Szeptember első napjaiban egy földközelítő kisbolygó tartja izgalomban a csillagászat iránt érdeklődőket. Az amatőr csillagászokat pedig az foglalkoztatja a hónap további részében, hogy végre rohamosan hosszabbodnak az éjszakák, de még nincs itt a csontig hatoló hideg.
A bolygók járása
Merkúr: 3-án már megfigyelhető napkelte előtt a keleti látóhatár közelében. Ekkor egy órával kel a Nap előtt. Láthatósága gyorsan javul, idei legkedvezőbb hajnali láthatósága felé közeledve. 12-én van legnagyobb nyugati kitérésben, 17,9°-ra a Naptól, ekkor majdnem másfél órával kel a Nap előtt. 25-e után láthatósága gyorsan romlik, 30-án már csak negyven perccel kel a Nap előtt, így elvész a pirkadatban.
Vénusz: Fényes, fehér fényű égitestként ragyog a hajnali keleti égen. Lassan közeledik a Naphoz, a hónap elején még három, a végén két és negyed órával kel a Nap előtt. Fényessége -3,9m, átmérője 12,4″-ről 11,2″-re csökken, fázisa 0,84-ról 0,91-ra nő.
Mars: Előretartó mozgást végez az Oroszlán csillagképben. A hónapelején még egy, a végén már több mint két órával kel a Nap előtt, láthatósága fokozatosan javul. Napkelte előtt kereshető a keleti ég alján. Fényessége 1,8m, látszó átmérője 3,6″-ről 3,7″-re nő.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Szűz csillagképben. Fényesen ragyog az esti nyugati égen. A hónap elején még másfél órával nyugszik a Nap után. A hónap végén ez az érték már csak háromnegyed óra, így lassan elvész a napnyugta utáni alkonyfényben. Fényessége -1,7m, átmérője 31″.
Szaturnusz: Gyorsuló előretartó mozgást végez a Kígyótartó csillagképben. Éjfél előtt nyugszik, az éjszaka első felében kereshető a délnyugati égen. Fényessége 0,4m-ról 0,5m-ra csökken, átmérője 16″.
Uránusz: A késő esti órákban kel, az éjszaka nagyobb részében látható. Folytatja hátráló mozgását a Halak csillagképben.
Neptunusz: Egész éjszaka megfigyelhető, 5-én van szembenállásban a Nappal. Hátráló mozgást végez a Vízöntő csillagképben.
A Merkúr legkedvezőbb hajnali láthatósága
A Merkúr legkedvezőbb hajnali láthatósága a kellemes, derült és nyugodt levegőjű szeptemberi estéken észlelésre hív. Nem könnyű feladat szeptember 4-én megtalálni a halvány, vékony, de jókora sarlót 1,8 magnitúdós fényesség, 9,2″és átmérő és 0,13 értékű fázis mellett (CM=39º). A bolygó ekkor már bő egy órával a Nap előtt kel, napkeltekor 10º-kal emelkedik a horizont fölé. A hónap közepére a hajnali égbolt feltűnő égitestévé válik. Szeptember 13-i dichotómiájakor -0,4 magnitúdós fényesség, 7,0″-es és 0,50 fázis mellett bő másfél órával kel a Nap előtt, napkeltére jelentős, 16º-os horizont feletti magasságba kerül (CM=90º). Napkeltéig, ill. azután is követve a bolygót, jó kontrasztviszonyok és egyre növő magasság mellett csodálhatjuk meg a félmerkúrt, a nagy nagyításon előbukkanó felszíni foltjaival. Szeptember 25-ig a bolygó jól megfigyelhető marad; ekkor a -1,2 magnitúdós, 5,4″-es átmérőjű és 0,91 fázisú bolygó még egy órával kel a Nap előtt, napkeltekor 10º-ra emelkedve a horizont fölé (CM=145º).
