Széchenyi István
Gróf sárvár-felső vidéki Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, akit Kossuth Lajos, az egyik legnagyobb politikai ellenfele így méltatott: „polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hízelgésből, hanem meggyőződésből, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni”. Eszméi, tevékenysége és hatása által a modern, új Magyarország egyik megteremtője. A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport területén végrehajtott reformok fűződnek. Számos intézmény alapítója és névadója.
Gyermekkora
Bécsben született 1791. szeptember 21-én, a Herrengasse 5. sz. házban, a közeli Szent Mihály római katolikus plébániatemplomban keresztelték meg. Édesapja, gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja tolnai Festetics Julianna grófnő, aki gróf Festetics Pál lánya, aki első férje, Széchényi József 1775. november 20-án bekövetkezett halála után 1777. augusztus 17-én pápai engedéllyel (akkor még kellett) annak testvéréhez, Ferenchez ment feleségül. A házasságukból hat gyermek született, közülük három fiú- és két leánygyermek érte el a felnőttkort, közülük István volt a legfiatalabb.
Az ifjú Széchenyi gyermekkorát Nagycenken és Bécsben töltötte. Nevelését atyja irányelvei szerint Lunkányi János magántanító vállalta magára, egyes tantárgyak oktatását azonban külön szaktanárok végezték. Ezek között volt például Révai Miklós, a magyar nyelvészet egyetemi tanára, aki kiemelkedő rajzkészséggel is rendelkezett, az építészetre tanította – a Franciaországból menekült – Antoine Poupar házi káplán pedig olasz és francia nyelvből adott neki órákat. A család körében a magyar nyelv volt az uralkodó és a gyermekek nevelése is magyar szellemben történt. Maga Széchenyi István jobban beszélt németül mint magyarul. Midőn Kazinczy Ferenc egy alkalommal meglátogatta a grófi családot, az apa azt kívánta tőle, hogy gyermekeivel csak magyarul beszéljen. Mint későbbi nyilatkozatai bizonyítják, nevelésére különösen anyja gyakorolt jótékony befolyást. Széchenyi nem a korán érett, hanem a szorgalmasan és alaposan tanuló gyermekek közé tartozott. Az évenkénti vizsgákon, amiket, apja kívánsága szerint, nyilvános iskolában kellett teljesítenie, kitűnő eredménnyel felelt meg.
Katonáskodása
A serdülő gyermek nevelése 15 éves korában megszakadt. A veszély elhárítására, amely a monarchiát Napóleon részéről fenyegette, 1796 óta csaknem minden magyar országgyűlésnek első és legfontosabb tárgya az újonccsapatok megszavazása volt. Az 1808. évi országgyűlés 25.000 újoncot szavazott meg és a nemesi felkelés szervezéséről is intézkedett. A törvény szerint ugyan minden családból csupán egy embernek kellett a hadseregbe belépnie, ám a Széchenyi család úgy határozott, hogy mindhárom fiát a csatatérre küldi. Az ifjú gróf a katonai pályán kiválóan helytállt.
A féléves tiszti tanfolyam után kinevezték főhadnagynak és 1809. április 16-án a főszállásmesteri törzshöz került szolgálatra és április 28-án jelentkezett első parancsnokánál, báró Franz Ertel hadmérnök alezredesnél, a győri sánctábor[6]építkezésénél. Az építkezésen pénztárosként, egyik bírótól a másikig lovagolt, hogy a munkálatokért minden munkás után napi 30 krajcárt fizessen ki. A híres Győri-csata (június 14.) után, ami a felkelő sereg vereségével végződött, személyes bátorságának kitűnő bizonyságát adta. A Dunán csónakon végigevezett, majd az ellenséges francia csapatok kikerülésével felkereste Johann Gabriel von Chasteler altábornagyot, értesítette őt Meskó tábornok hadteste hollétéről, ami által lehetővé tette a két egymástól elszakított hadtest egyesülését, július 19-én. Ezt a merész cselekedetét a király is megelégedéssel nyugtázta. Széchenyi a szabadidejét tereprajzok és adatfelvételek készítésével töltötte, ezt a maga továbbképzésére is felhasználta. A felkelő sereg hazabocsátása után (december 18.) testvérei (Pál és Lajos) hazatértek szüleikhez, de István továbbra is a hadseregnél maradt, 1810. január 1. napjával a 7. huszárezredhez azután 1811-ben az 1. Ulánusezredhez került. Hadosztálya egy ideig Világoson, később (1811-től) Cseh- és Morvaországban állomásozott. 1813 nyarán már ellenséges területre léptek, és a francia csapatokkal többször megütköztek. Ekkor már kapitány volt, bár saját svadron nélkül.
A hatodik koalíciós háborúban vívott, – Napóleon hatalmát megtörő – lipcsei csatát megelőzően, az 1813. október 16-ról 17-re virradó éjjel, Schwarzenberg herceg Blücher porosz tábornagyhoz küldte, hogy a 18-ra tervezett ütközethez csatlakozzon. Az ifjú kapitány a legrövidebb utat választva, az ellenség vonalain keresztül, szerencsésen eljutott Blücher táborába. Miután megbízatását teljesítette, az lett a feladata, hogy a svéd trónörököst, Bernadotte-t is csatlakozásra bírja a két császár és a porosz király nevében. Széchenyi a porosz tábornagy előtt úgy nyilatkozott, hogy készen áll a feladat teljesítésére. A trónörökös elutasító válasszal fogadta, Széchenyi ekkor elismervényt kért arról, hogy a három uralkodó meghívását átadta. A trónörökös erre gondolkodóba esett, majd rövid tanácskozás után rászánta magát a csatlakozásra, az útirány kijelölésével pedig Széchenyit bízta meg. A csata harmadik napján Bernadotte kellő pillanatban csakugyan meg is érkezett, segítségével a csata is eldőlt. Széchenyi kitűnő hadi szolgálata elismeréséül első osztályú kapitányi rangot kapott és elnyerte az orosz Szent Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjét. Tizenhét éves katonai pályafutása során ez volt a legmagasabb rang, amit elért. 1814-ben a futárteljesítményért megkapta a Pour le Mérite porosz katonai érdemkeresztet, valamint a Szent-Móric és Lázár-rend fehér keresztjét. A lipcsei csata után az előnyomuló csapatokkal francia területre lépve,1814. április 1-jén Párizsba ment. A következő hónapban már Itáliába utazott. 1815. május 2-án a tolentinói lovassági ütközetben egy ügyesen megszervezett rohammal szétverte Joachim Murat testőrezredét. Ez alkalomból kapta meg a Szent-Ferdinánd-rend kis-keresztjét. Az osztrák Hadseregkeresztet is elnyerte. Ezután a Hessen-Homburg huszárezredhez helyeztette át magát, és itt szolgált 1826. február 15-éig, a katonai szolgálatból való kilépéséig. 1825-ben a X. Károly francia királykoronázására indult küldöttség kamarása volt. Esterházy Pál herceget, az osztrák császár rendkívüli követét kísérte, s megkapta a Szentlélek-rendet (Ordre du Saint-Esprit). Ezt a kitüntetést nyakban hordják.
