Társadalmi és gazdasági változások
Az alkotmányos rendszer átalakítása szempontjából legalább ilyen fontosak voltak
azok a társadalmi és gazdasági változások, amelyeket a törvények okoztak. Noha az
alkotmányos alapjogok (Grundrechte) fogalma a korszakban már ismert volt (1848-49-
ben az osztrák birodalmi gyűlés hosszan tárgyalt róluk, s az elvi megfogalmazás
szintjén még az 1849. március 4-i oktrojált alkotmányba is bekerültek), az áprilisi
törvényekben külön nem kodifikálták őket, ugyanakkor a törvények rendszeréből
kibonthatók. Ilyen volt a törvény előtti egyenlőség, amely az úriszéki hatóság
megszüntetésének logikus következménye volt (1848:9. tc.), a sajtó- (és vele a
19 A határőr gyalogezredekre és a határőrségre ld. Fr. Vaníček: Specialgeschichte der Militärgrenze. IV. Band.
Wien, 1875.; Gunther E. Rothenberg: Die österreichische Militärgrenze in Kroatien 1522 bis 1881. WienMünchen,
1970.; Carl Göllner: Die Siebenbürgische Militärgrenze. Ein Beitrag zur Sozial- und
Witschaftsgeschichte 1762-1851. München, 1974.; Gunther E. Rothenberg: The Habsburg Military Border
System: Some Reconsiderations. (In:) Béla K. Király – Gunther E. Rothenberg (ed.): War and Society in East
Central Europe. Vol. I. Special Topics and Generalizations on the 18th and 19th Centuries. New York, 1979.
361-392.; Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. Bp., 1986. 31-37. A Határőrvidékkel
kapcsolatos vitákra ld. Károlyi Árpád, 1936. 113-123. és 325-326; Urbán Aladár, 2007. 96-97. A miniszterek
nyilatkozatát közli Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. A dokumentumokat
válogatta, a jegyzeteket készítette, az előszót írta Urbán Aladár. Bp., 1999. I. k. 305.
véleménynyilvánítás) szabadsága (1848:18. tc.), a vallásszabadság és a vallások
egyenlőségének kimondása a bevett vallásokra nézve (1848:20. tc.), a választójog és a
hivatalképesség joga (1848:5., 16-17., 23-27. tc.), a polgári tulajdonhoz való jog (9-
10., 12., 15, tc.).
Az úriszéki hatóság eltörlése megszüntette azt a képtelen helyzetet, hogy valaki
egyszerre legyen bíró és érdekelt fél a saját ügyében. Az úrbéres viszonyok eltörlése
(1848:9. tc.) révén a volt jobbágy szabad parasztként vált jobbágytelkének
birtokosává, amelyet eladhatott, vásárlás útján gyarapíthatott, családtagjai között
feloszthatott anélkül, hogy ebbe a földesúrnak beleszólása lett volna. A dézsma és a
papi tized eltörlése (9. és 13. tc.) révén megszűnt a paraszti osztály államilag garantált
gazdasági alávetettsége.
Az ősiség eltörlése (15. tc.) a földesúri réteg szabad birtokforgalmának legfontosabb
akadályát szüntette meg. A tulajdonjog tiszteletben tartását mutatták a már befejezett
úrbéres (összesítési, legelő-elkülönözési stb.) perek végrehajtásáról (10. tc.), illetve a
megszüntetett úrbéri magánjövedelmek államadóssággá váltóztatásáról (12. tc.), s az
átmeneti időszakra egy, a kiesett úrbéri jövedelmek pótlására nyújtandó kölcsönök
folyósítására létrehozandó hitelintézetről (14. tc.) szóló törvények.
A közteherviselés elvének kimondása (8. tc.) megszüntette azt a képtelen helyzetet,
hogy míg korábban az ország lakosságának tíz százaléka sem vehetett részt a politikai
életben és a közösség egészét érintő döntések meghozatalában, addig a maradék több
mint kilencven százalék fizette az állami és önkormányzati adókat; s míg a nemesség
arra hivatkozva tartotta „szűzen” a villát, hogy vérével adózva szolgálja a hazát, addig
a jobbágyság a hadiadó fizetése mellett még a cs. kir. hadsereg újonckontingensének
kiállításában is szinte egyedül viselte a hadkiegészítés terheit.
megszüntették nemesség politikai monopóliumát, noha a rendszer itt – ideiglenesen, a
működőképesség fenntartása érdekében – súlyosan aránytalan maradt. Míg ugyanis a
politikai jogokat korábban is gyakorlók személyesen vehettek részt továbbra is a
megyegyűléseken, addig a felszabadult paraszti községek csupán megválasztott
képviselőik útján folyhattak be a döntésekbe (16. tc.) Ehhez járult az a tényező, hogy a
16. törvénycikk nem új megyegyűlések összehívásáról, csupán a megyebizottmányok
kiegészítéséről intézkedett, s hogy a 17. törvénycikk lényegében megtiltotta a teljes
tisztújítást, csupán a valamilyen okból kieső tisztviselők pótlásáról intézkedett. Ezzel –
Szabad György megfogalmazása szerint – ugyan egy jelentős feudális maradvány
épült be az új polgári államrendbe20, de miután a törvények végrehajtásában a
megyéknek kellett kulcsszerepet játszaniuk, érthető, hogy a törvényalkotók minden
olyan tényezőt ki akart küszöbölni, ami akadályozhatta volna az átalakulást.