Oppozícióban a Neptunusz
Legkülső bolygónk szembenállása szeptember 5-én következik be. A Vízöntő csillagképben járó bolygó ekkor 2,4”-es átmérőt és 7,8 magnitúdós fényességet ér el. Deleléskor 36º-kal emelkedik a horizont fölé, kedvező körülmények közt észlelhetjük. Kisebb távcsővel a bolygó színe, nagyobb műszerekkel a peremsötétedés és a koronglapultság is megfigyelhető. A bolygó déli pólusa 25º-kal billen a Föld felé, pólusvidéke így íves sapkaként látszik, egyenlítővel párhuzamos felhősávjai pedig íveltek. A Neptunusz aktív bolygó, egyre több amatőr felvételen sikerül viharkitöréseket, feltűnő fehér felhőket megörökíteni. A déli pólust gallérként övező, a mérsékelt öv déli részére is lenyúló terület egy világos felhőképződésre hajlamos régió, itt nagyfelbontású felvételeken gyakran tűnnek fel a Déli Poláris Alakzat kisebb világos foltjai. Az egyenlítő környékén szintén nem ritkák a világos vagy sötétebb sávok. Nagy műszerrel, narancs vagy vörös szűrővel esélyünk lehet a világos felhőalakzatok megörökítésére.
Földközelben a Florence
Egy közel negyven éve ismert földközeli kisbolygó, a (3122) Florence közelíti meg bolygónkat szeptember 1-én. Ugyan csillagászati értelemben közel lesz, de a mintegy 7 millió kilométeres közelítés még így is a Föld-Hold közepes távolságának 18,4-szerese. Az esemény azért érdekes, mert a földközeli objektumok között egy viszonylag nagyobb, 4-5 km átmérőjű égitestről van szó, ezáltal újabb fontos megfigyelési lehetőség nyílik a Földre potenciálisan veszélyes objektumok jobb megismerésére. Többek között radarcsillagászati módszerekkel az aszteroida mérete, alakja, tengelykörüli forgása és felszíni összetétele megállapítható, illetve pontosítható lesz. Egyébként ez a mostani közelítés a Florence 1890 és 2500 közötti földközelségei közül a legközelebbi.
A közelítés elsősorban amatőrcsillagászok számára érdekes – a csillagos égi háttér előtt lassan vándorló fénypont követése inkább érdekesség, mint látványosság. Az égitest a legnagyobb közelséget megelőző és követő éjszakákon is észlelhető, amint az Aquariusból eljut a Cygnus csillagkép területére. A kisbolygó várható fényessége a földközelség időszakában 8,7 magnitúdó, de még egy héttel később is 10 magnitúdós lesz. Részletesebb keresőtérképek a Sky and Telescope oldalán találhatók.
Messier 31: galaxis az Andromedában
Tiszta őszi éjszakákon, fényszennyezéstől távol, magasan látható az Androméda csillagkép az északi félteke egén. A figyelmes szemlélő a csillagkép középső, fényesebb csillagától (béta Andromedae) északra egy halvány, elnyúlt, ködös fényfoltot pillanthat meg szabad szemmel. Ez az M31, ismertebb nevén az Androméda-galaxis, amely a hozzánk legközelebbi nagy spirálgalaxis.