Utazásai
Lóverseny
Első ilyen irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek. Ebben a kezdeményezésében több támogatóra is lelt, ezért megbeszélésre indult I. Ferenc királyhoz, akinek a felszólítására 1822. január 31-én írásban is benyújtotta javaslatát. A lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte.
1822. március 1-jén újabb külföldi tanulmányútra indult Wesselényi társaságában, ahonnan szeptember 26-án tért haza. Azzal a közös elhatározással utaztak el, hogy a külföld gazdasági és egyéb viszonyait, különösen lótenyésztését tanulmányozzák. Az út nevezetesebb állomásai München, Stuttgart, Párizs, a Soligny-la-Trappe-i trappista monostor és London (május 15.) voltak. Figyelmük minden olyan dologra kiterjedt, aminek a tanulmányozását Magyarország tervbe vett reformálásához hasznosnak tartottak. Hosszabb pihenés után, amit gazdaságának rendezése, a lóverseny ügyének előbbre vitele, eszméi megismertetése érdekében több ízben is megszakított, 1825. május 10-én a X. Károly koronázási ünnepélyére küldött Esterházy Pál herceg társaságában ismét útra kelt Párizs felé. Ezen út alatt különösen a XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi ragadta meg figyelmét és keltette föl benne a Duna- és Tisza-szabályozás gondolatát. Dél-Franciaországban és Itáliában ez alkalommal Nizzát, Torinót, Milánót, Velencét és végül Triesztet érintette, a selyemhernyó-tenyésztésről és az eperfák ültetéséről (akkori kifejezéssel: szederfa-tenyésztésről) gyűjtött adatokat. Ezután sietett haza az 1825. szeptember 11-én kezdődő pozsonyi országgyűlésre, amely az 1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok, úgynevezett rendszeres munkálatainak napirendre tűzése miatt jelentősnek ígérkezett.
Az Akadémia alapítása
Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága is felvette programjába a katonai és a képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását. Az 1825-ös reformországgyűlésen (a követek november 2–3-ai kerületi ülésén) ennek az ötletét ismét felelevenítették. Már az első gyűlésen szóvá tette az intézmény szükségességét Máriássy István, Gömör vármegyei követ, de különösen nagy hatása volt Felsőbüki Nagy Pál beszédének, amelyben hevesen kikelt azon elkorcsosodó főurak ellen, akik elhanyagolták a magyar nemzet és a magyar nyelv érdekeit. Ezt követően Széchenyi is felszólalt, melynek során „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét, amit 60.000 forintban állapított meg. A bejelentést nagy lelkesedés fogadta, a beszéd után többen is anyagi hozzájárulást ajánlottak fel az intézmény létesítésére: Vay Ábrahám 8000, Andrássy György gróf 10.000, Károlyi György gróf 40.000 forintot, de rajtuk kívül is sokan támogatták a tervet anyagi juttatásokkal. November 8-án a négy első alapító írásban is benyújtotta ajánlatát a nádorhoz és az alsó- és felsőtáblához, majd november 21-én az alakítandó tudós társaság tervének alaprajzát is. József nádor, aki 10.000 forintot adományozott az akadémiának, bizottságot nevezett ki az alaprajz megtárgyalására, amelyben Széchenyi is tevékeny részt vett. A bizottság javaslatai 1827. augusztus 18-án a királyi szentesítést is megkapták, az alapítást 1827-ben törvénybe iktatták.
Metternich
Amíg az országgyűlés tartott (november 10.), Széchenyi időt szakított arra is, hogy Metternich kancellárnál – akivel családi kapcsolatban is volt – látogatást tegyen. E látogatás (december 15.) alatt beszélgetésük a magyar politika, különösen az országgyűlésen tárgyalt kérdések körül forgott, a herceg felszólítására írásban is beadta hozzá emlékiratát (Meine Berichte), amiben kifejtette ezekre vonatkozó nézeteit. Metternich nem titkolta rosszallását Széchenyi politikai álláspontja kapcsán, figyelmeztette, hogy nagyon messzire megy, megrontja az ifjúságot, amit akkor bán meg, amikor már késő lesz, és gondoljon a holnapra is. Széchenyit mindez nem tartotta vissza attól, hogy az országgyűlésen ezután is többször fel ne szólaljon, valahányszor a magyar nyelv, a szabadság, a vallási türelem kérdése került szóba. Nem riasztotta vissza ettől az elnöklő nádor többszöri rendreutasítása sem, sőt, hogy nézetei szabad kifejtésében katonai rangja se akadályozza, 1826. február 15-én, tizenhét évi szolgálat után arról is lemondott.
Szintén ezen országgyűlés idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a politikai, gazdasági és társadalmi kérdések megvitatása, az összetartás erősítése és némileg saját eszméi terjesztése céljából alapított.
Az első tagokat ő kérte fel, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában. A tagok felkérése során tanúsított buzgósága később sem lankadt, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlését1827. június 10-én tartotta 150 taggal, akik közül mintegy 45-en voltak jelen. A következő évben már az alapszabályokat is a közgyűlés elé terjeszthették (lásd: Széchenyi-emléklakoma).
Irodalmi fellépése
Eszméi terjesztésének másik eszközéül a sajtót választotta, amihez tárgyat először kedvenc szakterülete, a lótenyésztés szolgáltatott. 1828-ban jelent meg e téren alapvető röpirata a lovakrul, amelyben hosszas tanulmányai során szerzett tapasztalatai után a lótenyésztés nemzetgazdasági fontosságát fejtegeti, valamint a hazai lótenyésztés elmaradottságát és annak okait ismerteti. Szerinte „csak magunktól függ, hogy a világ minden vásárait lovainkkal elboríthassuk és hogy a magyar ló mindenütt érdemlett elsőbbséget nyerjen”.
