Az 1848–49-es szabadságharc csatái
* Arad ostroma
Bábolnai ütközet
Branyiszkói ütközet
Buda ostroma (1849)
Debreceni csata (1849)
Déva vára
Eszék ostroma (1849)
Gálfalvi ütközet
Gyulafehérvár ostroma
Iglói rajtaütés
Isaszegi csata
Kápolnai csata
Kassai ütközet
Komáromi csaták
Komárom ostroma (1848–1849)
Lipótvár ostroma
Móri ütközet
Nagycsűri ütközet
Ozorai ütközet
Pákozdi csata
Perlaszi ütközet
Piski csata
Schwechati csata
Segesvári csata
A szolnoki csata emlékműve
Szőregi csata
Temesvári csata
Temesvár ostroma (1849)
Turai csata
Váci csata (1849. április 10.)
Váci csata (1849. július 17.)
Vízaknai ütközet
Arad ostroma
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc déli hadszínterén zajló hadműveletek részeként 1848. októberétől 1849. július 1-jéig tartott, amikor a várat védő császári csapatok szabad elvonulás fejében, fegyvereiket megtartva átadták a várat az ostromló magyar-lengyel seregnek. A magyar kormányt zaszkali és deménfalvi Boczkó Dániel kormánybiztos képviselte és ő látta el kézjegyével a vár átadásáról szóló jegyzőkönyvet.
Előzmények
A vár állapota 1848 előtt
Arad vára a törökellenes harcok délre vonulásával vált fontossá, különösen az 1699-es karlócai béke után. A Maros vonalának védelmére a császári hadvezetésnek szüksége volt egy határerődre, de ezt a funkcióját már 1718-ban, a pozsareváci béke után el is vesztette. Ettől függetlenül Ausztria folyamatos törökellenes háborúi miatt fontos szerepet töltött be a délebbre harcoló csapatok ellátásában. 1763 és 1767 között sor került egy új, modern erőd felépítésére, amelyet eredetileg 3600 katona (egy teljes magyarországi sorezred) és 296 löveg befogadására terveztek. Az új vár építészetileg annyira egyedi elgondolásokból állt, hogy „aradi rendszernek” is nevezték. A napóleoni háborúk alatt hadifoglyok gyűjtőhelye, de börtön funkciója továbbra is megmaradt. A vár eléggé elhanyagolt volt, mert Ausztria már 60 éve nem viselt háborút a török ellen.
Szakítás a magyar kormányzattal
Temesvár után Arad lett a császári csapatok legfontosabb bánsági bázisa. A várparancsnok, Johann Berger kezdettől fogva nem szimpatizált a magyarországi helyzet alakulásával. Mikor a szerb lázadás hírére a várban állomásozó 2. ulánusezred törzse és a debreceni 39. gyalogezred 4 százada távozott a várból, a helyükre érkező nemzetőröket eltávolította a falak közül. A tiszántúli mozgó nemzetőrségnek ide tették a gyülekezési helyét, de Berger be sem engedte őket a vár kapuin, amivel kifejezte ellenállását a kormányzattal szemben. A helyőrséget igyekezett erősíteni új lövegekkel és több katonasággal, mert az egy kiöregedett katonákból álló helyőrségi zászlóalj és 36 löveg nem nyújthatott megfelelő védelmet.
Ostromzár 1848 októberétől 1849 áprilisáig
A végleges szakítás az uralkodó október 3-i manifesztuma után következett be, és Berger október 7-től lövetni kezdte Aradot, amit később rendszeresen megismételt. Ennek köszönhetően Arad városa óriási károkat szenvedett, és lassan romhalmazzá vált. A védősereg létszáma ekkor elérte az 1350 főt és 66 löveget, míg az ostromsereg 7-8000 fő között ingadozott (noha ebből sok volt a nemzetőr és az újonc), 20-30 tábori és növekvő számú ostromlöveggel. Ez az erő mennyiségileg és minőségileg is csak a vár körülzárását tette lehetővé, de azt sem túl sok sikerrel: a temesvári helyőrség többször is feltörte az ostromzárat. A várat zároló magyar csapatok rendre alulmaradtak a császáriakkal szemben (1848. november 13-17., december 14-25. és 1849. február 6-9.), a legsúlyosabb, februári összecsapásban a magyarok 400 embert és 10 ostromlöveget veszítettek. Ezzel szemben csak annyit tudtak felmutatni, hogy a városból nem sikerült őket kiszorítani.