Abd al-Rahman al-Sufi perzsa csillagász 964-ben jegyezte fel katalógusában, mint szabad szemmel látható „kis felhőt”. Felfedezését Messier – nem tudva al-Sufi leírásáról – Simon Marius német csillagásznak tulajdonította, aki az égitest első távcsöves, és egyben első újkori megfigyelője volt 1612-ben. Messier leírása nagyon szemléletes: két, egymás felé forduló piramis formájú fénylésről ír, amelyek az alapjuknál érintkeznek. Ez a leírás tökéletesen ráillik a kis távcsövekben látottakra. Lord Rosse 1,8 méteres távcsővel végzett észlelései során az általa felismert spirálködök csoportjába sorolta az égitestet. A ködfolt valós fizikai természete nagyon sokáig rejtély maradt, egyesek a Naprendszerhez közeli, formálódó bolygórendszernek vélték, amelynek sűrű középpontja egy születőben lévő csillag, a körülötte látható anyagkorongból pedig bolygók fognak létrejönni. Mások eltérő véleményen voltak, így William Herschel is, aki a Tejútrendszerhez hasonló, önálló „sziget-univerzumnak” (Thomas Wright, Immanuel Kant) vélte az M31-et, távolságát pedig a Sirius távolságának 2000-szeresére becsülte. A kérdést csak a 20. század elején sikerült végérvényesen eldönteni. 1923-ban Edwin Hubble több cefeida típusú változócsillagot fedezett fel az M31-ben, amelyek ismert periódus-fényesség összefüggése alapján ki lehetett számítani az objektum távolságát. Az amerikai csillagász 900 ezer fényéves távolságot kapott, így az M31 sokkal nagyobb távolságba került, mint a Tejútrendszer átmérője, nem lehetett tehát annak a része. Bár távolságát ma már 2,5 millió fényévre becsüljük, a „sziget-univerzum” elképzelés az 1920-as évek közepén végképp győzedelmeskedett.
A modern asztrofizikai mérések alapján átmérője 200 ezer fényév, amelyben 1500 milliárd naptömegnyi anyag összpontosul (a sötét anyaggal együtt). Saját Galaxisunk esetében az újabb mérések során 160-180 ezer fényéves átmérőt, és 700-850 milliárd naptömegnyi össztömeget állapítottak meg. Az M31 kísérőgalaxisai közül a két legfényesebb az M32 és az M110. Mindkét objektum elliptikus törpegalaxis, sőt, az M32 feltehetőleg egy nagyobb csillagváros magjának tekinthető, amelynek külső rétegeit az M31 magába szippantotta egy korábbi kölcsönhatás során. Az M110 elnyúlt, orsószerű galaxis, amely némi poranyagot is tartalmaz, mérete jóval nagyobb az M32-nél, felületi fényesssége pedig alacsonyabb. Mindkét égitest könnyedén látható binokulárral, sötétebb égboltról, bár az M32 még 10x-es nagyítással is szinte csillagszerűnek tűnhet. Az M110 leheletfinom foltját a fényszennyezés könnyen letörölheti, de jó égbolton egyértelműen kivehető. Az M31 távolabbi kísérői az égbolt több tíz fokos régiójában szóródnak szét az anyagalaxis körül, így nem csak az Andromedában, hanem a Cassiopeiában és a Pegasusban (sőt, talán a Piscesben) is akad képviselőjük. Az NGC 147 és NGC 185 a két legkönnyebben észrevehető közülük, mindketten a Cassiopeia déli, Andromedával határos részén találhatóak. Törpe szferoidális galaxisok, amelyek forgási ellipszoid formájúak, és felületi fényességük nagyon alacsony. Mivel összfényességük 9-10 magnitúdó körüli, amelyhez kb. 10 ívperces kiterjedés társul, megfigyelésükhöz rendkívül jó égbolt és kis nagyítás szükséges egy legalább 10 cm-es műszerrel.
Az M31 csillagszerű magja voltaképp kettős magot, egy 55 millió naptömegű kettős fekete lyukat rejt magában. A magtól 16”-cel délkeletre tűnt fel 1885 augusztusában az S Andromedae elnevezésű 6 magnitúdós szupernóva, amely hónapokig látható volt. Ez volt a legelső észlelt extragalaktikus szupernóva.
Az M31 és közeli kísérőinek felkeresése egyszerű feladat a kezdő amatőrcsillagász számára is. A béta Andromedae-től kiindulva haladjunk északnyugat felé kb. 6 fokot, a mü és a nü And érintésével. Utóbbi mellett 1,2 fokkal nyugatra megpillantjuk a galaxis ovális centrumát, amelyet jó égbolton halvány derengésként öveznek a spirálkarok.
