Aulich Lajos
Aulich Lajos (Pozsony, 1793. augusztus 25. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy,[1] az 1848–49-es forradalom és szabadságharc harmadik – és az egyetlen aradi vértanú – hadügyminisztere.
Származása, családja, tanulmányai
Német anyanyelvű polgári családba született. Édesapja a pozsonyi német polgárközösség megbecsült tagja volt, aki egy vendégfogadó jövedelméből tisztes polgári létet tudott biztosítani családjának, így megengedhette magának, hogy fiait magániskolába járassa. Aulich Lajos és öccse, Pál iskolájában katonai jellegű képzés is folyt, és vélhetően ez indította a két testvért arra, hogy katonai pályára lépjenek. Aulich Pál később hadbíró lett, a szabadságharc alatt törzshadbíróként az itáliai hadszíntéren szolgált és 1881-ben nyugalmazott hadbíró tábornokként érte a halál. Aulich Lajos tizenkilenc évesen, 1812-ben hadapródként kezdte katonai pályafutását a pozsonyi székhelyű 2. (Hiller) gyalogezredben.
Pályája a császári és királyi hadseregben
1812-ben az Osztrák Császárság Franciaország kényszerű szövetségeseként egy hadtestnyi erővel részt vett Napóleonoroszországi hadjáratában. Aulich Lajos a támogató hadtest egyik zászlóaljával a hadjárat alatt Galíciában állomásozott. Rátermettségének és katonai előképzettségének köszönhetően még ebben az évben zászlóssá léptették elő. 1813 augusztusában alakulatát a Csehországban – már Napóleon ellen – összpontosított császári főseregbe osztották be. Részt vett az 1813–1814-es hadjáratban és a döntő lipcsei csatában is. Harctéri helytállásáért hadnaggyá léptették elő. 1814. március 31-én a koalíció csapataival vonult be Párizsba.
Az új szövetségi politikának megfelelően ezrede 1814-től „örökösen” I. Sándor orosz cár nevét viselte; Aulich Lajos a békeidőkben is mindvégig ebben az alakulatban szolgált. A bécsi kongresszus kezdetére a császárvárosba rendelték őket az ugyancsak odaérkező ezredtulajdonos tiszteletére. Az ezred 1819-től Pozsonyban, illetve a város környékén állomásozott, 1826-ban Nápolyba, 1829-ben a dalmáciai Zárába rendelték, majd 1830-ban visszakerült Pozsonyba, és ott is maradt a szabadságharcig. A császári hadseregben szokatlan módon a békeévek többségében toborzó központjuk közelében állomásoztak, így Aulich Lajos katonai szolgálatának jelentős részét szülővárosához közel tölthette.
Katonaéveiből a párizsi bevonulástól a szabadságharc kitöréséig harmincnégy év telt el anélkül, hogy valóságos harci cselekményben részt vett volna, de egyéniségéhez a fegyveres harcnál jobban is illett a katonai tudományok tanulmányozása. Ismerősei világéletében kemény, szófukar embernek jellemezték, aki a hadsereget tekintette családjának. Soha nem nősült meg.
Az ezred tisztikarában számos, később ismertté vált tiszttel szolgált együtt. Köztük volt:
– Nikolaus Philippovich von Philippsberg, aki később császári vezérőrnagyként az ozorai ütközetben esett fogságba,
– Anton Csorich és
– Anton Vogel, akik a szabadságharcban a császári hadsereg tábornokai voltak,
– Heinrich Hess, Radetzky itáliai hadseregének vezérkari főnöke,
– Móga János későbbi honvéd altábornagy, aki a pákozdi csatában a honvéd hadsereg parancsnoka volt,
– Bakonyi Sándor, 1848 októberétől honvéd vezérőrnagy,
– Jászvitz Ferenc,
– Ferdinánd Querlonde du Hamel,
– Inczédy Sámuel és
– Bánffy János, a szabadságharc hadseregének törzstisztjei,
– (1816 és 1826 között) Ludwig Hauk, a tizenhatodik aradi vértanú.
Aulich 1823-ban hadnagy lett, 1832-ben alszázadosként századparancsnok beosztást kapott, és a továbbra is csak a császári és királyi hadseregben békeidőben megszokott lassú rangemelkedésre számíthatott. Előmenetelét az gyorsította meg, hogy a rangban közvetlenül előtte álló Bakonyi Sándornak jó kapcsolatai voltak a felső hadvezetésben. Aulich 1835-ben főszázados, 1844-ben őrnagy lett. 1847–1848-ban ő volt az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnoka, majd amikor Bakonyi Sándort 1848. április 19-én ezredessé és ezredparancsnokká nevezték ki, Aulich alezredes lett, és átvette az ezred Győrben állomásozó zászlóaljának parancsnokságát.
Nem tudni, hogyan vélekedett az 1848 márciusi változásokról. Csak későbbi tevékenysége alapján tételezhetjük fel, hogy egyre kritikusabban figyelhette Metternichabszolutizmusának csődjét, miközben egyre inkább kötődhetett ahhoz az országhoz, amelynek többségi nyelvét nem beszélte.