Ugyanebben az évben kezdett másik nagyobb jelentőségű munkája, a Hitel megírásához, amelyen egy évig dolgozott, és 1830-ban tette közzé, hogy a benne foglalt új és átalakító eszméivel és reformterveivel lázba hozza, és a haladás útjára terelje a nemzetet. Államgazdasági irodalmunk e zseniális alkotása, amelyet „Honnunk szebb lelkű asszonyinak” ajánlott, sorra veszi a magyar mezőgazdaság, kereskedelem égetően fontos kérdéseit, és a jelen állapotnak „tiszta magyar szív” érzésével írott rajza után meglepő biztossággal jelöli ki, hogy mit kell tenni és hol kell a munkának nekikezdeni.
Magyarország földrajzi helyzete, a pénzhiány, kereskedői konkurencia, kiviteli vám, fölösleges és káros hatású kormányrendeletek, termelés hiánya, rossz közlekedés, belső fogyasztás és kereskedési biztonság hiánya, kereskedőbecsület, nemzeti bank, a polgári erények és kötelességek, nemzetiség, művelődés, törvények és politika mind tárgyalás alá kerülnek, mivel mindezek vagy a hitel szentségén alapulnak, vagy annak eredményei. Jó részben ugyanezeket fejtette ki még részletesebben Világ című munkájában, amelyet Dessewffy József gróf támadása ellen (1831), a Hitel védelmére irt, és amiben ezenkívül annak beismerésére is akarta bírni nemzetét, hogy mindenben elmaradásban van, s ha már az „önvallomáson” átesett, arról is meggyőzi, hogy mint erőtől pezsgő fiatal nép „csudálatos magasságra emelheti magát és minden lehet, ha közértelmességét s nemzetiségét kifejti”, hogy Buda és Pest egyesítése Magyarország fejlődéséhez okvetlenül szükséges, hogy a nemzet haladása a királyságot is erősíti. Továbbá meggyőző bizonyítékokkal védte a megtámadott egyesületeket, a kaszinót, a pesti lóversenyt. E két mű a két év legnagyobb eseménye, és hatásuk leírhatatlan volt, a nemzetet két táborra osztotta. Az egyik oldal Széchenyit képzelgőnek tartotta és művét elégette, a másik a „diadal fiá-nak” nevezte és a nemzet megváltójának tekintette. Széchenyi felkarolta a színügyet is, amire vonatkozóan komoly tervekkel lépett elő. A magyar játékszínrűl (1832) című röpiratában, majd évek múlva a Társalkodóban. A színházi alap összegyűjtését részvények által tervezte, az épületre vonatkozóan pedig már külföldön gyűjtött tervrajzokat. Fáy András és Földváry Gábor színházépítési tervét kisszerűnek tartotta, és emiatt nem is pártolta azt.
Dunai út
Széchenyinek régi vágya volt, hogy megnyissa a Dunát a kereskedésnek, egészen a Fekete-tengerig. 1830. június 24-én indult kíséretével saját hajóján szemleútra, hogy a Duna folyását tanulmányozza, és a szabályozás nehézségeiről saját tapasztalatai útján győződjék meg. Az útnak, amely Pesttől Konstantinápolyig tartott, nevezetesebb pontjai Orsova, Galac, Konstantinápoly, hazatérőben Pozsarevác (ahol Miloš Obrenović fejedelemnél időzött), Szendrő, Belgrád voltak. Útközben Böjükderéből tudósította József főherceg nádort megtett útjának céljáról, és felajánlotta szolgálatait egy, a Duna végig hajózhatóvá tételére vonatkozó javaslat előterjesztésére. 1833. június 20-án meg is kapta erre a nádor megbízását, és ettől kezdve mint királyi biztos, tíz éven át vezette a munkálatokat. Július 8-án indult el újra, és 29-én kezdte meg Orsovánál a sziklarepesztést, és bár az eszközök elégtelensége, valamint a török kormány akadékoskodása miatt lassan haladhattak,1834-re már egy Argo nevű hajóval átkelhettek. Közben, 1833. szeptember 3-án egy gőzhajóval, amely a Tiszán az első volt, Szegedre is elhajózott, ahol nagy lelkesedéssel fogadták.
A gőzhajózás is állandóan foglalkoztatta. Felkarolta a Duna-gőzhajózási társulat ügyét, támogatta a bécsi kormánynál, a nádornál, az országgyűlésnél, később egész cikksorozatban ismertette a vállalatot és annak kereskedelmi fontosságát. Az első gőzhajó Pest-Buda és Zimony között, 1831. március 16-án közlekedett. Az ő buzgólkodása hozta létre a balatoni gőzhajózást is, ő indította el a mozgalmat és gyűjtött részvényeseket. Az első gőzhajó 1846. szeptember 21-én indult a Balatonon.
Politikai tevékenysége sem sokáig szünetelt. Két nagy művének, a Hitelnek és a Világnak kiegészítésére adta ki Lipcsében, 1833-ban ezekhez szellemében és tárgyában hasonló művét, a Stádiumot, amelyben reformterveit még szabatosabban, 12 pontba foglalva fejtette ki: „1. Hitel. 2. Ősiségi jog (aviticitas). 3. Fiscalitas. 4. Birtokképesség. 5. Törvény előtti egyenlőség. 6. Nemtelenek pártvédelme. 7. Házi pénztár és országgyűlési költség terheit mindenki idom szerint viselje. 8. Vizek, utak, belvámok stb., országgyűlési tárgyalások alá tartozzanak. 9. Monopóliumok, céhek, limitációk eltörlése. 10. Törvény csak magyar nyelven szerkesztessék. 11. Csak a helytartó tanács kormányozzon. 12. Ítéletek, tanácskozások nyilvánossága.”
E mű megírása után, amelyet Arany János a Hitellel és Világgal együtt „három égbe nyúló piramidnak” nevezett, ismét újabb terv foglalkoztatta. 1834 közepén a vaskapui munkálatok vezetése mellett hozzákezdett Hunnia című műve írásához, amelyben a magyar hivatalos nyelvvé tétele mellett érvelt. A művet kéziratban hagyta, csak posztumusz jelent meg.
