Harminc évvel ezelőtt mutatták be Martin Scorsese Cape Fear – A Rettegés foka című hátborzongató thrillerét, benne minden idők egyik legfélelmetesebb pszichopatájával, a Robert De Niro által mesterien megformált, brutális szexuális ragadozó Max Cadyvel.
Scorsese alkotása a filmtörténet egyik legjobban sikerült, a régit és az újat közös nevezőre hozó remake-je: az 1991-es film éppúgy John D. MacDonald 1957-ben megjelent The Executioners című regényéből készült, mint J. Lee Thompson 1962-es Rettegés foka című noirja, amelyből Scorsese számos eredeti elemet átemelt, ugyanakkor az első változathoz képest mélyebbre ásott az emberi lélekben.
Nem beszéltünk arról, ami történt. Legalábbis otthon nem. Félelemből, gondolom. Félelemből, hogy ha kimondjuk a nevét, vagy hogy mit csinált, akkor beférkőzhet az álmainkba. Én már csak nagyon ritkán álmodom vele – bár semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt, hogy ő megjelent –, de ez így van rendjén. Mert ha az ember a múltba fordul, napról napra elhal belőle valami. Én pedig biztosan tudom, hogy élni akarok, és kész! – így szól a Juliette Lewis alakította Danielle Bowden zárómonológja Martin Scorsese Cape Fear – A Rettegés foka című neo noirjának, pszichológiai thrillerének végén. A 15 éves kamaszlány szavai szoros összhangban állnak mindazzal, ami az azt megelőző kétórányi filmidőben történt, de enyhe áthallást is tartalmaznak a hollywoodi remake-ek természetét illetően. Elvégre a filmesekre általánosságban igaz, hogy ha ötlet hiányában mások – korábban már nagy sikerrel bemutatott – alkotásaihoz fordulnak ihletért, könnyen elhalhat alkotói egyéniségükből az eredetiség, feltéve, hogy a remake nélkülözi azt a frissességet, a korszellem szempontjából minden tekintetben újszerű látás- és közlésmódot, ami az újrahasznosítást indokolttá teheti.
Martin Scorsese 1991-es filmje természetesen semmiképpen sem ötlettelen, friss látásmódot és korszellemet nélkülöző újrázása J. Lee Thompson csaknem harminc évvel korábbi, sötét hangulatú alkotásának. De azt sem lehet állítani, hogy nem remake lenne – hanem a kilencvenes évekre igazított adaptációja John D. MacDonald The Executioners című krimijének, amelyből Thompson filmje is készült –, mivel legalább annyi köze van az 1962-es első változathoz, mint a regényhez, amelyben nem is szerepel az észak-karolinai Cape Fear folyó, ahol mindkét film cselekménye csúcsra ér (és amely folyó neve egyúttal mindkét film angol címe is).
MacDonald keményvonalas krimijében az ügyvéd Samuel Bowden a második világháború idején szemtanúja lesz annak, hogy Max Cady megerőszakol egy ausztrál lányt, később Bowden vallomása perdöntő lesz Cady ügyében. A háborús sérült Cadynek 13 évnyi börtönbüntetése idején valóságos rögeszméjévé válik, hogy megbüntesse Bowdent, szabadulása után bosszútól és irigységtől egyaránt fűtve igyekszik tönkretenni az ügyvéd életét, szétdúlni a családját, különösképpen Bowden kamaszlányára fáj a foga, de megpróbálja megölni az egyik fiúgyereket is. Az 1962-es filmváltozat forgatókönyvírója, James R. Webb alaposan meghúzta és átírta a regényt, itt már szó sincs fiúkról, a mindössze 8 év fegyházra ítélt Cady figyelme egyértelműen a nőkre (az asszonyra és a lányra) koncentrálódik, és a nagy leszámolást is áthelyezte a család otthonából a Cape Fear folyóra.