Szerepe az 1848–49-es szabadságharcban
A délvidéki kis háborúban
Aulich Lajos részt vett a bácskai őrvonal kialakításában, majd alakulatával augusztus 19-én, Szenttamás második ostromakor került először harcba. Az ostrom során a Bechtold Fülöp parancsnoksága alatt álló magyar csapatok három irányból támadtak. Aulich zászlóalja a Verbász felől támadó, Bakonyi Sándor alá rendelt dandárhoz volt beosztva. A dandár az ütközet során átmeneti sikert tudott elérni, a 2. gyalogezred egy zászlóalja fel tudott jutni a sáncokra, a sánc áttörése azonban – elsősorban az egyes hadoszlopok működésének összehangolatlansága miatt – nem járt sikerrel. A magyar csapatok Bakonyi, Aulich és Lenkey János hozzáértésének köszönhetően nagyobb veszteségek nélkül vissza tudtak vonulni. A kudarc országszerte nagy felháborodást eredményezett, azonban nem a tisztikart, hanem a főparancsnok Bechtold Fülöpöt tekintették felelősnek, így Aulich továbbra is élvezte a magyar felső hadvezetés bizalmát. Az ekkor már ötvenötödik életévét betöltött alezredes a Délvidéken összevont sorkatonaság egyik legtekintélyesebb törzstisztjének számított, Bakonyi dandárparancsnoki megbízatása miatt 1848 szeptemberétől már gyakorlatilag ő vezette a 2. gyalogezredet.
1848. szeptember 21-én alakulatával részt vett Szenttamás harmadik ostromában. A Mészáros Lázár hadügyminiszter személyes vezetése alatt, mintegy 9000 gyalogossal és 1500 lovassal végrehajtott támadást Klauzál József őrnagy, vezérkari főnök tervei szerint hajtották végre. A nehézkes és bonyolult terv egyszerre több irányból történő, meglepetésszerű támadást írt elő, az egyes hadoszlopok azonban eltévedtek, elkéstek, így a meglepetés elmaradt és az elszigetelten harcoló hadoszlopok végül kénytelenek voltak meghátrálni. Az ütközetben Bakonyi és Aulich is egy-egy önálló hadoszlopot vezettek és az előző ostromhoz hasonlóan ebben az összecsapásban is a Sándor-gyalogság tudott némi sikert elérni.
A délvidéki harcok során Aulich bizonyságot adott megbízhatóságáról és szaktudásáról, így Beöthy Ödön teljhatalmú kormánybiztos javaslatára az Országos Honvédelmi Bizottmány október 24-én, október 15-étől számítandó ranggal ezredessé léptette elő és a röviddel ezután vezérőrnaggyá előléptetett Bakonyi Sándorutódaként kinevezte a 2. gyalogezred parancsnokává. A 2. gyalogezred 1848 októberében csatlakozott a honvéd hadsereghez. Szenttamás harmadik ostroma után a délvidéken átmenetileg elcsendesedtek a harcok, míg más hadszíntereken válságosra fordult a helyzet, ezért 1848 novemberében a 2. gyalogezredet is elvezényelték innen. Az ezred 1. zászlóalja Franz Buchta őrnagy vezetésével a felső-erdélyi hadtesthez, a 2. és 3. zászlóalj Aulich Lajos vezetése alatt a feldunai hadsereghez csatlakozott. Az Aulich vezette zászlóaljak, mintegy 1200 újonccal kiegészítve, november 24-én Győr környékére települtek.
A feldunai haderőben
December közepéig a Duna felső folyásánál szüneteltek a hadműveletek, így jutott némi idő a jelentős számú újonc alapkiképzésére. A kiképzést azonban kellemetlen, Aulich Lajos személyét is érintő közjáték zavarta meg. A fővárosban elterjedt a híre annak, hogy a 2. gyalogezred néhány tisztje, élükön Aulich ezredessel végletekig császári érzelmű és „temérdek káromlásokat tesznek a magyarok ellen”. A sajtónyilvánosságot is kapott eset miatt Kossuth Lajos a feldunai hadsereg kormánybiztosa, Csány László intézkedését kérte az ügyben és felszólította a 2. gyalogezred tisztikarát, írásban nyilatkozzanak arról, vállalják-e a császári hadsereg elleni fegyveres harcot.
Aulich elsőként írta alá a dokumentumot és tiszttársait is erre biztatta, amivel az ügy rendeződött, azonban a rosszindulatú híresztelések még napokig foglalkoztatták a közvéleményt és a 2. gyalogezred tisztikarával napi kapcsolatban álló Lukács Sándor győri kormánybiztos még december elején írt jelentéseiben is szükségesnek látta biztosítani az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökét Aulich hűségéről.
Görgei Artúr hamar bizalmába fogadta a parancsokat mindig lelkiismeretesen végrehajtó ezredest és a Windisch-Grätzcsapataival szemben a határon felálló magyar hadsereg egyik dandárának parancsnokává nevezte ki. Az iratok tanúsága szerint Görgei távollétében ő helyettesítette a fővezért. Aulich dandárának feladata a Kosztolányi-dandárral együttműködve Pozsony védelme volt. Már a hadműveletek megindulása előtt azonban nyilvánvaló volt, hogy az adott erőviszonyok mellett Pozsony nem védhető. A támadás megindulásakor Ordódy Kálmán dandárának visszavonulása, majdGuyon Richárd vesztes nagyszombati ütközete után a magyar csapatok jobbszárnya védtelenné vált, és Aulich december 17-én parancsot kapott a város kiürítésére. A Duna bal partján álló magyar csapatok maradékával a Csallóközönkeresztül Komáromba, majd a fővárosba vonult.
