Az élsport és a család: Lubics Szilvia és Nagy Tímea mesél

2016-04-14

Sokasodnak a vitrinben az érmék, a győzelmi trófeák, a pontok, miközben az idő észre vétlenül elszaladva figyelmeztet a családalapításra, a civil karrier kezdeteire. Összealításunkban a közelmúlt ünnepelt élsportolói kalauzolnak magánéletük kulisszái mögött, és vallanak arról, miként jártak kötéltáncot család, életkezdés és a sportkarrier között.

Lubics Szilvia ultramaratoni futó, háromszor lett a legjobb női versenyző az Athén és Spárta közötti 245,3 kilométeres Sparthatlonon. Tavaly ősszel 26 óra 53 pere alatt futotta le a távot.

„Az én sztorim nem átlagos, hiszen előbb volt a munkám, a család, és csak utána jött a sport.

Fogorvosként dolgoztam már, amikor érkeztek a gyerekek, és csak harmincévesen kezdtem magas szinten sportolni. Kicsiben kezdtem, de ahhoz is alkalmazkodnia kellett a csatádnak. Az évek során, ahogyan nőttek a gyerekeim, kevésbé igényelték a törődést, közben a futótávok is nőttek, és jöttek az eredmények is.

A család tudomásul vette, sokasodtak a sikerek, több energiát is igényelt, s egyszerűen úgy alakult, hogy képes voltam megteremteni az egyensúlyt a munka, a család és a futás között. Soha nem úgy gondolkodtam, hogy ha majd meglesz a munkahely, a ház, az egzisztencia, jöhet a gyerek.

Minél előbb szülni akartam, és tudtam, hogy három gyereket szeretnék. Az egyetem után talán egy éve dolgoztam már, és akkor, huszonöt évesen érkezett az első, vele együtt szakvizsgáztam, gond nélkül. Nagy élmény volt. imádtam a babázást, huszonhét évesen szültem másodszor, majd egy nagyobb szünet mán megszületett a harmadik fiam. Soha nem foglalkoztam tudatosan azzal, hogy most család vagy karrier. Életem egyik szakaszában az egyik volt fontos, másik szakaszában a másik, egy biztos, hogy mindig a család élvezett elsőbbséget, még a sportot, is megelőzve.”

Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnok párbajtőr vívó, hatszoros világbajnok és európa-bajnok is. Véleménye szerint egyénenként változó, ki és hogyan egyezteti össze akár a sportolói pályafutását is a család alapítási szándékkal. Az viszont szinte bizonyos, hogy amikor az ember még fiatal, vagy éppen a felnőttkor küszöbére érkezik, elsősorban a sportkarrierjét igyekszik építeni, nem igazán foglalkozik még azzal, milyen családban élne szívesen, vagy hány gyereket szeretne nevelni.

Tizennyolc évesen inkább csak arra figyel, hogy minél jobb eredményeket, helyezéseket érjen el, s azt hiszem, ez természetes is egy sportolónál.

„Később a sportsikerekre való éhséget az élsportoló nőnél felváltja a családalapítás, az anyaság utáni vágy, amikor már nem az olimpiára való félkészülés a legfontosabb. Persze ez ugyancsak változó, hiszen van, aki ezen is felülemelkedik, továbbra is a sportra koncentrál, és továbbra is egyre jobb és jobb eredmények elérésére, a következő olimpián való elindulásra törekszik. Nálam persze nem úgy történt, hogy egyik reggel felébredtem, és azt mondtam, mostantól kezdve háttérbe szorul a vívás, és ezentúl csak a civil karrierre, a családalapításra figyelek.

A sydneyi olimpia után a család vette át a főszerepet az életemben. 2005-ben újra visszatértem a víváshoz, ős ismét párhuzamosan zajlott, a sportpályafutás és a családi élőt. Egyszerre voltam sportoló és édesanya, és úgy alakítottam az életemet, hogy egyik sem ment a másik rovására. Ez szerencsére az eredményekben is megmutatkozott a páston és a családi életben is. Öt éve hagytam abba az élsportot, s azóta már nincs olyan jelenet, hogy miközben edzésre vagy versenyre készülök, valamelyik gyerekem fölteszi a kezét: Anya, mikor jössz haza megint?”