A Thompson által rendezett Rettegés foka elhagyja a regény „mentő körülményeit”, míg MacDonald regénye azt sugallta, hogy Cady ámokfutásának köze lehet a háborúban átélt traumákhoz, a film nem foglalkozik pszichológiai mögöttesekkel: itt a színtiszta jó áll szemben a szénfekete lelkű gonosszal, Gregory Peck ügyvédje maga a makulátlan erkölcs, a Robert Mitchum által (ma is mesterien) életre keltett erőszaktevő és gyilkos Cady pedig maga a sátán, akinek ezúttal nagyobb büntetés, hogy végül visszakerül a börtönbe, mintha Bowden – maga is gyilkossá válva – agyonlőné, ahogy a regényben.
MacDonald krimije és Thompson filmje eltérő hangsúlyokkal, de alapvetően azzal foglalkozik, mit tehet egy törvényt ismerő és tisztelő férfi, ha a családját fenyegető rossz ember épp az írott jogok mögé bújva, a törvényt kijátszva jut egyre közelebb céljához – különösképpen a film fő dilemmája az, hogy miként lépheti át a családját féltő ügyvéd a törvényt úgy, hogy közben ne veszítse el a becsületét.
Scorsese világlátásához igazodva az 1991-es Cape Fear forgatókönyvírója, Wesley Strick eleve nem fekete-fehérben rajzolta meg a fő karaktereket, szó sincs makulátlan ügyvédről és kőszikla családapáról vagy mintaférjről, ahogy Cady sem mezei gonosztevő, hanem a börtönévei alatt magát jogból és filozófiából magas szinten kiművelő, célja érdekében az állatiast és a tudatost magában tökéletes egyensúlyban tartó pszichopata, aki egyszerre vonzó és taszító az apaképében sérült kamaszlány számára. Mi több, míg MacDonald regénye és Thompson filmje az ötvenes-hatvanas évek társadalmi eszményéből kiindulva ideális családképet fest, három évtizeddel később Scorsese már az ideákat és célokat vesztett családi életet veszi alapul – azaz, míg a regényben és az első filmváltozatban a kívülről érkező fenyegetés az idillt veszélyezteti, mert 1957-ben és 1962-ben Bowden pontosan tudja, milyen szerencsés, hogy családban és a családjáért élhet, addig 1991-ben már ez nem ennyire egyértelmű az ügyvéd számára, mindaddig míg fel nem tűnik a színen Max Cady.
A Scorsese-változat tehát hibátlanul idomul a kilencvenes évek amerikai korszelleméhez: a megbomlott családi idillek, az egyre romló jog- és közbiztonság szülte félelem és a korábbiaknál élénkebb általános kamaszdac világához. Ebből a szempontból különösképpen izgalmas a Cady és Bowden közötti harc fináléjának három helyszínválasztása: míg a regényben a családi ház az otthon és a család egységének sérthetetlenségét jelképezi, addig Thompson filmjében a ködös és sötét folyópart a családot szétdúlni igyekvő és a családját minden áron megvédeni akaró két férfiban örvénylő ellentétes indulatokat erősíti, Scorsese változatában pedig a viharba tartó, majd tajtékos vizeken hánykolódó hajó tökéletesen szimbolizálja a külső és belső konfliktusoktól egyaránt gyötört család helyzetét.
A legjobb esetekben a mozi küldetéstudatos pszichopatái úgy veszik célba az emberi értékeket, hogy azzal ráébresztik a nézőt az érték tiszteletére. Scorsese neo noirjában a valódi konfliktus nem az ügyvédi esküt megszegő Bowden és a bosszúálló Cady között feszül, az csak a felszín, mert a mélyben egy sokkal komolyabb lelkiismereti dráma rejlik: a férfié, aki hosszú ideje kormányos nélkül hagyta a családi hajót. A Cape Fear – A Rettegés foka precízen tárja fel a látszólag nyugodt és kiegyensúlyozott családi élet felszíne alatt tomboló érzelmi zűrzavart, s már csak ezért is jut a narrátor szerepköre a kamaszlánynak – a gyerekek viselik a szüleik érték- és céltévesztésének következményeit.