A fővárosban Aulich, a parancsnoksága alá tartozó alakulatokkal együtt ismét csatlakozott Görgei által vezetett feldunai haderőhöz, amely 1849 januárjában és februárjában Felső-Magyarországon működött feldunai hadtest, illetve később, a honvéd hadsereg átszervezése után VII. hadtest néven. A január 2-án a fővárosban tartott haditanács határozata szerint a feldunai hadtest feladata az volt, hogy Vácon keresztül vonuljon északnyugat felé, kísérelje meg felmenteni Lipótvárat, és ezzel vonjon el minél nagyobb császári erőket a főhadszíntérről, hogy megakadályozza Windisch-Grätz Debrecen elleni támadását. A hadtest végül Lipótvárat nem tudta felmenteni, de a stratégiai célt, a császári erők megosztását sikerült elérni, és az ezt követő visszavonulás a bányavárosokon át a Branyiszkói-hágón keresztül a Felső-Tiszáig, a szabadságharc egyik legsikeresebben végrehajtott hadművelete lett. A hadtörténetírás a sikert – joggal – Görgei Artúr nevéhez köti, ebben azonban része volt Görgei alparancsnokainak, így Aulich Lajosnak is.
Görgei Vácon átszervezte a hadtestet, Aulich Lajos – Guyon Richárd, Kmety György és Piller János mellett – a létrehozott négy hadosztály egyikének parancsnoka lett. Alakulatába három gyalogzászlóalj, négy huszárszázad és tizenhat ágyú tartozott. A hadtest a Rétság–Ipolyság–Léva útvonalon próbálta megközelíteni Lipótvárat, a várat ostromló Simunich vezérőrnagy azonban értesült a magyar csapatok közeledéséről, és az általa kiküldött különítmény január 11-én Verebélynél, Aulich hadosztályába ütközött. Az ütközetben a császáriakat sikerült visszaszorítani, nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a délről Anton Csorich, északnyugatról Simunich, északról Christian Götz csapatai által körülvett hadtest a megsemmisülés veszélye nélkül eredeti célját nem érheti el, ezért Bayer József vezérkari főnök javaslatára Görgei úgy döntött, hogy a bányavárosok felé vonul.
A II. hadtest parancsnoka
A kápolnai csata előtt kapta meg tábornoki kinevezését és a második hadtest parancsnoki posztját. Kossuth politikáját, különösen a trónfosztást, mikor az a Függetlenségi Nyilatkozat közreadása előtt tanácsát kérte, tiszttársaival ellentétben lelkesen támogatta. Részt vett az isaszegi csatában és Buda visszavételében is. Az Isaszegi csatában Klapka és Damjanich hadtesteivel kiveri Jellasicsot Isaszegről
Szolgálaton kívül
Reumatikus fájdalmainak gyógyításának idejére felmentését kérte beosztásából, melyet meg is kapott, így Buda bevételének másnapján, május 22-én átadta hadteste parancsnokságát Asbóth Lajos ezredesnek és gyógyfürdői kezelésre a fővárosban maradt. A Klapka György által készített haditerv pedig jelentős szerepet, a fősereg jobbszárnyát képező, Vág mentén működő haderő parancsnokságát szánta neki, a támadást azonban végül más haditerv alapján hajtották végre és Aulich a szabadságharc hátralévő részében már nem kapott csapatvezénylői megbízatást. Gyógykezelése alatt részt vett a fővárosban tartott haditanácsokon. Vukovics Sebő emlékirataiban ebből az időből olvasható Aulich fennmaradt kisszámú politikai és személyes kortárs jellemzéseinek egyike:
„Aulich megismertetéséül feljegyzem itt, hogy Pesten létem alatt módom volt vele magánbeszélgetésekben lelkületét és gondolkodásmódját kiismernem. Ő mint beteg akkor a budai Császár-fürdőt használta, hova magam is jártam […] Lehetetlen volt meg nem szeretnem e hadfit, ki láng érzettel beszélt a szabadságról, s bosszankodással sújtá a népek ostobaságát, mellyel lehetővé teszik a zsarnokoknak a szabadság nyomását önmaguk a népek által űzni. Aulich jeles katonai tulajdoni mellett erényes polgár volt. Reá és Nagysándorra illett leginkább a polgártábornok nevezete, mit az utóbbi szeretett használni is. […] Aulichnak a hadseregben nem volt irigye, nem volt ellensége, őt mindenki egyaránt tisztelte, alatta szívesen szolgált ki-ki. Harmincnyolc évet töltött folytonos katonai szolgálatban, s Damjanich azt szokta róla mondani, hogy öneki van tábornokaink között a legtöbb katonai gyakorlata és tudománya.”