1848 őszén és telén a temesvári és aradi helyőrségek sikeresen működtek együtt a szerb felkelőkkel egészen 1849 januárjáig, amikor a magyar csapatok kiürítették a Marostól délre fekvő területeket. Ezt követően a császári csapatok szilárdan kezükben tartották a területet, egészen március közepéig. A hadi helyzet azonban áprilisban alapvetően megváltozott. Bem József kiszorította Puchner Antalt Erdélyből, és seregével a Bánság felé indult. A temesvári helyőrség segítségére sem lehetett számítani, hiszen a Christian Leiningen vezette csapatokat majdnem bekerítette Vécsey Károly V. hadteste és a Bem vezette erdélyi hadtest.
Ostromzár 1849 áprilisától
Az ostromsereg parancsnokai
A sikertelen zárolás során gyorsan váltogatták egymást a magyar parancsnokok: először Máriássy János őrnagy, majd Gaál Miklós ezredes volt az ostromsereg vezetője, majd egy kis ideig Kiss Pál ezredes, 1849 áprilisától pedig Vécsey Károly vezérőrnagy. Az ostromban részt vett egy lengyel légió is.
Ostrom-hadműveletek
Vécsey április 9-én felgyújtotta a várat Újaraddal összekötő fahidat, mire a várbeliek kitörtek, de minimális veszteségek mellett visszaszorították őket. A magyar lovasság megakadályozta, hogy a temesvári helyőrség különítménye élelmiszert juttasson a várba. Vécsey elrendelte, hogy a vár teljes elszigetelésének érdekében egy csatornával vágják el a Maros kanyarulatában lévő várat, amit április 13-án kezdtek és 24-én már be is fejeztek. A mesterséges csatornát egy futóárokkal erősítették meg. Ezt követően a várőrség passzivitásba vonult, és május 6-ig szüneteltette a város már-már menetrendszerű bombázását. Május 26-a után már egyetlen lövést sem adtak le a városra.
Tárgyalások és a vár átadása
Vécsey három alkalommal, április 26-án, május 31-én és június 3-án szólította fel a várőrséget a megadásra. Június 5-től tárgyalásokat kezdtek a vár átadásáról, amiről június 28-án megállapodás született, és így július 1-jén a várőrség egy fogadalom megtétele után – mely szerint fél évig nem harcolnak Magyarország ellen – teljes fegyverzetben, egy honvédszázad kíséretében megindultak a Dunántúl felé.
A vár utóélete a szabadságharcban
A vár élére eztán a beteg Damjanich Jánost nevezték ki, aki alig másfél hónap után – augusztus 17-én – átadta a várat az oroszoknak, 3800 védő pedig letette a fegyvert. Később itt végezték ki a szabadságharcban végzett munkájukért az aradi vértanúkat.
Kovách Ernő naplója – részlet – töredék nyomtatásban a bibl.u-szeged.hu honlapjáról
Az 1848–1849. évi szabadságharcnak egyik legérdekesebb epizódja kétségkivül Arad vár ostroma, mely 1848. október 7-én Arad városa lövetésével kezdődött és kilenc hónap mulva, 1849. julius 1-én, Arad vár átadásával végződött. Ennek a küzdelemnek november 14.-től április 17.-ig terjedő részét ösmerteti meg Kovách Ernő naplója, melynek ez a töredéke nyomtatásban most jelent meg először.
Galsai Kovách Ernő a belovári katonai intézetben végezte tanulmányait s még húsz éves sem volt, mikor 1845. májusában magyar királyi nemes testőr lett hadnagyi ranggal. Amikor azonban az első magyar parlament fölállította a honvédsereget, azonnal odahagyta a fényes, kedves bécsi életet és felajánlotta szolgálatait a hazának. 1848. szeptember 24.-én ki is nevezték főhadnagynak a hódmezővásárhelyi 30. honvédzászlóaljhoz, de egyelőre a pozsonyi városi katonai parancsnoksághoz osztották be, mint Szabó Imre őrnagy szárnysegédjét. A parancsnokság megszünte után november 12.-én szolgálattételre jelentkezett Hódmezővásárhelyen, de Aradra utasították, mert a zászlóalj annak ostromában vett részt. Másnap már ő is Aradra érkezett s november 16.-án a 3. század századosa és parancsnoka lett. 215 embere közül csupán 30-nak volt puskája, egyenruhája pedig csak 6 altisztnek. Ezt a kaszás csapatot rövid időn ő tette a honvédségnek egyik legjobban fölszerelt századává, mely hűségesen és többnyire jó kedvvel vett részt a vár ostromában. Ott volt a december 4.-i első, de elhamarkodott sikertelen rohamban, december 14.-én a kisszentmiklósi vesztett csatában; kitünt februárius 8.-án az aradi utcai harcban s februárius 10-én Újaradot ő foglalta vissza a császáriaktól.