Házassága
1824. augusztus 2-án találkozott először Seilern Crescence (1799–1875) osztrák grófnővel, Zichy Károly gróf feleségével, kölcsönös vonzalom alakult ki közöttük. Zichy gróf halála után, 1836. február 4-énösszeházasodtak a krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébániatemplomban.[11]
Gyermekei:
Széchenyi Béla (Buda-Pest, 1837. február 3.; †Budapest, 1918. december 12.), földrajzi és geológiai kutató
Széchenyi Ödön (Pozsony, 1839. december 14.; †Isztambul, 1922. március 24.), török pasa
Júlia (Pozsony, 1844. január 15.; †Pozsony, 1844. január 31.)
Újabb alkotásai
Politikai működése mellett folytatta közgazdasági újításait. Az állattenyésztés fejlesztésére, aminek érdekeit állandóan szívén viselte, alakította 1830. június 11-én az Állattenyésztő Társaságot, amelynek elnöki tisztét is elvállalta. 1835-ben (június 6. és 8.) még szélesebb alapokra fektette, ekkor változtatta nevét is Magyar Országos Gazdasági Egyesületté. 1836–39-ben további tevékenysége a Duna-szabályozás, a Lánchíd és a lóverseny ügye között oszlott meg.
A Lánchíd építésére vonatkozó szerződést az országos bizottság, aminek Széchenyi volt a legtevékenyebb tagja, 1839-ben kötötte meg. Építése a május 14-i szentesítés után kezdődhetett el, s 10 éven keresztül folyt. A szabadságharc alatt 1849 tavaszán egyik pillérét ágyútalálat érte, november huszadikán mégis sikerült a forgalomnak átadni.
1842. augusztus 24-én végre a nádor és az országgyűlés képviselői jelenlétében letették a Lánchíd alapkövét. Már 1828. év óta foglalkoztatta ennek terve, levelezett és utazott ez ügyben: egy év múlva kész volt a tervrajz, amit1832-ben Pest városa is elfogadott.
Andrássy György gróffal együtt e végett tett angliaiutazásáról írt jelentését nyomtatásban is kiadta. Terve elé sokféle akadályt gördítettek, mivel az általános fizetés elvét is összekötötte vele, ez pedig rést tört a nemesi kiváltságokon. Ugyanilyen tárgyúak: Adó és két garas és Magyarország kiváltságos lakóihoz című röpiratai. A Duna-szabályozás után másik kedves tervének megvalósítását, a Tisza-szabályozást is ez időben kezdhette meg. 1845. augusztus 16-án a magyar királyi helytartótanács kebelében felállított közlekedésügyi osztály élére került, és a munkálatokat azonnal megkezdte. Rendezési tervét és az ügy fejlődését több műben ismertette. Eközben ismét felemelte intő szavát Kossuth politikája ellen 1847-ben kiadott Politikai program-töredékek röpiratával, komolyabb hatás nélkül. Az ikervárosok, Budának és Pestnek Magyarország fővárosává történő egyesítése már az 1830-as években beszédtéma volt és Széchenyi már a Lánchíd építésével is ezt a célt szorgalmazta,
Közlekedési miniszterként
A márciusi napok váratlan eseményei, a magyar független felelős minisztérium megalakulása reményt ébresztettek benne nemzeti önállóságunk megmaradásáról, és Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére 1848. március 23-án elvállalta a közlekedésügy és közmunka tárcáját. Széchenyi felkérése a közlekedési tárca élére mai szemmel magától értetődőnek tűnik – hiszen 1848-ra évtizedes munkája feküdt Magyarország közlekedésének kialakításában, de radikális politikai ellenfelei – különösen a márciusi ifjak – számára minisztersége elfogadhatatlan volt. Széchenyit is kétségek gyötörték, helyesen cselekedett-e, amikor nézeteinél radikálisabb kormányban tisztséget vállalt. Naplójában – igazi fekete humorral – arról beszél, most írta alá halálos ítéletét, fel fogják akasztani, ráadásul Kossuthtal együtt … de csak azt fogja kérni, hogy legalább egymásnak háttal fordítva akasszák föl. A Kossuth és Széchenyi közötti ellentétek a kabinetbe lépés után sem simultak el, és most, közelebbről nézve még sötétebb színben látta a Kossuth politikájától fenyegető veszélyt, ami mindinkább a dinasztiával való szakadás felé vezetett. Ez ellen a minisztertanácsban és a képviselőházban is (augusztus 19.) hasztalanul szólalt fel. Közel öt hónapig, 1848 áprilisától szeptember 4-ig állt a tárca élén.
Távozása a közélettől drámai körülmények között zajlott le.
Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, amiért önmagát tette felelőssé. Abban a hitben élt, hogy akkor jött el az utolsó pillanat, a végső esély arra, hogy megakadályozza a nemzet pusztulását. Ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, győzködte ellenfeleit, s eközben rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte, nyomasztó önvád mardosta. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa, amelyet amióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy beteg. Amikor 5-én betegszabadságra indult, világos volt számára, hogy soha többé nem fogja látni Pestet.
A folytonos tépelődés a haza sorsán, a forradalom víziója lassanként megtörte életerejét. Orvosa, Balogh Pál, szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt, felesége is Bécsbe költözött, és folyamatos kapcsolatban állt vele és környezetével. Állapota lassanként annyira javult, hogy levelezett, honfitársaival politikáról is társalgott, és gazdasága ügyeit is maga intézte. Később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János közzétehesse őket. Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.
Ein Blick
Sokkal messzebb ható jelentőségű volt azonban egy másik politikai irányú műve. Az 1850-es évek végén Széchenyinél sokan fordultak meg azok közül, akiknek ötletük volt a Magyarország bizonytalan helyzetére vonatkozó kérdések megoldására, vagy készségük az abszolutista kormány és rendszerének támadására.
