A szókratészi dialektika elsődleges célja a fogalmak definiálása volt, mely hamis jelentéseken keresztül a végső helyes meghatározáshoz vezetett. Szókratész által válik filozófiai ággá a dialektika, mivel a beszéd művészetét a tudományosság szintjére emeli.
A platóni dialektika „a kérdés és továbbkérdezés következetessége révén juttatta érvényre a dolog tartalmát, mint a vélekedés egyoldalúságán túlmutató tárgyi konzekvenciát”. Értelmezése szerint, az egyetemesebb fogalmak, magukba foglalják az alacsonyabb rendű fogalmakat. A platóni dialektikában a gondolkodást a filozófia végső kérdései felé kell irányítani.
Kantnál a dialektika egyet jelent a szofisztikával, vagyis – ahogy ő nevezi – ez a látszat logika. Véleménye szerint ez egy olyan mesterség, ami az igazit, a valót hivatott leplezni. „Kant a dialektikát csak azért veszi igénybe, hogy megmutassa, micsoda tévutakra, önellentmondásokba kerülünk, ha olyan kérdésekre is feleletet akarunk, melyre az emberi ész képességeinél fogva már nem lehet hívatott, az Idee épen ennek a dialektikának köszönheti az egész munkának történelmileg talán a legjelentősebb gondolatát.” – írja Sándor Pál az Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről című tanulmány előszavában.
A következő lépést Hegel jelentette a dialektika rehabilitációjában. Hegel a filozófia (logika) elemi módszerének tartotta. „Logika” című könyvében kifejtette, hogy „minden fogalom fejlődése közben az ellentétébe csap át, hogy aztán az ellentétével együtt egy magasabb egységbe olvadjon (tézis, antitézis, szintézis elve).”
A filozófián túl azonban a dialektika még egy tudományterület: a kommunikációelmélet felé is nyitott, s ma már az érveléstechnika tárgykörébe tartozó egyik legmeghatározóbb módszerként tartják számon.
Forrás: wikipedia; Kép: Google;