(Hozzáteendő, hogy a megyék népképviseleti alapra helyezéséről szóló vitában
Kossuth egyenesen az általános választójog bevezetését kezdeményezte, de a többség
leszavazta őt.)21 Hogy a törvényalkotókat főleg a már említett, a működőképesség
fenntartásával kapcsolatos aggodalom vezérelte, azt az is mutatja, hogy a szabad
20 Szabad György, 1976. 60-61.; Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen
megnyilatkozásai tükrében. Bp., 1977. (a továbbiakban Szabad György, 1977.) 121-122.; Stipta István: Szemere
Bertalan és a vármegyék 1848-ban. In: Ruszoly József szerk.: Szemere Bertalan és kora. Miskolc, 1991. I. k.
201-222.
21 A törvénycikkre és Kossuth választójogi tervezetére ld. Gergely András: Általános választójog 1848-ban?
(A megyei törvény vitája az utolsó rendi országgyűlésen). Századok, 2005/3. 585-610.
királyi városok, a községek, a kerületek, illetve Fiume és Buccari esetében a törvények
kimondottan előírták a tisztújítást, méghozzá az egyéni választójog alapján (23-27.
tc.).22
Az új törvények – amint arról már szóltunk – átalakították az ország honvédelmi
rendszerét. Egyrészt a végrehajtó hatalom immáron beleszólással rendelkezett a
honvédelmi rendszer kialakításába és működtetésébe; másrészt, a kormányzat a 22.
törvénycikk értelmében létrehozott egy saját belső rendvédelmi szervezetet, a
nemzetőrséget. Ez a törvény részletességével kiemelkedett az 1848-as törvények
közül, legfontosabb paragrafusának azonban egy keretjellegű megfogalmazás
bizonyult. Eszerint a nemzetőrségbe olyan, a vagyoni kvalifikációt meg nem ütő
személyeket is fel lehetett venni, akik „érdekeltek az alkotmányos rend
fenntartásában”. Ez a paragrafus tette lehetővé, hogy a kormányzat a nemzetőri
intézmény keretein belül, de a kvalifikációtól tekintve önkéntesekből szervezze meg az
első tíz honvédzászlóaljat, az önálló magyar hadsereg magvát. A nemzetőrség és a
honvédség irányítását ma Batthyány vállalta magára, s az általa felügyelt szervezet, az
Országos Nemzetőrségi Haditanács gyakorlatilag kilencedik minisztériumként
működött 1848. decemberéig, amikor is összeolvadt a Honvédelmi (Hadügy-)
Minisztériummal.
Ugyanakkor – érdekes módon – nem született törvény a nemesi
felkelés eltörléséről (igaz, ez logikus következménye volt a törvény előtti egyenlőség
kimondásának), s egyelőre nem született törvény a hadkiegészítés elveiről sem.
A vallási egyenjogúságot a „törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre” nézve a
20. törvénycikk mondta ki azzal, hogy ezek sorába beemelte az unitárius egyházat is.
Ezáltal indirekt módon megszűnt a katolikus egyház addigi államvallási státusza.
Egyben kiterjesztette a vegyes házasságokat és a katolikus vallásról történő áttérést
engedélyező 1844:3. törvénycikk érvényét a görögkeleti egyházra is.
Az „ideiglenes” magyar alkotmány és az osztrák alkotmány
„Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja
jövő kifejlődésünknek, miket az isteni gondviselés, és az események hatalma mellett,
azon erélyességnek köszönhetünk, mellyel a haza polgárai felemelkedve az események
színvonalára, törekvéseinket pártolták” – írta Kossuth és Szentkirályi Móric a
törvényekről utolsó követjelentésükben.24 A törvénycikkek nem oldották meg az
összes fontos kérdést, de a megoldott kérdések száma felülmúlta az egyelőre
rendezetlenül maradtakét. A harmincegy törvénycikk közül húszban szerepelt utalás
arra, hogy a kérdések részletes rendezése a népképviseleti országgyűlés által hozandó
törvények feladata. Ugyanakkor a harmincegy törvénycikk közül összesen négy olyan
volt (az 1. József nádor emlékének törvénybe iktatásáról, a 2. István főherceg nádorrá
választásáról, a 30. a közlekedésügyről, illetve a 31. a színházakról), amely nem
érintett alkotmányos alapkérdéseket. Magyarországnak tehát 1848 tavaszán sok
ideiglenességgel terhelt alkotmánya született, ám ez az ideiglenes alkotmány volt az,
Miskolc, 1991. I. k. 189-200.
Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973. 11-222.
KLÖM XI. 742.
amely gyakorlatilag 1918-i élő viszonyítási pont maradt Magyarország politikai
éltében.
Paradox módon, Ausztria 1848-1849-ben két alkotmányhoz is jutott, de egyikben
sem volt sok köszönet, s egyik sem bizonyult tartósnak. 1848. március 15-én I.
Ferdinánd császár azt is megígérte, hogy alkotmányt ad birodalma nyugati felének is.