Ezek az emberek rendszeresen jártak Széchenyihez a tanácsait kikérni, a gróf pedig emellett ezen személyek műveinek közrebocsátásáról is gondoskodott. Ilyen volt például Hollán Ernő, a Zur ungarischen Frage, illetve Kecskeméthy Aurél, a Die Lebensfrage Österreichs szerzője stb. Utóbbi még a tiltott politikai röpiratokat is megszerezte és elküldte neki. Széchenyi titokban már előbb maga is dolgozott egy ilyenen, amely nemcsak terjedelem, hanem hangvétel, tartalom és hatás tekintetében is messze ezek fölé magaslott, ez volt az Ein Blick (1859). Megírását a Rückblick, egy 1857-ben névtelenül megjelent mű megjelenése váltotta ki, amelynek az volt a célja, hogy Alexander Bach belügyminiszter kormányrendszerét igazolja, és a Magyarországról fölhangzó panaszokkal és elkeseredéssel szemben az osztrák politikai irányadó köröket félrevezesse. A közvélemény a szerzőségét Bach miniszternek tulajdonította: ez indította Széchenyit, hogy tollat ragadjon a „lepel lerántására”. A „sárga” könyv maró gúny és szójátékok segítségével kíméletlenül pellengérre állítja és nevetségessé teszi Bach politikáját és személyét egyaránt. Ez a mű, amelyet Rónay Jácint közvetítésével Londonban nyomtattak ki, Széchenyi utolsó írása is egyik oka lett a Bach-rendszer bukásának, de egyszersmind Széchenyi halálának is.
Halála
A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet nem maradhat tovább a menedékhelye. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között) önmaga ellen fordította fegyverét. Korábban (1848. szeptember 5-én) Esztergomban már kísérelt meg öngyilkosságot, amikor a Dunába vetette magát a hajóhídról, de ekkor szerencsésen kimentették. Vannak azonban feltételezések, miszerint meggyilkolták, és erre számos reális bizonyíték van. Amikor megtalálták, kezei a lágyékán nyugodtak, a fegyver pedig a combján hevert. Szinte lehetetlen, hogy miután fejbe lövi magát, így essen le a keze, illetve a fegyver a combján maradjon. A falon nem volt vér, csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték. Szakértők három tűszúrás nyomát találtak a ruháján, a szívénél. Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem volt csupa vér a gallérja, hiszen ha fejbe lövi magát, akkor ilyennek kellett volna lennie.
A Magyar Tudományos Akadémia külön gyászünnepet tartott emlékére, amelyen báró Eötvös József tartott emlékbeszédet, Szász Károly és Arany János ódáit olvasták fel.
Mottója
A következő közkedvelt, több helyen Széchenyinek tulajdonított idézet valójában egy életrajzi témájú irodalmi műből származik (Surányi Miklós: Egyedül vagyunk (1936), A legnagyobb magyar c. kötet, Első rész, 6. fejezet). Nincs bizonyíték arra, hogy Széchenyi valaha is mondott, vagy írt volna hasonlót:
Emléke
Arany Jánosnak Széchenyi emlékezete című költeménye (1860).
Budapesten szobrot állítottak fel az emlékére, amelyet Lónyay Menyhért akadémiai elnök é Pulszky Ferenc szobor-egyleti elnök ünnepi beszédével, József főherceg és mások jelenlétében 1880. május 23-án lepleztek le.
1897-ben Sopron város is követte a példát.
Az Akadémia 1893-ban bronz-emléktáblával örökítette meg az 1825. november 3-i jelenetet, s újabban elhatározta emlékének évenkénti megülését, összes művei kiadását, ereklye-múzeum berendezését.
Arcképe megjelenik az ötpengős bankjegy előoldalán, 1926-ban.
Arcképe rákerül az ötezer forintos bankjegy előoldalára is, 1992-ben.
Az új ötezresen, 1999-től.
Róla nevezték el a Széchenyi-díjat; pontosabban 1990-től Széchenyi nevét viseli az 1965-től kiadott Állami Díj.
Életéről A Hídember címmel Bereményi Géza készített filmet 2002-ben.
2003. november 3-án alkotta meg a Magyar Köztársaság Országgyűlése a2003. évi XCIII. törvényt, amelyben november 3-át Széchenyi István Akadémiát alapító példaadására emlékezésül A magyar tudomány ünnepének nyilvánította.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése a legalkalmasabb államférfinak találta a magyar történelmi alakok között.
Széchenyi emlékezete címmel jubileumi emlékkiállítás 2010. május 3-tóloktóber 15-ig a Magyar Tudományos Akadémia palotájában.
Származása
gróf Széchenyi István családfája
gr. Széchenyi István
(Bécs, 1791. szept. 21.–
Döbling, 1860. ápr. 8.)
miniszter, az MTA alapítója
Apja:
gr. Széchényi Ferenc
(Széplak, 1754. ápr. 28.–
Bécs, 1820. dec. 13.)
valóságos belső titkos tanácsos
Anyja:
gr. Festetics Julianna
(Jablonca, 1753. okt. 30.–
Bécs, 1824. jan. 20.)
Apai nagyapja:
gr. Széchényi Zsigmond
(Sopron, 1720. dec. 21.–
Széplak, 1769. okt. 19.
huszárkapitány, cs. és kir. kamarás
Apai nagyanyja:
gr. Cziráky Mária
(1724. okt. 1.–
Sopron, 1787. nov. 7.)
Anyai nagyapja:
gr. Festetics Pál
(Ság, 1727. dec. 7.–
Pozsony, 1782. márc. 28.)
főispán
Anyai nagyanyja:
gr. Bossányi Júlia
(Jablonca, 1734. febr. 9.–
Nagyszombat, 1805. febr. 27.)
Apai nagyapai dédapja:
gr. Széchényi Zsigmond
(Egervár, 1681.–
Széplak, 1738. szept. 14.)
császári és királyi kamarás
Apai nagyapai dédanyja:
gr. Batthyány Teréz
(? –
Sopron, 1721. jún. 15.)
Apai nagyanyai dédapja:
gr. Cziráky József
Apai nagyanyai dédanyja:
gr. Barkóczy Bora
Anyai nagyapai dédapja:
gr. Festetics Kristóf
(Ság, 1696. júl. 22.–
Sopron, 1768. febr. 25.)
Anyai nagyapai dédanyja:
Szegedy Judit
Anyai nagyanyai dédapja:
gr. Bossányi Imre
(Nagybossány, 1706. nov. 3.–
Récsény, 1781. aug. 12.)
alispán
Anyai nagyanyai dédanyja:
Korlátkőy Éva
(Korlátkő, 1711. márc. 29.–
Motesic, 1798. febr. 25.)