A június végére jobb egészségi állapotba kerülő Aulich már kormánymegbízatást is tudott vállalni. Csány Lászlóminiszter és Kiss Ernő altábornagy, főhadparancsnok mellett tagja volt annak a háromtagú bizottságnak, melynek az volt a feladata, hogy fogadtassa el Görgeivel a szegedi összpontosítás tervét. A küldetés közvetlen előzménye az volt, hogy a június 29-én tartott minisztertanács a vesztes győri ütközet, illetve az orosz csapatok előnyomulásáról szóló hírek vétele után feladta a honvéd hadsereg Komárom körüli összpontosításának tervét és elhatározta, hogy a fő erőket Szeged környékén vonja össze. A határozat meghozatalában csak szolgálaton kívüli, illetve békebeosztásban lévő tábornokok vettek részt, a döntést az egy személyben fővezér és hadügyminiszter Görgei Artúr nélkül hozták meg, így Kossuth joggal tartott Görgei esetleges ellenkezésétől. Ezért került a küldöttségbe Csányi László miniszter, akit Görgei apjaként tisztelt, és Aulich Lajos, akinek katonai szaktudását Görgei igen nagyra értékelte. A küldöttség harmadik tagja, Kiss Ernő nyílt rendeletet kapott, amely felhatalmazta a fővezérség átvételére és a sereg Szegedre vezetésére, abban az esetben, ha Görgei megtagadná a határozat teljesítését. A június 29-én éjfél körül gőzhajóval Görgei komáromi főhadiszállására induló küldöttség Csány és Aulich személyének köszönhetően sikerrel járt. „Csány és Aulich […] – hála sokszorosan bizonyított nemes gondolkozásmódjuknak és tetteiknek – oly nagy mértékben élvezték bizalmamat, […] Mindezeknél fogva a kormány küldötteinek őszintén megígértem, hogy a minisztertanács határozatát a lehető leggyorsabban követni fogom.” A fővezér és hadügyminiszter azonban nem állta meg, hogy a szinte csak hátrányokkal járó haditerv pártolásáért Aulichra megjegyzést ne tegyen. A főhadiszálláson lévő Ludvigh János kormánybiztos visszaemlékezései szerint „Görgei ellenvetéseitől Csány engesztelő szavára elállott ugyan, de nem anélkül, hogy Aulichnak pár csípős megjegyzést ne tett volna, csudálkozását kifejezvén, hogy ő, Aulich, mint tapasztalt katona ily szökési tervbe bele tudott egyezni.” A küldöttség Görgei szóbeli ígéretével visszatért a fővárosba. Kossuth azonban a szóbeli ígéret után kapta meg Görgeinek egy, a küldöttséggel való tárgyalás előtt megírt levelét, melyben a tábornok arról írt, hogy seregével továbbra is Komárom környékén szándékozik maradni. Kossuth Lajos ezt a levelet tévesen a szóbeli ígéret felmondásának tekintette. A tévedés a szabadságharc további menetét befolyásoló, hibás döntéseket eredményezett. Kossuth leváltotta Görgeit a fővezéri posztról és helyére Mészáros Lázár volt hadügyminisztert nevezte ki. Görgei „Legyen hadügyminiszter, de fővezér egy pillanatig sem lehet tovább.”, írta a kormányzó elnök Klapka Györgynek július 1-jén. Kossuth tehát a kormányban akarta tartani Görgeit, a hadügyminiszterségről azonban a tábornok maga mondott le július 4-én, és lemondását a július 5-ei minisztertanács el is fogadta. A kormányban Görgei utódaként olyan hadügyminiszterre volt szükség, aki hozzáértése mellett megfelelő tekintéllyel is rendelkezik ahhoz, hogy a kormány hadügyi döntéseit a tábornoki karral elfogadtassa. Így esett a választás – Mészáros Lázár javaslata nyomán – Aulich Lajosra, aki a felkérést el is fogadta és 1849. július 14-étől a magyar kormány hadügyminisztere lett.
A Szemere-kormány hadügyminisztere
Jó szervezőnek bizonyult, figyelme a hadviseléssel kapcsolatos minden részletre kiterjedt. Rendeletei humanizmusáról és a forradalmi eszmék iránti mélységes elkötelezettségéről tanúskodnak. „… A jelen szabadságharczainkban éltöket oly hősies elszántsággal feláldozó honvédek sebesülésük esetében a hálás hontól a legnagyobb figyelmet és ápolást méltán igényelhetik…”, fejezi ki egyik utasításában. Július 22-én hadparancsban írta elő „…a magyar hadsereg összes parancsnokainak s mindenféle katonai elöljáróknak, miszerint parancsaik alatt álló idegen ajkú vitézeinket, tótokat, ráczokat, oláhokat stb. emberséges bánásmód által inkább ügyünknek megnyerni, s nemzetiségünkhöz édesgetni iparkodjanak, sem mint nemzetiségöket szidalmazzák…”, hiszen „…Rácz s oláh atyánkfiai, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére? Ők vérökkel mossák le magukról testvéreik gyalázatát.”
Harczunk, mellyet Európa két elbízott hatalmassága ellen vívunk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutismus ellen. Győzelmeink, elődiadalai a világszabadságnak. Így van a nemzet s kormánya lelkesülve; így van különösen meggyőződve a nemzet hadügyét vezénylő végrehajtó hatalom. – – Aulich Lajos 1849. július 22-én, a nemzetiségi honvédek
érdekében kiadott körrendeletének bevezető sorai
Jó szervezőnek bizonyult, figyelme a hadviseléssel kapcsolatos minden részletre kiterjedt. Rendeletei humanizmusáról és a forradalmi eszmék iránti mélységes elkötelezettségéről tanúskodnak. „… A jelen szabadságharczainkban éltöket oly hősies elszántsággal feláldozó honvédek sebesülésük esetében a hálás hontól a legnagyobb figyelmet és ápolást méltán igényelhetik…”, fejezi ki egyik utasításában. Július 22-én hadparancsban írta elő „…a magyar hadsereg összes parancsnokainak s mindenféle katonai elöljáróknak, miszerint parancsaik alatt álló idegen ajkú vitézeinket, tótokat, ráczokat, oláhokat stb. emberséges bánásmód által inkább ügyünknek megnyerni, s nemzetiségünkhöz édesgetni iparkodjanak, sem mint nemzetiségöket szidalmazzák…”, hiszen „…Rácz s oláh atyánkfiai, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére? Ők vérökkel mossák le magukról testvéreik gyalázatát.”
Aulich miniszteri teendőinek ellátása mellett feladatának tekintette, hogy a magyar felső hadvezetésben tapasztalható ellentéteket, elsősorban a Kossuth Lajos és Görgei Artúr között fennálló ellentétet kiegyenlítse. Számos tábornoktársával ellentétben változatlanul hitt Görgei szándékainak tisztaságában és hadvezéri képességeiben, így meggyőződése volt, hogy egy Kossuth–Görgei találkozó tisztázhatja a félreértéseket. Július 24-én ő is aláírta Kossuth Görgeinek küldött, személyes találkozóról szóló utasítását, majd el is kísérte a kormányzót a nem veszélytelen útra. A találkozó helyét Karcag környékén jelölték ki, Görgeinek azonban az orosz csapatok váratlan tiszai átkelése miatt vissza kellett térni hadseregéhez és a találkozó nem jöhetett létre.
