Virágzó zsidó közösség alakult ki és fejlődött a 18-19. századi Abonyban, hogy mára csak korábbi házaik és egykori, még pusztuló állapotában is impozáns zsinagógájuknak üres falai maradjanak. Noha a zsidóság reneszánszára aligha lehet számítani Abonyban, a város a közelmúltban régi adósságát törlesztette egykori lakói iránt. A tragikus sorsú abonyi zsidóság nyomában jártunk.
Ütött-kopott kordéján, netán szekerén egy Cháim nevű pálinkafőző zötykölődött be Abonyba háromszáz évvel ezelőtt. Messziről, Lengyelországból érkezett az Alföldre, hogy a maga égette, saját készítésű hordóiban érlelt szesszel üzleteljen. Cháim – avagy Jakab – az első zsidó volt Abonyban, aki a török dúlás és a Rákóczi-szabadságharc pusztításai után próbált szerencsét a vidéken, az abonyi földesúr, Galántai Balogh István oltalma alatt. Ez a szegény pálinkafőző talán maga sem hitte volna, hogy egy emberöltővel később az abonyi zsidóság egyike lesz hazánk egyik leginkább gyarapodó izraelita közösségének.
Fotó: Rózsa Róbert
Suszterek, szabók, üvegesek
Az Abonyba betelepülő izraeliták jó lapra tettek. A város a 18. század első felében gyors ütemben fejlődött, így egy már eleve prosperálásnak induló, akkortájt mezővárosi rangra emelkedő, vásártartási kiváltságot szerző településre költöztek be a Felvidékről és Erdélyből a többnyire iparos – szabó, suszter, üveges – foglalkozású zsidók.
Mint dr. Vajda Béla rabbi, A zsidók története Abonyban című 1896-os könyv szerzője írta, az abonyi izraelita hitélet ekkoriban még kezdetleges volt. Mivel azonban a 18. században egyre több lakásépítési engedélyt kaptak a zsidók, az 1770-es évektől felgyorsult betelepülésük, olyannyira, hogy 1775-ben engedélyezték templomépítésüket is, és iskolát is létrehoztak.
Portékáikat szekéren, házról-házra járva árulták. „A munka azonban nehéz volt, a kereset pedig sovány”, utóbbit a magas adók és haszonbérek tovább karcsúsítottak. Ezért az abonyi zsidók idővel a kereskedés más típusai felé fordultak.
Fotó: Rózsa Róbert
– Abonyban nem volt sem bank, sem üzletek. Ezt a zsidók hamar kihasználták, és kiépítették Abony kereskedelmi és ipari szektorát. Abony belvárosi üzletei szinte kivétel nélkül zsidó boltok voltak – mondta el hírportálunknak Markó Ferenc abonyi helytörténész.
A 19. században már virágzott a zsidó élet Abonyban, a helyi közösségből orvosok, jogászok, hittudósok kerültek ki, és többen a város vagyonos polgárai közé emelkedtek. A felekezetnek először egy aprócska, faszerkezetes temploma állt a mai Deák Ferenc utcában. Miután azt kinőtték, helyén 1821-1825 között megépítették a mai klasszicista zsinagógát. Azt 1885-ben felújítottak, így Vajda rabbi századfordulón kelt írásában úgy fogalmazott:
(…) a legnagyobb hálát érdemelték ki atyáink, hogy ily hatalmas és díszes templomot hagytak ránk, mely most is büszkeségünk tárgyát képezi.
Marhavagonokban vitték halálba az abonyi zsidóságot
Nem tudhatta, hogy két emberöltővel később az abonyi zsidóságnak csak az emléke, a zsinagógának pedig csak a falai maradnak. Markó Ferenc szerint 1920-ban az akkor 20 ezer lelkes Abonynak nagyjából 1000-1200 zsidó lakosa volt. Közülük 1944 nyarára – mire a gettósítás elérte a várost – az életerős férfiakat már elvitték munkaszolgálatra. A zsinagóga és az Ungár-kúria környékén alakították ki a gettót, ahová beterelték az izraelita lakosságot, ekkor tették kötelezővé a sárga csillag viselését az abonyi zsidóknak.
A deportálásokra a magyar és német hatóságok együttműködésével került sor. Abonyban 400 embert zártak gettóba. Őket Kecskemétre szállították, ahonnan 1944. június 27-én és 29-én indultak el a marhavagonok az auschwitzi megsemmisítőtábor felé.
Hogy pontosan milyen sors várt az abonyi zsidókra, arról részletesen beszélt Pető Zsolt, Abony polgármestere, a városban nemrég tartott holokauszt-megemlékezésen, amelyen egy túlélő, Langfelder Ernőné visszaemlékezéseit idézte.
Az abonyi zsidókat fejenként 30 kilogrammos csomagokkal terelték a gettóba 1944 májusában. Majd a nyári melegben tömegével bezsúfolták őket a vagonokba. Az út napokig tartott – emlékezett Langfelderné –, többen már a vonaton meghaltak, de hulláikat senki nem vitte el, a vagonok sarkába fektették őket. Auschwitzba érkezve holmijukat elvették, hajukat lenyírták, a gyengébbeket pedig elgázosították. A erősebbeket – amilyen Langfelderné is volt – munkára fogták, őt például napi 12 órában egy fegyvergyárban dolgoztatták. Mire 1945-ben kiszabadult, mindenét elvesztette: rokonai gázkamrákban, férje munkaszolgálatosként halt meg, abonyi otthonának is csak a falai maradtak meg.