Művei:
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – ADÓ ÉS KÉT GARAS
Gr. SZÉCHENYI ISTVÁN – BALATONI GŐZHAJÓZÁS
Gróf Széchenyi István – Buda-pesti por és sár
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN /1842/ – GARAT
Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – LOVAKRUL
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – Hitel
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – Eszmék és gondolatok
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – A játékszínrül
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – Tisza völgyi rendezés
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN – István Világ
Hatása ma
A Széchenyi István Szakkollégium egy 1987-ben alapított budapesti szakkollégium, amely már több mint két évtizede fellegvára a budapesti közgazdaságtudományi és társadalomtudományi önképzésnek. A szakkollégium Széchenyi István nevét vette fel, nemcsak a kiváló politikus és szakember előtt tisztelegve ezzel, hanem elsősorban a felelősségteljes és a közösség iránt elkötelezett személyt állítva példaként a tagok elé. A Széchenyi István Szakkollégium (SZISZ) fő célja az egyetemi oktatást kiegészítve a reális, kritikus társadalomtudományi és közgazdaságtudományi felkészültség, gondolkodás és a közművelődés elősegítése a szakkollégiumban és az egyetemen; a nyitott, innovatív értelmiségi szakemberré és a demokrata, autonóm közösségi emberré válás ösztönzése.
(sárvási és felsővidéki gróf), régi, történeti szerepet játszott család, mely nevét valószínűleg a Nógrád-vármegyei Szécsény-től vette. A család legrégibb története nincs még kellőleg tisztázva s az adatok a XVI. sz. közepéig, Mihály veszprémi várparancsnokig nyúlnak vissza. A család fényének és vagyoni állásának megalapítója Mihály unokája György (1592-1695) esztergomi érsek volt (l. o.), Lőrinc nevű testvérének 1678. ő szerezte meg a sárvári uradalmat s 1692. jan. 22. kelt végrendeletében ennek gyermekeiről is bőkezűen gondoskodott. Lőrinc négy fia közül Márton gyermektelenül halt el; Ferenc (1632-72) 1653-ban a jezsuita-rendbe lépett s 1672. egy lőporos pince felrobbanásának áldozata lett; Pál (1642-1710) kalocsai érsek (l. o.). II. György, szül. Nagyszombatban 1656. Hadi pályára lépve Buda, Fejérvár, Kanizsa és Sziget ostrománál kitüntette magát. I. György végrendeletben neki hagyta a felsővidéki, széplaki stb. uradalmakat. 1696. Egervár, Pölöske és Szent-György örökös várkapitánya címet, a következő év márc. 30. Bécsben kelt oklevéllel nejétől Mórócz Ilonától származott Zsigmond, Juliánna és Judit gyermekeivel grófi rangot nyert. Zsigmond cs. kir. kamarás, Egervár, Pölöske és Szent-György örökös várkapitányának fiai: Ignác huszáralezredes, Antal altábornagy, László cs. kir. kamarás és II. Zsigmond (1720-69) huszárkapitány és cs. kir. kamarás. Ez utóbbinak nejétől Cziráky Mária Anna grófnőtől három leánya: Mária Tezeria (Keuffstein Ferenc gróf neje), Borbála (második férje Desfours Ferenc gróf), Jozefa (Mesnil József báró neje) és két fia: József (1752-1775), cs. kir. kamarás és Ferenc (1754-1820) valóságos belső titkos tanácsos, a magyar nemzeti múzeum alapítója született. Ferenc (l. o.) Festetics Juliánna grófnőt, testvére özvegyét vette nőül s tőle két leánya: Franciska (szül. 1783-ban, megh. 1861., Batthyány Miklós gróf neje), Zsófia (szül. 1789., megh. 1865., Zichy Ferdinánd gróf, cs. kir. altábornagy neje) és három fia: Lajos (1781-1855), cs. kir. kamarás és valóságos belső titkos tanácsos, cs. kir. alezredes és István, «a legnagyobb magyar» (l. o.) született. Lajos fiai: János (1802-74) cs. kir. kamarás, Sz. György grófnak, Egervár örökös kapitányának (szül. 1828. márc. 14.) és Sz. Sándor grófnak (l. o.) atyja, Károly (1812-42), cs. kir. huszárőrnagy, Imre, osztrák–magyar nagykövet (l. o.) és Dénes (l. o.); Pál fiai első nejétől Meade Karolinától András (1812-41), lovas-százados, második nejétől Zichy-Ferraris Emilia grófnőtől: Kálmán (l. o.), Gábor (szül. 1828.), Gyula (l. o.), Ferenc (szül. 1835.), főrendiházi tag (l. o.), Jenő, született 1836. febr. 7-én, 1864. nőül vette Erdődy Henrietta grófnőt (fiaik: Miklós, szül. 1868. jan. 6., jáki apát, munkája: A lelkészi kongrua ügye 1885-95 [Esztergom 1896]; Jenő, szül. 1872. okt. 30.; Pál, szül. 1880. szept. 24.), Tivadar (l. o.) és Pál (szü. 1838.), földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi magyar királyi miniszter (l. o.); Istvánnak nejétől aspangi Seilern Crescence grófnőtől (1799-1875) két fia született: Béla (l. o.) és Ödön (l. o.).
1. Sz. Aladár gróf, orsz. képviselő, szül. Lábodon 1862 febr. 15., fia Sz. Pál gróf volt miniszternek. Tanulmányait otthon és Budapesten végezte, ugyanitt hallgatta a jogot. Majd önkéntes lett és a 10. számú huszárezred tartalékos hadnagyává neveztetett ki. Az 1887-iki választások alkalmával szabadelvű programmal képviselővé választották. 1896. ismét tagja lett a képviselőháznak.