A kormány és a képviselőház 1849. augusztus 1-jén Aradra tette át székhelyét. A szintén áttelepült hadügyminisztérium osztályainak egy része azonban nem Aradon, hanem Lugoson működött. Komolyabb tevékenységet már csak a táborkari és a kinevezési ügyeket intéző osztály fejtett ki. Aulich az aradi végnapokban, számos tiszttársához hasonlóan, hitelt adott azoknak a reményeknek, amelyeket az orosz tárgyalópartnerek nem hivatalos célzásai ébresztettek a tisztikarban, így jóhiszeműen javasolta Vukovics Sebővel és Csány Lászlóval együtt ő is Kossuthnak, hogy a teljes főhatalmat adja át Görgeinek. Részt vett a kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén, majd augusztus 11-én lemondott a hadügyminiszterségről. Ezután csatlakozott Görgei hadseregéhez és azzal együtt a szőlősi síkon tette le a fegyvert. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a volt honvédtisztek nem léphetnek orosz szolgálatba és kiadják őket az osztrákoknak, már neki sem voltak további sorsát illetően illúziói. Degré Alajos visszaemlékezései szerint, „Függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát”, mondta a szabadságharc utolsó hadügyminisztere.
Elítélése és kivégzése
Világosnál letartóztatták. A tárgyaláson – társaihoz hasonlóan – nem kért kegyelmet. Amikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett ült, és Horatius költeményeit olvasgatta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látva, hogy abban már csak egy szál szivar van, a következőket mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” Október hatodikán, hajnalban végezték ki tizenegyedikként (hetedikként a kötéllel kivégzettek sorában), Leiningen-Westerburg Károly után.
Emlékezete
Földi maradványait 1932-ben, a májusi árvíz után találták meg a vesztőhelyen végzett ásatások során. Homlokcsontját valaki emlékbe elvitte, de felhívásra az egyik aradi kávéházban egy pincérnek átadta, hogy vigye az egyik asztalnál ülő Kara Györgynek, az ásatás vezetőjének. 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszik.
A budapesti Honvédelmi Minisztérium közelében utcát neveztek el róla.
Írások: BUDA BEVÉTELE (1849. május 4-21.)
Előzmények
1848. december 30-án Perczel Mór vezérőrnagy hadteste súlyos vereséget szenvedett Mórnál Josip Jellasic altábornagy hadtestétől. Ezzel lehetetlenné vált Görgeynek az a szándéka, hogy még a főváros előtt próbálja meg feltartóztatni a támadó császári királyi fősereget. Ebben a helyzetben az országgyűlés és a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) Kossuth Lajosnak, a testület elnökének javaslatára elhatározta, hogy székhelyét átteszi Debrecenbe. „Budát másfél századon túl bírta a török, s azért Magyarország volt, s Magyarország lesz, ha mindjárt az önkény zsoldosai néhány napra bitorolnák is hazánk fővárosa birtokát” – szólt az OHB kiáltványa a törvényhatóságokhoz. A visszatérésre azonban nem néhány napot, hanem több hónapot kellett várni. Ez idő alatt Kossuth és az OHB azonban többször is célzott arra, milyen fontosnak tartja a főváros(ok) mielőbbi visszavételét. A magyar ellenállás január végére ugyan megszilárdult a Tisza vonalán, de az első ellentámadási kísérlet február végén Kápolnánál kudarccal végződött. Március folyamán a magyar fősereg fel-alá menetelt a Tisza mögött, s Nagykőrös térségében indított ellentámadási kísérlete is kudarcba fulladt. Április elején azonban a támadás végre sikerrel járt. A magyar fősereg – a kiváló haditervnek és a kiváló csapatoknak köszönhetően – három ütközetben, illetve csatában a főváros közvetlen közelébe szorította vissza a császári-királyi fősereget. Így a magyar fősereg vezetőinek az április 6-i isaszegi győzelem után úgy kellett dönteniük az újabb hadműveletek irányáról, hogy tudták, számottevő erősítésekre belátható időn belül nem számíthatnak. A Gödöllőn összeült haditanács Görgey javaslatára egy igen kockázatos haditervet fogadott el. A tavaszi hadjárat második szakaszában az Aulich Lajos vezérőrnagy vezette II. hadtestnek, illetve Kmety György és Asbóth Lajosezredesek hadosztályainak jutott az a feladat, hogy Pest előtt tüntetve kössék le a császári-királyi főerőket, míg a magyar fősereg többi része egy északnyugat-délnyugati irányú kerülővel eléri Komáromot, felmenti a császári-királyi csapatok által ostromolt erődöt, átkel a Duna jobb partjára, ezzel a főváros feladására kényszerítve a császári-királyi csapatokat.
1849. április 17-én futár érkezett a magyar fősereg lévai főhadiszállására. Ludvigh János, Igló város országgyűlési képviselője kézbesítette Görgey Artúrnak, a magyar fősereg ideiglenes fővezérének Kossuth Lajos kormányzóelnök 1849. április 15-én „baráti bizodalomban” írott magánlevelét. A saját kezű levélben Kossuth tudatta Görgeyvel, hogy hadügyminiszternek fogja kinevezni. Egyben azt is közölte, hogy az új hadügyminiszter miképpen rendezze a sereget, a függetlenségi nyilatkozat közös „akarattali keresztülmenetelét” adva tudtára, azzal a reménnyel, hogy „az a hadseregnél jó benyomást teend”. Mindezen túl „Buda bevétele iránti óhajtását” is kifejezte.