Ez az alkotmány a mai Ausztriára, azután Csehországra és Galíciára vonatkozott,
Magyarországra és az itáliai, a lombard-velencei tartományokra nem. Az 1848. április
25-én kiadott alkotmány általános része szerint „minden népfajok számára biztosíttatik
nemzetiségük és nyelvük sérthetetlensége.” A császár számára teljhatalmat adott a
miniszteri, katonai és főtisztviselői kinevezéseknél, s a hadüzenet, a békekötés és a
külhatalmakkal való tárgyalás joga mellett az uralkodó vétójoggal rendelkezett a
törvények szentesítését illetően is. Az alkotmány kétkamarás törvényhozást hozott
létre, ahol a követek kamaráját a tartományok lakosságának arányában választották
volna, a szenátust az uralkodóház főhercegei, az uralkodó által meghívottak, és a
nagyobb földbirtokosok által választott 150 tag alkotta volna. Az alkotmánynak a
császári túlhatalmat biztosító passzusai és a második kamara létesítése miatt Bécsben
tüntetések törtek ki, s május közepén egy új osztrák minisztérium a már egy
egykamarás törvényhozó és alkotmányozó parlament összehívására tett ígéretet.25
Ez a parlament össze is ült, előbb Bécsben ülésezett, majd az októberi forradalom
után a morvaországi Kremsierben folytatta munkáját. 1849. tavaszára az általa
kiküldött bizottmány éppen elkészült a saját, demokratikus alkotmánytervével. 1849.
március 4-én azonban I. Ferenc József, az új uralkodó feloszlatta a Birodalmi Gyűlést,
s maga adott alkotmányt népeinek. Ez az ún. oktrojált alkotmány, amely a császárnak
szinte teljhatalmat biztosított, megszüntette az eddigi területi különbségeket, emellett
(mellékesen) részekre osztotta és beolvasztotta Magyarországot is. Ez az alkotmány –
amely az alapjogok tekintetében a korábbinál jóval demokratikusabb elveket is
tartalmazott – gyakorlatilag soha nem lépett életbe; egyelőre a háború végéig, majd az
utolsó ítéletig halasztották el bevezetését; 1851-ben pedig hatályon kívül helyezték.26
Ami kimaradt
Ahogy a bevezetőben említettük, az 1848. évi törvények által megalkotott rendszer
nem volt tökéletes és nem volt teljes, azaz, nem terjedt ki minden olyan kérdésre,
amelyet egy „végiggondolt”, következetes alkotmányozás során meg kellett volna
oldani.
Ami a közjogi rendszert illeti, elmaradt az Ausztriával közös ügyek rendezése. A
törvények által megalkotott rendszer arra mutatott, hogy a magyar fél a birodalom
másik feléhez fűződő viszonyát a tiszta perszonálunió alapjára kívánja fektetni (sőt, a
sajtótörvény egyenesen az uralkodóház, s nem az uralkodó közösségéről szólt), de
mindez kétségkívül inkább volt kívánság, mint tény. Elég, ha olyan kérdéseket
említünk, mint a birodalom egységes vagy egyeztetett védelmi politikája (ezen belül a
25 Ld. erre Urbán Aladár: Európa a forradalom forgószelében 1848-1849. Népszerű Történelem. Bp., 1970.
129-130.
26 Közli Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette Pajkossy Gábor. Osiris
Tankönvek. Bp., 2006. 310-312.; Gyüjteménye a Magyarország számára kibocsátott Legfelsőbb Manifestumok
és Szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott hirdetményeknek.
Buda, 1849. I-II. füzet. 44-47.
cs. kir. hadsereg feletti rendelkezés joga); a birodalom külügyei és külkapcsolatai; a
vám- és kereskedelemügy, vagy az osztrák államadóság kérdése. Ezt nyilván
tárgyalásos úton kellett volna rendezni, de hogy itt milyen nehézségekkel kellett
szembenézni, azt éppen az államadósság kérdése mutatta. A magyar fél joggal
hivatkozott arra, hogy az adósságot a megkérdezése nélkül csinálták, s nem az ország
fejlesztésére fordították. Így amikor az uralkodó április 7-én felszólította a (lényegében
még meg sem alakult) kormányt, hogy az államadósság kamataira és törlesztésére évi
10.000.000 forintot (ez a Kossuth által később, 1848. július 11-én a hon védelmére
kért összeg közel egynegyede volt) szavaztasson meg az országgyűléssel, a magyar
miniszterek egyöntetűen elutasították ezt a követelést. Ennek teljesítése a közvélemény
előtt eleve lehetetlenné tette volna az országgyűlést és a kormányt; de még ha a
közhangulaton hirtelen az Ausztria iránti teljes megértés lett is volna úrrá, a
kormányzatnak akkor sem igen lett volna miből fizetnie, ugyanis a magyar
államkassza szinte teljesen üres volt. Az államadósságban való részvállalás
visszautasítása viszont alapjaiban rengethette meg a birodalom pénzügyeit, s az
államcsőd fenyegetése miatt nemcsak a hagyományos udvari körök, hanem az osztrák
polgárság is egyre növekvő ellenszenvvel figyelte a magyar kormányzat működését.
(1848. augusztus végétől a magyar fél már hajlandó lett volna az államadósság egy
részének átvállalására, ám ekkorra Bécsben már a magyar önállóság felszámolására
törekvő erők kerültek túlsúlyba.)