Fotó: Rózsa Róbert
Az abonyi holokauszt-áldozatok tiszteletére múlt vasárnap felavatott emléktáblára Langfelder Ernőné nevét nem vésték fel – ő egyike annak a nyolc-tíz abonyinak, aki túlélte a borzalmakat. Felkerült viszont mintegy négyszáz abonyi polgár neve, akik mind a holokauszt abonyi áldozatai.
Például Blau László, aki együtt menetelt Radnóti Miklóssal, a költő maga emlékezett meg naplójában abonyi sorstársáról – mondta el az áldozatokról Markó Ferenc, akinek a kutatómunkája révén állt össze a névsor. Vagy dr. Hirn Márton, aki orvosként szerepet vállalt a hírhedt tiszazugi méregkeverők ügyének felgöngyölítésében. A doktor több mint 130 halottat ásatott ki, hogy végére járjon a rejtélyes férjmérgezéseknek. Az ő kastélya ott állt, ahol ma a Varga István Sportcsarnok, birtokához pedig egy pompás kertészet is tartozott, Horthy Miklós kormányzó Kenderesre hazafelé tartva mindig ott állt meg virágot venni a feleségének. De holokauszt-áldozatokká váltak az Eckstein-testvérek is, akik a helyi klub tehetséges futballistái voltak. Ők Ukrajna területén hunytak el, miután élő aknaszedőnek használták őket.
Fotó: Lechner Tudásközpont
A felvésett nevek viselőinek nagy része koncentrációs táborban hunyt el. De volt közöttük negyven munkaszolgálatos is, illetve olyanok, akik délvidéki bányákban, vagy Budapest erődítése során vesztették életüket – mondta el Markó Ferenc.
A helytörténész az áldozatok felkutatásában jeruzsálemi Jad Vasem Egyetem nyilvántartása, valamint a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatásai alapján, valamint a Béke poraikra nevű dokumentum-emlékkönyv és helytörténeti gyűjtemények alapján haladt. De – tette hozzá – ez a munka folyamatos, az emléktábla elkészíttetése előtti napokban is fedezett fel még újabb neveket.
Mivel a holokausztban az abonyi zsidóságot gyakorlatilag kiirtották, a zsinagóga is gazdátlanul maradt, és pusztult egyre az idők során. Markó Ferenc szerint azért, mert későn kezdték megmenteni a templomot. Egy ideig még magtárnak is használták a szakrális helyet, a zsinagóga falain belül, nagyjából három méteres magasságig jól látható a vakolás, Markó elmondása szerint addig a magasságig állt a gabona a templomban…
Fotó: Rózsa Róbert
Ötméteres márványtáblán olvashatók az áldozatok nevei
Ma a város igyekszik megmenteni zsidó örökségét. Pető Zsolt polgármester áprilisban Grósz Andorral, a Mazsihisz elnökével tárgyalt, és már akkori megbeszélésükön is szóba került az emléktábla-avatás. Erre végül június 16-án került sor. Mint a városvezető akkor fogalmazott, Abonyban a holokauszt áldozatainak nincs sírhelye, ezért a város lakóinak belső késztetése volt emléket állítani a 390 egykori abonyi polgárnak.
Hogy a még pusztuló félben is impozáns zsinagógának mi lesz a sorsa, egyelőre nem ismert. A városban ugyanakkor jelenleg is átfogó kúriafelújítási program zajlik, nem kizárt, hogy valamikor a zsidó templom is új funkciót kaphat. A holokauszt-megemlékezésen mindenesetre jól „muzsikált”, amelyen Thuróczy Katalin Anne Frank monodrámájának adott helyszínt. A zsinagógával szomszédos Ungár-kúriát pedig – amelynek kerítésén az emléktáblát felállították – részben már renoválták, és jelenleg is felújítás alatt áll.
Fotó: Rózsa Róbert
Az elhunytak neveit pedig immár bárki elolvashatja, aki elhalad az abonyi főúton. Ami meglehetősen hátborzongató, hiszen – mint Pető Zsolt is utalt rá – az ötméteres márványtábla a városnak pontosan azon a pontján áll, ahol az abonyi zsidóság kálváriája megkezdődött, éppen nyolcvan évvel ezelőtt.
Lakóházak alatt nyugszanak a zsidók csontjai Abonyban
Amit ma zsidó temetőként tartunk számon Abonyban, az helyileg a város harmadik izraelita temetője. Mint Markó Ferenc elmondta, az első ott állt, ahol a mai zsinagóga van. Onnan exhumálták a csontokat, és átvitték a másodikba, a Szolnoki út 44-46. szám alá. Az elhunytak maradványai – velük együtt az abonyi kolerajárványban elhunyt zsidóké is – máig ott nyugszanak, mivel onnan már csak az emlékköveket vitték el a harmadik, mai temetőbe.
A zsinagóga területén kialakított gettóban annak idején szükséggödröket- és latrinákat ástak. A második világháború utáni munkálatok során – mondta Markó Ferenc – emberi csontokat fordítottak ki a földből, ám azok nem a gettóban elhunytak maradványai voltak, hanem még az első temetőben elhantolt abonyi zsidókéi.