Scorsese remake-je tehát cseppet sem indokolatlanul készült el: mind Thompson filmjének, mind az annak alapot szolgáltató regény cselekményét tökéletesen igazította a kora kilencvenes évek viszonyaira. Ami azt is jelenti, hogy a nemiséget és erőszakot illető ábrázolásmódjában merészebb elődjeinél. Mégis, még a leggyomorforgatóbb jeleneteknél is kerüli az öncélúságot, egyszerűen csak nem szépíti a dolgokat, olyan brutálisnak ábrázolja a nemi erőszakot és a gyilkosságot, amilyenek azok a valóságban, hogy egy pillanatra se feledkezzen meg a néző arról, a Robert De Niro által mesterien alakított Max Cady nem a jog áldozata, hanem tomboló vadállat, akit magas intelligenciája csak még veszélyesebbé tesz.
A korszellemhez igazítás nem zárja ki ugyanakkor a főhajtást: Scorsese filmje egy pillanatra sem titkolja, hogy remake-ről van szó, olyannyira, hogy átemeli Thompson filmjéből Bernard Herrmann hátborzongató zenéjét is (amelyet Elmer Bernstein értő módon fazonírozott át Scorsese szándékai szerint), sőt, szerepelteti az 1962-es film főszereplőit (valamint az ott rendőrtisztet alakító Martin Balsamot) is. Utóbbit illetően Scorsese ráadásul hatalmasat csavar az eredeti szereposztáson azzal, hogy a korábban Bowdent alakító Pecket és a Cadyt megformáló Mitchumot az 1962-es változattal ellentétes póluson játszatta: Peck ezúttal Max Cady rámenős ügyvédjeként, míg Mitchum a Bowdent támogató rendőrtisztként tűnik fel (Balsam bírót alakít).
Sőt, Scorsese nem csupán az „ősforrás” előtt tiszteleg, de a klasszikus Hollywood előtt is, amelynek az 1962-es Rettegés foka is a terméke volt. A gyakorta a mesterségesség érzetét keltő díszletvilág összhangban Freddie Francis operatőr merész beállításaival és kontrasztos képeivel például nem pusztán a film rémálomszerű atmoszféráját, a darabjaira hulló látszatvilág érzetét fokozzák, de visszautalnak a film noir – európai gyökerű, mert főként a német expresszionizmus hatása alatt megfogant – hollywoodi nagy korszakára is.
Ahogy a Saul Bass tervezte főcím is hatalmas eszmei kapocs: Thompson a Rettegés foká-val Alfred Hitchcockot utánozva próbált hitchcocki thrillert teremteni, Hitchcock pedig sokszor dolgozott együtt Bass-szel, így például a Psycho (1960) esetében is, amely az elsők között helyezte a horror központi konfliktusát a család közegébe, de ugyancsak Bass tervezte Otto Preminger 1959-es bűnügyi filmjének, az Egy gyilkosság anatómiájá-nak főcímét is, amely az első olyan hollywoodi alkotás volt, amelyben nyíltan beszéltek a nemi erőszakról.
Nem tudni, milyen lett volna a Cape Fear – A Rettegés foka, ha az eredeti terveknek megfelelően Steven Spielberg rendezi Bill Murray-vel Max Cady szerepében (Scorsese a Schindler listájá-val cserélte el a Cape Fear forgatókönyvét), vagy ha Scorsese-nek sikerül megnyernie Harrison Fordot Bowden szerepére (Ford Max Cadyt akarta eljátszani, így aztán lemondott az ügyvéd szerepéről, Nick Nolte viszont mindenképp szeretett volna Scorsese-vel forgatni, és addig győzködte, hogy a rendező végül beleegyezett).