Kossuth ez utóbbi kívánsága nem érhette meglepetésként a magyar fővezért és vezérkarát. Az április elején meginduló tavaszi hadjárat elején Kossuth mindvégig a hadsereg mellett volt. A honvédseregnek sikerült a fővárosba és annak közvetlen közelébe visszaszorítania Windisch-Grätz császári-királyi főseregét. Ezt követően az április 7-én Gödöllőn tartott haditanácson Kossuth azzal a javaslattal állt elő, hogy a magyar hadsereg intézzen frontális támadást a császári-királyi főerők ellen, s így vegye vissza az ország fővárosát az ellenségtől. Görgey és tábornokai viszont arra figyelmeztették Kossuthot, hogy egy ilyen küzdelem eredménye legalább is kétséges. Ezért azt javasolták, hogy a tavaszi hadjárat második szakaszában az elsőben már bevált haditervet kövessék. Tehát: kisebb erőkkel kössék le az ellenség főerőit, a nagyobb résszel pedig kerüljék meg azt, s így kényszerítsék a főváros kiürítésére és feladására. Kossuth elfogadta, s április 9-én már levélben közölte is az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal „azon tervet, mely Budapest visszafoglalására dolgoztatott”.
Mi magyarázta Kossuth e „vonzalmát” a főváros iránt? Elsősorban külpolitikai indokok. 1849 kora tavaszán ugyanis olyan hírek terjedtek el, hogy Ausztria és a Piemonti-Szárd Királyság Brüsszelben tartandó kongresszuson fogja rendezni az olasz kérdést, tehát a Habsburg-monarchia észak-itáliai birtokainak sorsát. Kossuth attól tartott, hogy „ha a főváros siettetett visszavételével impozáns állást nem veszünk”, a kongresszus „az olasz ügyelvet a mi rovásunkra találja kiegyenlíteni”. Magyarul: Ausztria észak-itáliai birtokainak átengedése fejében szabad kezet kap Magyarországon. Kossuthnak ezt az aggodalmát csak növelhette az, hogy az 1849. február 26-27-i kápolnai magyar vereség után, március 4-én I. Ferenc József alkotmányt adott népeinek, s ebben az okkupált alkotmányban – csak úgy mellékesen – részekre darabolta Magyarországot. Kossuth ekkor határozta el, hogy az első komoly katonai sikerek után az országgyűléssel kimondatja az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. A döntés szükségességét azzal indokolta az országgyűlés előtt, hogy Magyarország csak akkor számíthat diplomáciai elismerésre az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok részéről, ha kimondja függetlenségét. Amikor ez 1849. április 14-én megtörtént, merőben újhelyzet állt elő. Magyarország a fegyveres önvédelem teréről a függetlenségi harc terére lépett. Egy olyan térre, amelyen csak győzni vagy vereséget szenvedni lehetett, kiegyezni nem. A függetlenség kimondásakor az országgyűlés nem egy létező állapotot, hanem egy követelményt fogalmazott meg. Egy olyan követelményt, amelyet a hadseregnek kellett valóra váltania. Tehát: fel kellett szabadítania az ország egészét s az ország szuverenitását szimbolizáló fővárost; Budát (és vele Pestet).
Az április 19-i nagysallói magyar győzelem utána Windisch-Grätzet a fővezéri tisztben felváltó Ludwig Welden táborszernagy elhatározta Buda és Pest feladását. Ám nem a fősereg egészével indult meg a nyugati határszél felé. Buda várában mintegy 5000 főnyi védősereget hagyott hátra Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy vezetésével és igen komoly tüzérséggel, Josip Jellasic altábornagy kb. 15000 főnyi I. hadtestét pedig a Duna jobb partján délnek indította, s arra utasította, hogy adandó alkalommal kísérelje meg Buda felmentését.
Komárom 1849. április 26-i felmentése után a magyar fővezérségnek döntenie kellett arról, hogy merre folytassa tovább a hadműveleteket. Görgey a Duna jobb partján, Bayer József ezredes, a vezérkari főnök pedig a bal parton, Pozsony irányába akart tovább támadni. Velük szemben Klapka György vezérőrnagy, a tavaszi hadjárat tervének egyik kidolgozója Buda ostromát indítványozta. Klapka több érvet is felsorakoztatott. Mindenekelőtt azt hozta fel, hogy a magyar fősereg a Buda alatt hagyott erők nélkül nem elég erős egy újabb támadásra. Másodszor azzal érvelt, hogy amíg Buda osztrák kézen van, sem a Duna vonalát, a legfontosabb vízi közlekedési utat, sem pedig a Dunán átvezető egyetlen állandó hidat, a Lánchidat nem használhatja a magyar sereg. Ez utóbbi komoly fennakadásokat okozhat az utánpótlás szállításában. Emellett Klapka kérte Görgeyt, engedjen Kossuth kívánságának, „nehogy az új baráti frigy újra felbomoljon”. (Kossuth ugyanis Gödöllőn összetegeződött Görgeyvel.)
Az ostrom mellett szóltak azok a hírek is, hogy Buda vára kevéssé védhető (1849 januárjában még valóban az volt), a várőrség demoralizált, az ott szolgáló olasz és lengyel zászlóaljak csak az alkalmat várják az átállásra, s így az ostrom nem fog soká tartani. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tavaszi hadjárat terve is arra a feltételezésre épült, miszerint a főváros felszabadításában a Bem által Erdélyből kihozott és a Délvidékről felvezénylendő erők is részt fognak venni. Ennek a 10-15.000 főnyi erősítésnek a beérkezésére mindenképpen szükség lett volna ahhoz, hogy a tavaszi hadjáratban súlyos veszteségeket szenvedett honvédsereg újabb támadásba kezdhessen. Az ostrom mellett tehát egyszerre szóltak politikai és katonai érvek.