Ezzel összefüggően maradt el a honvédelmi rendszer teljes körű szabályozása, ami
érthető, hiszen amíg nem lehetett tudni, mi lesz a cs. kir. hadsereggel, az új szisztéma
kialakításának sem lett volna sok értelme. 1848 nyarán, a honvédség megalakulása
után már más volt a helyzet, hiszen kiderült, hogy az önálló haderő megteremthető és a
Magyarországon állomásozó cs. kir. hadsereg mellett is működtethető. Így a
népképviseleti országgyűlés augusztus végén már törvényt hozhatott a magyar
haderőről, a hadkiegészítés alapelveiről; de még ennek a – végül az uralkodó által nem
szentesített – törvénynek a szövegezésénél is igyekeztek összeegyeztetni az önálló
nemzeti haderő és a cs. kir. hadsereg magyarországi kiegészítésű ezredeinek igényeit.28
A számottevő reformkori előzmény ellenére nem került sor az igazságszolgáltatás
rendszerének teljes átalakítására. Azaz, megmaradtak a korábbi közép- és felső szintű
bíróságok (kerületi táblák, Királyi, illetve Hétszemélyes Tábla), ugyanakkor az
úriszéki hatóság eltörlése önmagában megszüntette az igazságszolgáltatás rendi
jellegét. A felső szintű bíróságok gyökeres átszervezésére csak 1849. májusjúniusában
történt kísérlet, amikor Vukovics Sebő igazságügyi miniszter május 26-án
feloszlatta a korábban a cs. kir. hatóságokat támogató felsőbb bíróságokat, a
Hétszemélyes Táblát, a Királyi Ítélőtáblát és a váltófeltörvényszéket; s június 16-án
Egyszerre voltak közjogi és társadalompolitikai vonatkozásai az ún. nemzetiségi
kérdésnek, azaz, az uralkodó pozícióban lévő magyar és a vele együtt élő társnemzetek
Az államadósság kérdésére ld. Károlyi Árpád, 1936. 97-101.; Urbán Aladár, 2007. 135-137.
A törvény szövegváltozatait közli Beér János – Csizmadia Andor, 1954. 561-573. Születésére ld. Varga
János: Az országgyűlés szerepe a honvédelem megalapozásában. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben.
Szerk. Szabad György. Bp., 1998. 112-185.
29 Ld. erre Sarlós Béla: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga. Bp., 1959. 250-269.; uő.:
Deák és Vukovics. Két igazságügyminiszter. Értekezések a történeti tudományok köréből 54. Bp., 1970. (a
továbbiakban Sarlós Béla, 1970.) 92-95.; F. Kiss Erzsébet, 1987. 390-397.
viszonyának. Az áprilisi törvényekkel kapcsolatos leggyakoribb – utólagos –
szemrehányások egyike éppen az volt, hogy gyakorlatilag nem foglalkoztak ezzel a
kérdéssel.
A már idézett Kossuth-Szentkirályi-féle követjelentés így fogalmazott:
„Hazánk határai között sokféle nyelvű népek laknak, de van egy alap, melyen, ha a
monarchia hatalmának feltételét – mely Magyarország erejében áll – elismerve,
nemzetünket uj viszonyai megszilárdításában őszintén gyámolítandja: és álbuzgalmú
bujtogatások veszélyes zavarokat nem készítenek, ezen különböző nyelvű népek
érdekeit talán egyesíteni lehet: ez az alkotmányos szabadság, mely a különböző nyelvű
népfajokat, a polgárzati közös nemzetiségben egymás között egyesítheti; ez alapon
egyek lehetünk az Adriai tengerig.” Azaz: a törvényalkotók abban bíztak, hogy az
alkotmányos szabadságjogok megadása önmagában kielégíti a más nyelvű lakosságot:
hiszen a szlovák, a szerb, a román, a német, a horvát jobbágy ugyanúgy szabad polgára
lesz ezután az országnak, mint a magyar.
Noha a reformkorban már kibontakoztak a társnemzetek nemzeti mozgalmai, a
magyar fél ezek mögött hajlamos volt az udvari körök vagy az Oroszország által
fizetett pánszláv összeesküvők és agitátorok bujtogatásait látni – aminthogy a horvát
vagy a szlovák nemzeti mozgalom felfuttatásában az előbbiek valóban nem csekély
szerepet játszottak. A román és a szerb nemzeti mozgalom nem tűnt annyira erősnek és
veszélyesnek, így a magyar politikai elitet kétségkívül meglepték azok az erőteljesen
megfogalmazott igények, amelyekkel 1848 tavaszán e társnemzetek képviselői
jelentkeztek.
Az elutasító magatartásnak két fontos – egymást feltételező – oka is volt. Az egyik
az, hogy a magyar politikusok az önálló nemzeti létet összekötötték a területi
önállósággal, azaz, úgy vélték, ha az országban élő társnemzeteket (ahogy akkoriban
mondták, a más nyelvű népiségeket) önálló nemzetként ismerik el, akkor ez feltételezi
az illetők számára önálló terület kijelölését. A magyar fél hajlandó volt elismerni a
horvátokat nemzetként, mer Horvátország létező entitás volt, de a többi társnemzet
esetében ettől elzárkózott, mondván, hogy területi önkormányzatuknak
Magyarországon nincs történeti jogalapja. A másik, ezzel összefüggő tényező pedig az
volt, hogy miután a magyar politikai elitnek végre sikerült visszaszereznie a magyar
korona országai feletti hatalmat, pszichikailag is lehetetlen gondolatnak tűnt az ország
nemzetiségi alapú felosztása. Hozzáteendő, hogy a magyar kormányzat nem zárkózott
el a jogos nemzetiségi kívánságok teljesítésétől, de – tekintettel az átalakulás
nehézségeire – időt és türelmet kért, márpedig e nemzeti mozgalmak sem éppen a
türelmességükkel tüntettek 1848 tavaszán.