A vitézek Kováchot szerették volna látni a zászlóalj élén, de a kormány Kölgen Ferencet nevezte ki parancsnoknak, mire ő áttétette magát az aradi táborkarhoz. Itt azonban keveselte a munkát; a csatatérre vágyott s április 17.-én már mint őrnagy tért vissza zászlóaljához, mely Perczel tábornok vezetése alatt dicsőségesen vett részt a Szenttamás körül vívott harcokban. Április 24.-én már Kovách vezette a 30. zászlóaljat a velenczei, május 6.-án a tomásovácz-uzdini, 25.-én az óbecsei és julius 14.-én a bánhegyesi csatákban. Itt azonban az osztrákok elfogták és Zimonyba, majd Pestre, végre pedig november 15.-én az aradi várba vitték s 1850. március 14.-én akasztófára itélték. Mivel mégis tizenhat évi bilincses várfogságra kegyelmezték meg, alkalma nyilt, hogy az aradi várban rendezze és összefoglalja naplójegyzeteit.
Naplójának három kötete negyedrétben összesen 1351 oldalra terjed. Az első kötet különösen a testőr korában Bécsben töltött három esztendőt ismerteti; a második a szabadságharcban való részvételét írja le; a harmadik pedig fogságának elbeszélését tartalmazza. Milyen érdekesen, milyen közvetlenül írt, az olvasó meggyőződhetik az Arad ostromára vonatkozó följegyzéseiből, de azokból a mutatványokból is, amelyeket az I. kötetből I. Ferenc József tanítójáról: Kiss Pál kanonokról a Budapesti Naplóban (1897., 62. sz.), a II. kötetből a horvátok ozorai lefegyverzéséről a Honvédben (1868., 33–34. sz.), s a hegyesi csatáról a Váczi Közlönyben (1887., 44. sz.) és a III. kötetből a tizenhárom vértanú megkegyelmezése ügyéről a Budapesti Naplóban (1897., 52. sz.) s az aradi foglyok képeiről és emlékeiről az 1848/9. évi Történelmi Lapokban közlött.
A jelen alkalommal kiadott töredék kéziratban több példányban elterjedt és szerzőjének szivességéből én is használtam «Arad Története» cimű munkámban. Ott a II. kötet 555–605. lapjain az «Arad a szabadságharcban» cimű fejezet talán eléggé egybefoglalja azokat az eseményeket, amik Kovách naplótöredékének megértését megkönnyítik. Kovách Ernő műve mindenesetre méltán sorakozik Lakatos Ottónak (Lakatos : Arad Története, I. 100–237.) és Margitay Gábornak (»Aradi vésznapok,« 8. r. 195 lap) naplójegyzeteihez, amelyekkel együtt élénken, világosan és teljes közvetlenséggel varázsolja elénk az aradi nagynapok történetét.
Magáról az íróról még csak néhány adatot kell elmondanom.
Amikor Kovách 1856. decemberében végre kiszabadult az aradi várfogságból, mint kitűnő rajzoló Erhard Ágoston pestvárosi főmérnöknek segédmérnöke lett, de csak 1860-ban tehette le a budai József-műegyetemen a földmérői vizsgálatot. Az alkotmány ideiglenes helyreállítása után Pestvármegye almérnöknek választotta meg, de szeptemberben a többi tisztviselővel együtt neki is le kellett mondania állásáról. Decemberben a váci püspöki uradalom mérnöke, majd, a vármegyék újabb helyreállításakor, 1865-ben Pest vármegye tiszteletbeli főmérnöke lett. 1868. tavaszán az igazságügyminiszter kinevezte a lipótvári, 1870-ben az illavai és 1882-ben a váci fegyház igazgatójává. 1890. juliusában nyugalomba lépett, de két hónap múlva már a váci ipar- és kereskedelmi intézet vezérigazgatója lett. 1908. november 25.-én gyermekeitől és unokáitól környezve jó egészségben ülte meg Roskoványi Ágostával, a volt váci püspök hugával kötött boldog házasságának ötvenedik évfordulóját, az aranylakodalmat.
A tiszteletreméltó öreg honvéd sohasem vágyott irodalmi sikerre, azonban a mostan kiadott naplótöredék ezt is biztosítja számára. Annálinkább kell óhajtanunk, hogy három kötetes naplója a maga teljességében megjelenjék s ezt az irodalmi sikert teljessé tegye.
Amikor az aradi vár penészes börtönében naplóját irogatta, a vasra vert, halálra itélt hős gondolhatott-e olyasmire, hogy irodalmi babérját hatvan év mulva még ő maga teheti le az aradi vértanúk sirjára? De évtizedek óta bizonyára sokszor eszébe jutottak Kossuth szép szavai, hogy »a honszabadság martirjainak halálával megszentelt aradi föld minden porszeme termékeny honszeretetben.« Az ő könyve még termékenyebbé teszi.
Írta: MÁRKI SÁNDOR