Jó döntés volt-e az ostrom elhatározása? Katonailag: igen. A fentiek között volt ugyanis egy olyan érv, amely mindennél jobban befolyásolta a döntést, s meghatározta a magyar fősereg cselekvési lehetőségeit: a két fél erőinek aránya. A tavaszi hadjárat folyamán a magyar fősereg részenként verte meg a császári-királyi főerőket, s kényszerítette őket a Dunántúl és a Felvidék kiürítésére. Ám ezekkel a győzelmekkel mintegy egy helyre összpontosította az eddig egymástól többnapi távolságra csatázó császári-királyi hadtesteket. A Bécs előterében összpontosított császári-királyi hadsereg május 1-jén – a Jellasic-hadtest nélkül – 75.633 főt számlált, s ebből ténylegesen is hadra fogható volt 54443 fő. Ennek az igen jelentős hadseregnek 237 tábori lövege volt. Görgey erői Komárom felszabadítása előtt, a Pest környékén hátrahagyott csapatokat is ide számítva, 45.372 főt és 183 löveget számláltak. Ebben az adatban azonban még csak részben szerepelnek az igen véres április 19-i nagysallói és egyáltalán nem találhatók meg az április 26-i komáromi csata veszteségei. A bányavárosokba kikülönített erők miatt is le kell vonnunk további 2000 főt. A komáromi erődből elvileg ki lehetett vonni mintegy 5.000 főt és néhány, lőszer híján lévő üteget, ez azonban még mindig nem egyenlíthette ki az ellenség erőfölényét. A komáromi csapatok többsége nem rendelkezett tényleges harctéri tapasztalatokkal, mert addig csak az erőd öles falai között szolgált. Ez pedig azt jelentette, hogy a magyar fél minden tartalék mozgósításával is legfeljebb számban egyenlő erőket vonultathatott volna fel az újabb támadásnál. Ez azonban csalt matematikai lehetőség volt, hiszen a budai várőrség és a Jellatit-hadtest miatt a ma¬gyar hadvezetés nem tehette meg, hogy minden mozdítható erejét a császári-királyi hadsereg üldözésére fordítsa. Buda osztrák birtoka miatt azonban számolnia kellett az utánpótlás már eddig is tapasztalható akadozásával. Buda ostromzárát már csak azért sem lehetett feloldani, mert a Jellasic-hadtest feladatáról a magyar vezérkarnak nem voltak pontos információi, s elképzelhető volt az is, hogy a Bécs ellen induló fősereg hátában Jellasic visszafordul, s felmenti a budai várőrséget. Ezért a haditanács úgy döntött, hogy csak a hadsereg kiegészítése és a Délvidékről ígért erősítések beérkezte után kezd újabb támadásba.
A közhiedelemmel ellentétben a császári-királyi hadsereg egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban április végén, hogy üldözése gyors győzelmeket hozhatott volna. A legtöbb csapást szenvedett Jellasic-hadtest dél felé tartott. A második legtöbbször harcoló hadtest, gróf Franz Schlik altábornagyé, minden ütközetben jól megállta a helyét. Döntő vereség egyedül Wohlgemuth altábornagy frissen szervezett hadtestét érte Nagysallónál. A többi csatában a császári-királyi hadtestek rendezetten hagyták el a harcteret. Sőt, április 26-án Komáromnál egy frissen összeszedett császári-királyi lovasdandár csaknem legázolta Klapka tábornok csapatait.
A magyar hadvezetés a felderítési adatok alapján mintegy 40-45.000 főnyi ellenséges hadsereggel számolt Bécs előtt, s további 12.000 fővel Stájerországban. Egy 5-6.000 főnyi hadosztály csatlakozását is várta. Kossuth szintén tisztában volt az ellenség fennmaradt erőfölényével. Ezért írta Görgeynek május 8-án, hogy Buda bevétele után csak akkor kell újabb támadást indítani, ” legalább 50.000-et fordíthatunk magára ezen expedícióra”.
Más kérdés, hogy mind Klapka, mind Kossuth már az ostrom elhatározásakor mindent megtettek annak érdekében: ha a döntés rossznak bizonyulna, ne őket terhelje a felelősség. Görgey Klapkát felkérte, hogy utazzon Debrecenbe, s ott vegye át helyetteseként a hadügyminiszteri tárcát. Klapka a fővároson áthaladva megszemlélte az erődöt, s három levélben is figyelmeztette Görgeyt az ostrom várható nehézségeire. Ám arra is ügyelt, hogy Görgey ezeket csak akkor kapja meg, amikor hadseregével Buda alá ért. Kossuth nagy derűlátással úgy vélte, hogy Aulich Lajos tábornok hadtestének egy része is elegendő lett volna a vár elfoglalására. E véleményét aztán szemrehányások kíséretében Görgeyvel is közölte.
A Komáromnál álló három hadtestből a Poeltenberg Ernő ezredes vezette VII. hadtest két hadosztályát Győrbe, a Rába-vonalra indították, az I. és III. hadtestek pedig Buda alá indultak.