A kérdés megoldását (vagy kezelését) még olyan tényezők is nehezítették, mint az,
hogy pld. Erdély és Magyarország uniójára csak az áprilisi törvények szentesítését
követően két hónappal került sor, s hogy Erdélyben még akkor is nehéz lett volna
alkalmazni a magyarországi törvényeket, ha a nagyobbrészt román parasztság nem
forrongott volna. A népképviseleti országgyűlés külön unió-bizottságot alakított a
speciális erdélyi viszonyokra alkalmazandó törvények kidolgozására, ám mire ez
elkészült a munkájával, Erdélyben már végletekig elmérgesedett a helyzet.31
KLÖM XI. 743.
Márki Sándor: Az erdélyi unio-bizottság. Budapesti Szemle, 1898. 95. kötet, 321-358.; Csetri Elek: Az
erdélyi unió és végrehajtásának problémái az országgyűlés előtt. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Szerk.
Végül, hozzáteendő, hogy a nemzetiségi kérdés megoldására az akkori Európában
nemigen volt olyan minta, amelyet a magyar fél követhetett volna. Sőt, az uralkodó
nemzetek, legyen szó akár az angolokról az írekkel szemben, a franciákról bretonokkal
és másokkal szemben, az oroszokról és poroszokról a lengyelekkel szemben, az
erőszakos beolvasztás legkülönfélébb módszereit alkalmazták a kisebbségeikkel
szemben. Ehhez képest a magyar fél legfeljebb a kulturális asszimilációt tűzte ki célul,
s joggal érvelt azzal, hogy egy soknyelvű országban kell lennie egy államnyelvnek, s
ez Magyarországon természetszerűleg csak a magyar lehet.
Hozzáteendő, hogy a magyar fél végül – legalább is részben – hajlandó volt „engedni
a 48-ból.” A Szemere Bertalan miniszterelnök által 1849. július 28-án előterjesztett, s
az országgyűlés által elfogadott, 17 paragrafusból álló törvényjavaslat ugyan továbbra
sem adott területi autonómiát az egyes nemzetiségeknek, de elismerte jogukat a szabad
nemzeti fejlődésre, s ennek érdekében a községi, egyházi és törvényhatósági életben
kiterjedt nyelvhasználati jogokat biztosított számukra. Ezzel a magyar kormány
elfogadta az országban élő nemzetiségek azon igényét, hogy ne csupán kulturális és
vallási, de politikai közösségként is létezzenek.
magyarországi zsidóság vallási és állampolgári emancipációjának elmaradása volt.
Ennek konkrét oka az volt, hogy az 1848. március-áprilisi időszakban egyes, főleg
dunántúli és felvidéki városokban (az országgyűlés ülésezése alatt magában
Pozsonyban is) antiszemita zavargásokra, illetve a zsidók jogait korlátozó
intézkedésekre került sor. Az átalakulást a szabad királyi városi polgárság egy része
arra akarta felhasználni, hogy megszabaduljon a zsidó iparűzőktől; de e
mozgalmaknak volt egy mezővárosi parasztpolgári, illetve egy szlovák nemzeti
vonulata is. Pogromok és kitiltó határozatok jelezték ezt a törekvést. A kormány
Szabad György. Bp., 1998. 281-316.; Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése. Marosvásárhely,
2001.
A nemzetiségi kérdésre ld. 1848-49. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Bp., 1948.; I. Tóth Zoltán:
Kossuth és a nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. (In:) Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára.
Bp., 1952. II. k. 248-340.; I. Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés Magyarországon 1848-1849-ben. In: Magyarok
és románok. Sajtó alá rendezte Csatári Dániel. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966. 195-248.; Kovács Endre: A
forradalom és a nemzetiségek. In: Spira György – Szűcs Jenő szerk.: A negyvennyolcas forradalom kérdései.
Bp., 1976. 97-112. uő.: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Elvek és Utak.
Bp., 1977. 239-365.; Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Bp.,
1980.; Bona Gábor szerk.: Szerbek és magyarok a Duna mentén 1848-1849-ben. [I. k.] Bp., 1983. ;Varga János:
Románok és magyarok 1848-1849-ben. Budapest, 1995.; Szász Zoltán: A nemzetiségi kérdés és országgyűlési
megítélése. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Szerk. Szabad György. Bp., 1998. 317-338.; Gergely
András: A nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. (In:) uő.: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és
Közép-Európa 1848-49-es történetéből. Bp., 2001. 446-467. o.; A nemzetiségi kérdés Kossuth és kortársai
szemében. Szerk. Kiss Gábor Ferenc és Zakar Péter. Belvedere Kiskönyvtár 15. Belvedere Meridionale. Szeged,
2003.