2. Sz. Béla gróf, keleti utazó, Sz. István fia, szül. 1837 febr. 3. Magántanuló volt, majd Berlinben s Bonnban tanult és Európa különböző részeiben utazott. Legelső nyilvános szereplése 1858. volt, midőn Nelson botját ajándékozta a nemzeti múzeumnak. 1861. a nyéki választókerület képviselője lett s mint ilyen máj. 23. tartott beszédében a felirati párthoz csatlakozott és többek közt a zsidók emancipációját is követelte. Ez a beszéd Tóth Vilmos beszédjével külön füzetben jelent meg. 1863. Amerikában járt s erről külön művet irt Amerikai utam (Pest 1863). 1865. Algériában oroszlánvadászaton volt s azután mint kismartoni képviselő az országgyűlésen vett részt. 1870-ben Erdődy Hanna grófnőt vette nőül, ki azonban már 1872. okt. 18. elhunyt. A gróf családi bánatainak enyhítése végett nagy keleti utazásra szánta el magát, oly célzattal, hogy lehetőleg felkeresi a magyarok őshazáját s egyúttal behatol az elzárt Tibetbe. Az útra úgy készült, hogy nem tér vissza többé. Atyja kéziratait az akadémiának, ereklyéit a múzeumnak adta. Útjára 1877. dec. 4. indult el 3 kísérővel, kik közül Bálinth Gábor nyelvész (ki csakhamar visszamaradt), Lóczy Lajos geológus, Kreitner főhadnagy topografus volt. Útjuk főképp Khinára terjedt ki, melynek igen jelentékeny részét járták be, több európai ember által nem érintett vidékeken is voltak, de Tibet bensejébe a lakosok féltékenysége miatt nem juthattak el. Jünnanon keresztül hatolva ért el Hátsó-Indiába 22 havi utazás után. Útjáért a tud. akadémia 1880. tiszteleti tagjává választotta. Újabban a főrendiházban tűnt fel szabadelvű nyilatkozataival. A társadalmi életben tevékeny részt vesz. Nagy úti művének két vaskos kötete magyar, német és angol nyelven jelent meg Széchenyi Béla gróf expedíciója címen, s nagy feltűnést okozott. Az utazásról útitársai Kreitner és Lóczy írtak népszerűbb műveket, az utóbbié a természettudományi társulat kiadásában jelent meg. A budapesti tud. egyetem 1896. máj. 6. tiszteletbeli doktori oklevelet adott neki.
3. Sz. Bertalan gróf, főrend, Sz. Sándor fia, szül. Sopronban 1866 okt. 24. Középiskolai tanulmányait a pozsonyi állami főgimnáziumban végezte, majd a magyaróvári gazdasági akadémiának lett hallgatója. Tanulmányainak elvégzése után hosszabb utazásokat tett Német- és Olaszországban, Svájcban és Egyiptomban. A főrendiház jegyzője.
4. Sz. Dénes gróf, szül. Horpácson 1828 nov. 28., megh. 1892 szept. 28. Öccse volt Imre grófnak, a berlini nagykövetnek. Ifjú éveiben katona volt s a hadsereget főhadnagyi ranggal hagyta el, majd Kismartonban képviselővé választatván, részt vett az 1861-iki országgyűlésen és ez év máj. 22. feltűnést keltő beszédet mondott a felirat mellett. Később is állandóan tevékeny részt vett a közügyekben, bár hivatalt nem vállalt. Kitűnő gazda hírében állott s a sportot nagy kedvvel művelte. Irodalmilag is működött. Munkái: Britrag zum Reitunterrichte (1872); Eszmék a lovaglás és kocsizás köréből (Budapest 1892); Egy őszinte szó a Kossuth-cultusról (u. o. 1891). Fiai: Imre (ifj., l. o.), Géza, szül. 1859. ápr. 13., császári és királyi kamarás, főrendiházi tag és Viktor, szül. 1871. okt. 10., huszárfőhadnagy, főrendiházi tag.
5. Sz. Ferenc gróf, a magyar nemzeti múzeum alapítója, királyi főkamarásmester, az aranygyapjas-rend vitéze, szül. Széplakon (Sopron) 1754. ápr. 29., megh. Bécsben 1820. dec. 13-án. Tanult Sopronban, Szombathelyen és a bécsi Theresianumban. A tanulás befejezésével pályafutását 1776. dec. 12. a kőszegi kerületi táblánál kezdte meg mint táblai asszeszsor, amelyet csakhamar emelkedések hosszú sora követett. 1783. aug. 17. báni helyettes és a báni tábla elnöke, s királyi biztosként is többször kiküldetett különböző vármegyék (Varasd és Zala, Szerem és Verőce) között fennforgó határkérdések elintézésére. 1785. márc. 9. valóságos belső titkos tanácsosi címet nyert s a következő hó 18. pécsi kerületi királyi biztos s Somogy, Baranya, Verőce és Szerém vármegyék adminisztrátora lett. Midőn II. József császár egymásután adta ki ama rendeleteket, melyeknek Magyarország germanizálása s a nemzet alkotmányának megsemmisítése volt a célja, Sz. nem akart céljainak eszköze lenni s 1786-ban lemondott hivataláról. II. József halála után az 1790-91-ik évi országgyűlés rangjába visszahelyezte s a nemzet és király képviseletében ő küldetett a nápolyi udvarhoz, hogy a nápolyi királynak a koronázási emlékérmet átadja. 1792. a szt.– Januarius-rendet kapta, 1798. ápr. 6. Somogy vármegye főispánja lett s mint királyi biztosra reá bízták a Dráva és Mura folyók szabályozását. A következő év okt. 1. a hétszemélyes tábla ülnöke, dec. 6. királyi főkamarásmester, dec. 23. helyettes országbíró. 1802-ben a magyar nemzeti múzeum alapjának megvetésével tette nevét halhatatlanná, ez év nov. 25. kelt alapítólevéllel a nemzetnek ajándékozván 11,884 nyomtatványból (mintegy 15,000 kötet és 1152 kéziratból (mintegy 2000 kötet) és jelentékeny térképgyűjteményből álló nagycenki könyvtárát. A könyvtár katalógusát: Catalogus bibliothecae Hungaricae Francisci com. Széchenyi. Tom. I. pars 1., 2. (Sopron 1799) és Index (Pest 1800) előzetesen elkészíttette, a maga költségén kinyomatta és egy-egy példányát megküldte a külföldi uralkodóknak, tudományos intézeteknek, hazai és külföldi tudósoknak stb. A külföldi tudományos társulatok egymásután fejezték ki elismerésüket az által, hogy tagjukká választották. 