Az ostrom elhatározásakor a magyar haditanács a beérkező hírek alapján azzal a lehetőséggel számolt, hogy a demoralizált várőrség – a magyar hadsereg óriási túlerejét meglátván – esetleg harc nélkül feladja a várat. Buda ugyanis egyáltalán nem volt komoly erődítménynek mondható. A környező magaslatokról be lehetett lőni a várba, a vár előtt nem voltak előművek, amelyek a várfalak megközelítését és megrohanását megnehezítenék. A várban nem volt kút, s a várőrség vízellátását egy, a Vízivárosban, a Lánchíd budai hídfőjénél lévő szivattyútelep biztosította. Csak ezzel magyarázható, hogy a magyar fővezér nem hozott ostromágyúkat a vár alá. A várparancsnok, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy azonban egyike volt a császári-királyi hadsereg műszakilag legképzettebb tisztjeinek. Egy svájci eredetű család sarjaként 1785. október 24-én született Debrecenben. Apja a császári-királyi hadseregben szolgált, s magyar nőt vett feleségül. 1804-ben került hadapródként a császári-királyi mérnökkarba. 1841-ben lett ezredes, 1842-ben a mérnökkartól az utászkarhoz helyezték át. Itt lett vezérőrnagy 1847-ben. 1848-ban a péterváradi várőrség parancsnokává nevezték ki, de 1848 októberében gyanússá vált viselkedésével. Mivel a magyar kormányzat indokoltan tartott attól, hogy Hentzi át akarja játszani a várat a szerb felkelők kezére, decemberben Pestre rendelték. A főváros kiürítésekor ott maradt, s szolgálattételre jelentkezett a bevonuló császári-királyi csapatoknál. Windisch-Grätz a budai vár parancsnokává nevezte ki, s megbízta annak megerősítésével. E feladatának igyekezett eleget tenni. A bástyákat és falakat kijavíttatta, a vízmű védelmére egy cölöp védművet építtetett, melyet összekötött a Lánchíd budai hídfőjével, a falakon és a védművekben 85 (más forrás szerint 92) löveget helyezett el. A várőrség gyalogságát a lombardiai kiegészítésű, olasz legénységű 23. (Cecco-pieri-) gyalogezred 1. zászlóalja, a galíciai kiegészítésű, ukrán és lengyel legénységű 12. (Vilmos-) gyalogezred 3. zászlóalja, valamint két horvát legénységű alakulat, az 1. báni határőr ezred 3. zászlóalja és a 10. varasd-körösi határőrezred 3. zászlóalja alkották. Ehhez járult a bukovinai kiegészítésű, román és lengyel legénységű 1. (János főherceg-) dragonyosezred alezredesi 1. százada, valamint különböző tüzér-, utász-, szekerész- és egyéb csapat.
Előkészületek az ostromra
Aulich Lajos vezérőrnagy, aki a gödöllői hadművelet megkezdése óta a II. magyar hadtesttel és az Asbóth-hadosztállyal a Pest előtti táborban állt, április 24-én küldte be az első alakulatokat Pestre a rend fenntartására. A hadtest nagy része azonban továbbra is a cinkotai és környéki táborban maradt, mert Aulich nem akart ürügyet adni Hentzinek arra, hogy Pestet és a Lánchidat lerombolja.
Április 29-én Görgey utasította Aulichot, tegyen előkészületeket Adonynál a Dunán történő átkeléshez úgy, hogy 3-án a Csepel-szigetről megkezdhesse a hídverést a jobb partra, s ezáltal a Székesfehérváron állomásozó ellenséges csapatokat sakkban tartva, hozzájárulhasson a Budán történő rajtaütés sikeréhez. A hírek szerint a Sváb-hegyet is tüzérséggel szállták meg, s védelmi állapotba helyezték, Jellasic pedig erősítésekkel Budára akart vonulni. Görgey ugyanezen a napon a Kmety-hadosztályt is Budára irányította. Aulich április 30-án meg is kezdte a hídverési munkálatokat. Május 1-jén jelentette Görgeynek, hogy aznap estére a híd elkészül. Május 2-án tudatta, hogy két zászlóaljat átszállított Ercsibe a hídverés fedezésére. Maga a hadtest Szigetújfalunál ütött tábort; Pestet két zászlóalj, két lovasszázad és egy fél 6 fontos gyalogüteg őrzi. Május 3-án már azt jelentette, hogy a híd különböző nehézségek miatt csak május 4-én délre készülhet el. Ugyanezen a napon azt is közölte Görgeyvel, hogy ha a híd nem készülne el időre, még aznap éjjel áthajózza egész hadtestét a Duna jobb partjára.
A Kmety-hadosztály április 29-én délután 3 órakor érkezett Esztergomba. Innen – Görgey utasítását véve – május 1-jén Dorogra, 2-án Csabára, 3-án Ürömre és 4-én Budára ért. Az I. és III. hadtest zöme szintén 4-én érkezett Buda alá, de 3-án az I. hadtest néhány huszára már megjelent Budán a Krisztinavárosban a templom előtti téren.
A Buda alá felvonuló magyar sereg északi részén a Kmety-hadosztály állt a Vízivárosban, nagyjából a mai Margit híd vonalában. Ehhez csatlakozott a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy közötti szakaszon Knezic Károly tábornok III. hadteste. A Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között Nagysándor József tábornok I. hadteste foglalt állást, a Kis-Gellért-hegy és a Duna közötti szakaszt Aulich Lajos II. hadteste tartotta megszállva. A zároló erők – a II. hadtesthez tartozó Szelzulits-hadosztály kivételével – a Duna jobb partján foglaltak állást. A magyarok megkezdték a tábori lövegek telepítését a környező magaslatokra, a Gellért-hegyre, a Nap-hegyre, a Kis-Sváb-hegyre és a Kálvária-hegyre. A legközelebb, 6-700 méternyi távolsága a Nyárs-hegyi (Nap-hegyi) üteg állt a várfalaktól.
Folytatás a második részben.