I. Tóth Zoltán: A Szemere-kormány nemzetiségi politikája (1952.) (In:) Magyarok és románok. Sajtó alá
rendezte Csatári Dániel. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966. 340-370.; Arató Endre: Az 1849. évi júliusi
nemzetiségi törvény és helye Európában. Kortárs, 1975/8. 1319-1330.; Für Lajos: Európa első nemzetiségi
törvénye. (In:) Hungaro-Polonica. Tanulmányok a magyar-lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből.
Emlékkönyv Waclaw Felczak 70. születésnapjára. Szerk. Kiss Gy. Csaba és Kovács István. Bp., 1986. 90-100.;
Ruszoly József: Az 1849. évi nemzetiségi törvény. (In:) Ruszoly József: Három borsodi örökhagyó. Palóczy
László, Szemere Bertalan, Zsedényi Béla. Miskolc, 1992. 90-97.; Miskolczy Ambrus: Szemere Bertalan napja:
1849. július 28. (A nemzetiségi határozattól a zsidóemancipációs törvényig). AETAS, 1998/2-3. 143-158.; uő.::
Kísérlet az interetnikus kapcsolatok szabályozására: az első magyar nemzetiségi „törvény”. Magyar Tudomány,
2000/3. 279-288.;
kemény kézzel lépett fel e törvényhatóságok és csoportok ellen, s április végére
sikerült felszámolni e mozgalmaikat. Ugyanakkor a kormány a feszültségek
csökkentése érdekében felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól, s nem kaptak
szavazójogot sem. Kállay Ödön képviselő már 1848 augusztusában indítványozta a
zsidók egyenjogúsítását, de a javaslatot az országgyűlés nem tárgyalta. A
szabadságharc folyamán a zsidóság jelentős szerepet játszott a honvédsereg
felszerelésében és a hírszerzésben. A zsidók egyenjogúsításról szóló törvényjavaslatot
1849. július 28-án terjesztette be Szemere Bertalan miniszterelnök, s fogadta el
közfelkiáltással a parlament.
vagyon hasznosításának és kezelésének szabályozása, vagy annak a – kétségívül húsba
vágó – kérdésnek a megoldása, hogy a tized eltörlése miatt jövedelem nélkül maradt
alsópapság a továbbiakban miből fog élni. Az egyes felekezetek körében több
reformtervezet is született, de ezek országgyűlési megtárgyalására a szabadságharc
kitörése miatt már nem került sor.
Az áprilisi törvények csak az úrbéres státuszú földek tulajdonviszonyait rendezték, a
magyar paraszti népesség egy tekintélyes része azonban nem ilyen földet művelt. Deák
Ferenc igazságügyi miniszter 1848 tavaszán hozzákezdett a feudális maradványok
eltörlésére vonatkozó törvényjavaslat kidolgozásához. Ez a maradványföldek és
irtások nagy részét állami kárpótlás mellett parasztbirtoknak ismerte el, a szőlőket, a
majorsági házhelyeket, a kertészségek belsőségeit pedig a parasztok által
megválthatónak deklarálta. A tervezet szeptember 19-25. közötti vitája során a
képviselőház a szőlődézsmát eltörölte, s mind a negyed teleknél kisebb birtokú
szőlősgazdák, mind a saját tulajdonú házban lakó majorsági zsellérek megváltását
állami feladattá tette. A tervezet további vitáját Jellačić támadása miatt elnapolták.
A parasztkérdés újabb rendezésére már a trónfosztás után került sor. 1849. április 19-
én Kossuth rendeletben közölte, hogy a vitás státuszú majorsági földek esetében
ezután a földesúrnak kell bizonyítania, hogy azok nem úrbéres földek voltak, s
mindaddig, amíg ez nem történik meg, azokat volt úrbéres, tehát paraszti tulajdonú
Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Sajtó alá rendezte Kiss József. Múlt
és Jövő Könyvek. Bp., 1998.; Zsoldos Jenő szerk.: 1848-1849 a magyar zsidóság életében. Múlt és Jövő
Könyvek. Bp., 1998.; Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Múlt és Jövő
Könyvek. Bp., 1999. uő.: Kossuth Lajos és a zsidóemancipáció kérdése. (In:) A nemzetiségi kérdés Kossuth és
kortársai szemében. Szerk. Kiss Gábor Ferenc és Zakar Péter. Belvedere Kiskönyvtár 15. Szeged, 2003. 69-96.
35 Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Bp., 1908.; Meszlényi Antal: A magyar
katholikus egyház és állam 1848/49-ben. Bp., 1928.; Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés
állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Szerk.
Szabad György. Bp., 1998. 257-280.; Gáborjáni Szabó Botond: A szabadság szent igéi. A Tiszántúli Református
Egyházkerület a szabadságharcban. Debrecen, 1998.; A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus
egyház 1848-1849-ben. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Elmer István. Budapest, 1999.;
Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999.; Kósa László: A református egyház
1848-ban. In: Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Nemzetközi történész konferencia előadásai,
1998 május 27-28. Szerk. Hegedűs András és Bárdos István. Esztergom, 1999. 45-56.; Sarnyai Csaba Máté:
Polgári állam és katolikus egyház (1848. március-december). A katolikus autonómia-törekvések megjelenése.
