Régen az asszonyok nem szomszédoltak, legtöbbször a ház előtt beszélgettek pár szót, sokszor nem csak pár szót, hanem többet is. De dologidőben nem – csak mikor már nem volt mit tenni.
A házba nem engedtek be bárki, a szomszédasszonyt ritkán hívták beljebb – legtöbbször kint tárgyalták meg a történteket.
De hogy nem engedték be a szomszédságot – így igazából azt sem tudták, hogy mi történik bent, hogy tartanak rendet, mi olyan, amin köszörülhetnék a nyelvüket.
Viszont a ház külsejét, a fal fehérségét, az ablak tisztaságát, az udvar rendezettségét, a háziállatok jól tápláltságát látták – és ebből messzemenő következtetéseket tudtak levonni.
Azt is figyelték, ki az, aki rendben tartja a ház elején, és ki az, aki nem foglalkozik ilyesmivel.
Meglátták, ha valaki minden nap sepregetett, de azt is, ha csak akkor takarítottak, mikor vasárnap templomba mentek.
Faluhelyen nem lehetett titkolni semmit, mert ha egy ember tudott valamit, akkor a többiek negyedórán belül értesültek róla.
Ezért aztán – ha csak nem volt valami elháríthatatlan oka, akkor nagyon odafigyeltek a látható dolgokra.
Ha bent “futott” is a konyha, arra vigyáztak, hogy kívül minden rendben legyen, hogy a falunak jó véleménye legyen a családról.
Régen hosszan építkeztek, az utcára – főleg ha a kerítés fából volt – csak a ház eleje látszott. Na, ezt figyelték az asszonyok, és emberek, amikor elmentek előtte.
Ha ez rendben volt, ha az utcát rendszeresen seperték, az árkot takarították, a házat rendszeresen meszelték, javítgatták, akkor úgy voltak vele, hogy tisztességes, rendes, jó emberek lakják.
Úgy vették amúgy, hogy a rendes asszony nem cserfel kint fél napot.
Olyan nincsen, hogy bent nincs dolog. Beszélgethet, de csak módjával. Ha jó gazdasszony, akkor mindig talál magának valami elvégzendőt, a pletykát pedig hagyja másra…
esatobbi