1803. a göttingai királyi tudományos egyetem, 1804. a jenai, 1811. a varsói tudományos akadémia, 1812-ben a bécsi művészeti akadémia stb. választotta meg tiszteleti tagjává. Az 1807-iki országgyűlés a tudománypártoló gróf nemes elhatározásának emlékét a XXIV. t.-cikkben örökítette meg. A következő évben királyi elismerésül az aranygyapjas-rend lovagjává neveztetett ki. Midőn I. Ferenc király alatt a magyar alkotmányt ismét újabb veszély fenyegette s ez a király is, mint II. József császár, országgyűlés nélkül akart uralkodni és kormányozni, 1811. Sz., szembaját hozván fel okul, újra letette összes hivatalait s visszavonult a magánéletbe s ez időtől kezdve családjának élt. Ennek érdekében tett nagyszerű intézkedése a három fia számára alakított három hitbizomány: a segesdi (Somogy), iváni (Sopron) és pölöskei (Zala), de a mellett folytonosan élénk figyelemmel kísérte hazájának s a magyar nemzeti múzeumnak sorsát, melyről ezután sem feledkezett meg. Gy kinyomatta a könyvtár későbbi gyarapodásának katalógusát: supplementum I., II. és Index 1., 2. (Pozsony s Sopron 1803-1807). Ezt követte a Catalogus manuscriptorum Vol. 1., 2., 3. (Sopron 1814-15) és már előbb Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae intituti nat. Szechenyiani. Pars 1., 2., 3. s Appendix (Pest 1807-10). 1818-ban előbbi adományát egy újabbal egészítette ki, odaajándékozván a magyar nemzeti múzeumnak soproni könyvtárát is, mely nagyobbrészt klasszikusokból és külföldi érdekű művekből (5086 mű, 9206 kötet) és 6000 darab rézmetszetből s földabroszból állott. Élete végén mindinkább búskomorság vett rajta erőt s könyörgésbe és vallási bűnbánatba mélyedve mind jobban hajolt a vallási miszticizmus felé. A nélkül, hogy hazafiúi bántatában a nemzeti remények újraébredését megérte volna, reménytelenül szállt sírba s három év múlva (1824. jan. 20.) neje Festetics Juliánna grófnő is követte, aki szintén nem érhette meg azt az örömet, hogy lássa: a dicső atyának még dicsőbb fia mint ragadja lelkesedésre és örömrivalgásra az ország rendeit az 1825-iki pozsonyi országgyűlésen éppen abban a hónapban, melyben egykor atyja a magyar nemzeti múzeummal ajándékozta meg a nemzetet.
6. Sz. Ferenc gróf, főrend, szül. 1835, márc. 4-én. 17 éves korában, miután a középiskolát otthon mint magántanuló végezte, katona lett. 1860-ban mint százados visszavonult a polgári életbe és a gazdaság tanulmányozására adta magát, amelyet most is nagy kedvvel gyakorol. Mint a nagyatádi gazdasági egyesület elnöke sokat fáradozik gazdasági kiállítások rendezése s a lótenyésztés emelése körül. Neje: Erdődy Franciska grófnő. Fiaik. Rudolf, szül. 1862, okt. 11.; Ernő, szül. 1864 jún. 15., csász. és kir. kamarás, honvédhuszár-főhadnagy; Antal, szül. 1867, szept. 20.; Frigyes, szül. 1875. okt. 30.
7. Sz. György, esztergomi érsek, szül. Szécsényben (Nógrád) 1592., megh. Nagyszombatban 1695. febr. 18. Alsóbb iskoláit Gyöngyösön és Nagyszombatban, a bölcsészetet is itt, a teológiát 1625-től Bécsben végezte. Pappá szentelték 1631. Három hónapig káplán volt Vág-Sellyén. 1632. febr. 20. esztergomi kanonok. 1643. nov. 20. csanádi, 1644. pécsi, 1648. veszprémi, 1658-ban győri püspök, 1668. ápr. 18. kalocsai érsek és egyúttal a győri püspökség adminisztrátora. 1681. Bécsben Lipót király jelenlétében tartotta aranymiséjét. 1685. márc. 21. esztergomi érsek. Egy bíbornok «a bőkezűség és adakozás csodájának» nevezte. És valóban a hazai egyháztörténelem lapjai nem mutatnak fel főpapot, ki őt e tekintetben felülmúlta volna. Főbb alapítványai: a győri, budai, kőszegi, esztergomi, egri, pécsi jezsuita kollégiumok; a vasvári domonkosi, a somogyi és esztergomi Ferenc-rendű, a budai kapucinus, az egri szervita, a somorjai paulinis, az illavai trinitárius, a kismartoni sé lajtahidi Ágoston-rendű, végre a pozsonyi Orsolya- és Clarissa-kolostorok; a budai papnevelde, a gyári, budai, lőcsei és trencséni nemes fiúnöveldék. A török háborúkban megsebesült katonák javára 337,000 forintot bocsátott Lipót királynak rendelkezésére. 1683. majdnem egész nagyszombat városával együtt tűz által elpusztított Szt. Istvánról nevezett papnevelő intézetet helyreállíttatta. Végrendeletében Buda és Esztergom várak kijavítására 180,000 forintot hagyott. Nem csekélyebb bőkezűséggel gondoskodott családjáról, melynek fényét ő alapította meg. Számos latin nyelvű beszéde nyomtatásban is megjelent. V. ö. Zelliger A., Egyházi írók csarnoka; Szt.– István-Társulat Enciklopédiája XIII. 1893.
8. Sz. Gyula gróf, főrend, kir. főlovászmester, szül. 1829 nov. 11. Iskoláit Szombathelyen végezte, 1848. hadnagy lett a Palatinus-huszároknál; Windischgrätz hadseregével a prágai forradalom leveretése után Bécsbe, ennek bevétele után pedig az Olaszországba indult sereghez ment. A marcali uradalomnak lévén ura, a 60-as években élénk részt vett Somogy politikai és társadalmi mozgalmaiban. Wenckheim Béla báró belügyminisztersége alatt Sopron vármegye főispánjává, majd pedig Beust külügyminiszter korában udvari tanácsossá nevezték ki a külügyminisztériumban. Végül József főherceg honvéd-főparancsnokká történt kineveztetésével hozzá került mint főudvarmester. Első neje Zichy-Ferraris Karolin grófnő 1871. elhalván, 1875. nőül vette Klinkosch Paulát. A főrendiháznak zászlóúri minőségén kívül a cenzus alapján is tagja. 1857. kamarási, 1868. valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot nyert. Az I. osztályú vaskorona-rendet és több idegen rendjelt bir. Fia első nejétől: Pál, szül. 1865. jún. 13., csász. és kir. kamarás; második nejétől: Gyula, szül. 1879. dec. 10.
Folytatjuk a második részben.