Binokulárral szemlélve városszéli megfigyelőhelyről, 2-3 fok hosszú és kb. 0,5 fok széles ovális foltként azonosítható. Sötét égboltról láthatóvá válnak a legkülső régiók, amelyek hosszát 3,5-4 fokra, szélességét 45 ívpercre növelik, ám vannak olyan megfigyelések is, amelyek 5 fokos hosszról és 1 fokos szélességről számolnak be.
A spirálkarokhoz kapcsolódó porsávok a fényképeken az M110 felőli oldalon nagyon szépen, kontrasztosan jelennek meg, ezeket azonban még nem lehet látni 80-100 mm-nél kisebb átmérőjű binokulárral. Az M32 felőli (délkeleti) oldalon, a leíráshoz hasonlóan, van egy intenzitás-lépcső, amely a kisebb apertúrájú műszerekben látványosan jelenik meg.
A galaxis 20×8 ívperc méretű, foltos magvidéke elnyúlt – benne a csillagszerű mag mellett egy kerek centrum, és több apró folt is észlelhető. Hozzá északnyugat felől egy fényes, kampó alakú spirálkar-darab simul, majd egy rendkívül kontrasztos porsáv halad keresztül az M110 felé eső régiókon. A spirálkarok fordulópontjainál csomók (köztük a legfényesebb az NGC 206) és ívek figyelhetőek meg. Az M32 tömör, szinte csillagszerű, az M110 diffúzabb, de fényes, ovális folt, amelyet nagyon halvány sáv köt össze az anyagalaxisssal. Nagyobb nagyításon (150x) az M32-ben a magtól dél felé kiinduló tüskeszerű fénysáv sejthető. Az M110, 100x-os nagyítással kissé inhomogén fénylésként látható. Ovális magrészét dél, kelet és észak felől egy szinte összefüggő ív övezi, a mag és az ív között mintha porsávok lennének. Ezeknek a részleteknek a jelenléte a fotókon is egyértelmű, a déli folt látható közülük a legkontrasztosabban.
Méretéből adódóan az Andromeda-galaxis észlelésére a kisebb és közepes átmérőjű műszerek a legalkalmasabbak. 15 cm-nél nagyobb átmérő esetében nem tudunk olyan kis hasznos nagyítást elérni, hogy legalább a galaxis belső, 2 fokos átmérőjű része beleférne a látómezőbe. Nagy átmérőjű műszerekkel a finom részleteket tanulmányozhatjuk leginkább: az északnyugati perem közelében húzódó porsávokat, a felszín finom foltosságát, a beforduló spirálkarok csillagfelhőit, köztük a legfényesebb NGC 206-ot. 25 cm-es átmérő és legalább 200x-os nagyítás szükséges az M31 fényesebb gömbhalmazainak megpillantásához, bár a legfényesebb G1-et (Mayall II) akár 15-20 cm-es műszerrel is észrevehetjük, mivel fényessége 13,8 magnitúdó, átmérője kb. 4”. Ez az égitest talán az egész Lokális Csoport legnagyobb gömbhalmaza, kétszer akkora tömegű, mint az Omega Centauri. Utóbbihoz hasonlóan a G1-ről is azt feltételezik, hogy egy törpegalaxis lecsupaszított magja. Megtalálni nem könnyű, mivel a galaxis magjától 2,6 fok távolságra található, jóval a ködösségen kívül. Az M31 többi gömbhalmaza (3-400 biztos és legalább 600 meg nem erősített égitestről van szó) közül egy 25 cm-es műszerrel legalább tucatnyi, 35-40 cm-es átmérővel több tucat válik láthatóvá. A második legfényesebb G76 könnyen megkereshető az NGC 206 közelében, de a G78, G185 és G280 is viszonylag könnyű zsákmány. Ezek a halmazok 14-15 magnitúdósak, kiterjedésük 2” körüli, így szinte csillagszerűnek látszanak. Felkeresésükhöz a galaxist ábrázoló fotografikus térkép szükséges.
Forrás és képek: mcse
További képek: astro.u-szeged, ufo.zug, Asztropatika, Cultura,
