szöveg, és így került be a Látomások teljes, eddig ismert sorozata). Mivel a Reményik-életműkiadás nem áll rosszul egyébként (külön-külön van Összes versek-kötet, irodalmi cikkgyűjtemény és Vércsöppek a hóban címmel volt egy, a mi kötetünkhöz képest kevesebb szöveget tartalmazó Látomások-kiadás), az tűnt logikusnak, hogy ezeknek a köteteknek egyfajta kiegészítését nyújtsuk a Reményik-olvasóknak. És persze azoknak is, akik eddig nem voltak Reményik-olvasók, és épp ezzel a kötettel jut el hozzájuk a szerző híre.
pestisracok