METEM Könyvek 38. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Bp., 2002.; Kertész Botond:
Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Societas et Eccclesia 5. Bp.,
2002.; Kossuth és az egyházak. Tanulmányok. Szerk.: Kertész Botond. Budapest, 2004.; Tamási Zsolt-József:
Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848-49-es forradalomban. Kolozsvár, 2007. Ld. még Fazekas
Csaba, Csorba László, Zakar Péter és Sarnyai Csaba Máté tanulmányait. Állam és egyház a polgári átalakulás
korában Magyarországon 1848-1918. Szerk. Sarnyai Csaba Máté. METEM Könyvek 29. Bp., 2001. 47-88.
földnek kell tekinteni.36 A rendezést szolgálta volna Vukovics Sebő igazságügyi
miniszter 1849. júniusi tervezete. Ez a majorsági jobbágyok állami kárpótlással történő
felszabadítása és a földesurak kocsmáltatási kiváltságának kárpótlás nélküli eltörlése
mellett foglalt állást. A tervezet tárgyalását a hadiesemények ismét megakadályozták.37
Végül, elmaradt az ország iparában meghatározó szerepet játszó céhrendszer
reformja (vagy eltörlése). Ennek egyik oka az volt, hogy az iparűző lakosság aránya
eleve alacsony volt a teljes népességben, azaz komolyabb társadalmi feszültségtől ezen
a téren nem kellett tartani, de nyilván összefüggött azzal is, hogy Európán ekkor egy
gazdasági válság söpört végig, s a magyar politikai elit nem akarta gyengíteni a
magyar ipar amúgy is gyenge pozícióit egy nem kellőképpen végiggondolt reformmal.
De, a kérdés összefüggött a zsidóemancipáció elmaradásával is, hiszen a céhes
iparűzők legkomolyabb versenytársai éppen a céhen kívüli „kontár” zsidó iparűzők
voltak. A céhrendszer változatlan fenntartása miatt azonban a mesterlegények mesterré
válása előtt továbbra is komoly akadályok állottak, s emiatt köreikben 1848 tavaszán is
petíciós mozgalmakra, tüntetésekre került sor. A Klauzál Gábor ipar- és
kereskedelemügyi miniszter által június 9-én kibocsátott céhrendelet a követelések
nagy részét teljesítette, s így a nyár közepétől már nem kellett újabb mozgalmaktól
tartani.
Mindezek kétségtelen hiányosságok voltak, de – mint már hangsúlyoztuk – a
törvényhozók 1848 tavaszán nem a véglegesség igényével alkották meg a harmincegy
törvénycikket, s eleve a rendszer továbbfejlesztésére gondoltak. De e hiányosságok
ellenére a rendszer összességében működőképes volt, s az uralkodó 1848 őszi
„kiválása” után is az maradt. A végrehajtó hatalommal kapcsolatos rendelkezések
talán nem mindenben feleltek meg az 1848. évi törvények betűjének, de megfeleltek
azok szellemének: az alkotmányosságot tekintették zsinórmértéknek.
Az chartális alkotmányozás igénye 1848-1849-ben
A „tényleges” alkotmányozás gondolata ugyan már 1848 nyarán többször
felvetődött, így az ellenzék vezetője, Nyáry Pál a naponként szaporodó képviselői
törvényjavaslatok miatt javasolta egy választmány kinevezését az alkotmány
kidolgozására. Javaslatát augusztus 10-én megismételte, majd mindjárt vissza is
vonta.39 A szabadságharc kitörése után az országgyűlés természetszerűleg nem
Közli Kossuth Lajos összes munkái. XV. k. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. S. a. r. Barta István. Bp.,
1955. (továbbiakban KLÖM XV.) 43-46.
Szabó István: A jobbágybirtok problémái 1848-49-ben. In: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből.
Bp., 1948. 311-396.; uő.: Kossuth és a jobbágyfelszabadítás. In: Jobbágyok – parasztok. S. a. r. Für Lajos. Bp.,
1976. 253-332.; uő.: Kossuth állásfoglalása a parasztkérdésekben 1848-1849-ben. In: Jobbágyok – parasztok. S.
a. r. Für Lajos. Bp., 1976. 333-350.; Fónagy Zoltán: Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás. (In:) A Batthyánykormány
igazságügyi minisztere. Szerk. Molnár András. Zalai Gyűjtemény 43. Zalaegerszeg, 1998. 21-52.;
Barta István: A kormány parasztpolitikája 1849-ben I-II. rész. Századok, 1955/6. 849-881., 1956/1-2. 4-68.;
Sarlós Béla, 1970. 95-99.; Varga János: A forradalom és a parasztság. In: Spira György – Szűcs Jenő szerk.: A
negyvennyolcas forradalom kérdései. Bp., 1976. 79-96.; Jobbágyfelszabadítás 1848. Szerk. Varga János.
Mezőgazdasági Múzeum, [Bp.,] 1998.; Orosz István: A jobbágyvilág megszűnése Magyarországon. Speculum
Historiae Debreceniense 5. (A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai). Debreceni Egyetem
Történelmi Intézete. Debrecen, 2010. 58-223.Mérei Gyula: Munkásmozgalmak 1849-49. Iratok a magyar munkásmozgalom történetéhez. Bp., 1948.;
Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. Bp., 1998. 214-245.
Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Pest, 1866., 2. kiad. 1881. 350.
foglalkozhatott ilyen kérdésekkel, ám 1849. tavaszán, az olmützi oktrojált alkotmány
kibocsátása után nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalmi kormányzat még formailag sem
kívánja respektálni a magyar alkotmányosságot. Kossuth ezt követően vélte úgy, hogy
az országgyűlésnek ki kell mondania Magyarország függetlenségét és a dinasztia
trónfosztását, ideiglenes kormányt kell alkotni, s „az országgyűlés bevégezvén
misszióját, új választást rendel s Constituantot [alkotmányozó nemzetgyűlést] hív
össze, mely a nemzet jövendő organizmusát megállapítsa.”40 Kossuth konkrét terveiről
nem sokat tudunk, csupán a francia alkotmánynak az Országos Honvédelmi
Bizottmány 1849. április eleji iratai között fennmaradt kéziratos fordítása tanúskodik
arról, hogy 1849 tavaszán Magyarországon is megindult egy chartális alkotmány
előkészítése.
alkotmányozásról, csupán annyit mondott, hogy „az ország jövendő
kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítatni…” Sőt,
amikor a kormányba felkért Szemere Bertalan, a későbbi miniszterelnök az államfői
hatalommal felruházott kormányzóelnök hatáskörének pontosabb szabályozását kérte,
Kossuth azt válaszolta, hogy „ephemer körülmények között, miknek holnapi fordulatát
senki nem ismerheti – provisorius kormány számára még soha egy nemzet sem csinált
constitutiót.”43 Ez az érv – Kemény Zsigmond haditörvényszéki védőirata szerint –
előkerült a kormányzóelnöki jogkörről folyó képviselőházi zárt ülésekben is.
A kormány megalakítását az országgyűlésnek bejelentő május 1-jei levelében pedig
úgy fogalmazott, hogy a nemzetgyűlés április 14-én „csak ideiglenes kormányt
alapított, az alkotmányozás hatalmát pedig, mint a Függetlenségi Nyilatkozat által a
nemzetgyűlésre visszaszállott népfelség természetes corrodiumát, s egyszersmind a
kormányzat egész működése felett a felelősségre, és számadásra vonás folytonos
gyakorlásának jogát is magának tartotta fenn. Amiből természetesen következik, hogy
a nemzetgyűlés hatóságára, működésére s működési körére, idejére, s formáira nézve
bármit is határozni, szóval a nemzetgyűlés iránt és felett rendelkezni az ideiglenes
kormányzati organizatio köréhez nem tartozhatik, hanem mind ez a dolog
természeténél fogva magának a nemzetgyűlésnek van fenntartva.”45
Ezzel azonban az alkotmányozás kérdése még nem került le a napirendről. A
belügyminisztériumban május második felétől kezdve egyre újabb és újabb tervezetek
és előmunkálatok készültek például Erdély újjászervezéséről, a zsidók
Kossuth – Csány László, Eger, 1849. ápr. 1. Közli Kossuth Lajos összes munkái. XIV. k. Kossuth Lajos az
Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. S. a. r. Barta István. Bp., 1953. (továbbiakban KLÖM XIV.) 783-
785.
MOL H 2. Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány, Kormányzóelnökség iratai. 1849:4339.
KLÖM XIV. 911.
KLÖM XV. 174.
„Mert sem mi nem mondottuk, hogy Kossuthtól félünk; sem ők, hogy csak Kossuthban bíznak, hanem
ahelyett mi kodifikáltatni akartuk a kormányzói jogokat, – ők ellenben állították, hogy erre joga nincs a
képviselőháznak, mert nem constituante, s ha volna is joga, a hatalom egységét nem kell megtörni, minden
megosztása az erőknek veszélyes levén a forradalmi időkben.” Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond. A
forradalom s a kiegyezés. 2. javított bővített kiadás. Bp., 1883. 137. Érdekes módon a többi napló- és emlékíró
nem szól arról, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásának gondolata felvetődött volna a vitában.
KLÖM XV. 182-183. A kormányalakítást megelőző vitákra ld. Varga Zoltán: Az államforma és a
kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után. Századok, 1949/1-4. 168-188.
emancipációjáról, a felsőház átalakításáról.46 Szemere Bertalan miniszterelnök június
10-én arra szólította fel Csengery Antal, Kemény Zsigmond és Kuthy Lajos
belügyminisztériumi tanácsosokat, hogy „cseréljenek eszméket az írandó
alkotmányról, mi, egyik érdemes képviselő szerint, legalább 800 évig megálljon.”
Szemere sürgette a munát, mondván, hogy „talán hamarább kell, mint gondolnók”, s
hogy „ágyát a közvéleményben meg kell készítenünk jó eleve.” A legsürgősebb
teendőnek az ország új közigazgatási beosztásának és a községek rendezésének ügyét
vélte. „Nem a legjobb, mi kívántatik, hanem a jó, lehető gyorsan” – írta.47
Az alkotmány tervezete – ha egyáltalán készült ilyen – nem ismert. Valószínűleg a
hadiesemények újraindulása sodorta el, annyi más tervezettel együtt. Ami maradt, az
az 1848. évi törvények által alkotott „alkotmány” volt.
Szabad György, 1977. 162. szerint „A független és polgárosult Magyarország írott alkotmányának
