Tommaso d’Aquino (Roccasecca, 1225. január 28. – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.
Élete
A nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott.
Ötéves korában a montecassinói bencés kolostorban kezdi meg tanulmányait.
Tizennégy éves korában Nápolyba küldik, ahol megismeri a dominikánusok rendjét. Elhatározza, hogy ott fog tanulni.
1244 áprilisában megkezdi tanulmányait a nápolyi domonkos kolostorban. Egy hónap múlva továbbképzésre Párizsba küldik. Útközben testvérei megakadályozzák továbbutazását, saját várukban tartják fogva. Tamás közel másfél évi kényszerpihenő után folytathatja csak útját Párizsba.
1245 nyarán Párizsba érkezik. Találkozik Albertus Magnusszal, akinek előadásait hallgatja.
1248. mesterét Kölnbe küldetésekor Tamás is követi, ahol négy évig folytatja tanulmányait.
1252. Párizsba megy, Tamás már tanárként folytatja tevékenységét.
1256. A pápa közbenjárására már magiszterként adhat elő.
1259–1269. Itáliában teológiát tanít.
1260. A pápa a görög császárral folytatott uniós tárgyalásokhoz Tamást kéri fel.
1262. Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának orvietói látogatása után (ekkor ott volt a pápai udvar), Tamás maga is támogatja a magyar szerzetesrend jóváhagyását.
1265. Rómában átveszi a rendi főiskola vezetését.
1267–1269. Ezekben az években írja fő műveit, köztük a Summa Theologiaet.
1269–1272. Ismét a párizsi egyetemen tanít.
1272. Tamást a domonkosok visszahívják, és megbízzák egy teológiai főiskola szervezésével.
1274. Elindul a lyoni uniós zsinatra, ám már korábban kezdődött betegsége megakadályozta részvételét. Útja során, március 7-én a fossanovai ciszterci kolostorban fejezi be földi életét. Két nap múlva temetik el ugyanott.
1323-ban szenté avatták.
Foglalkozott az akkor még tudománynak számító alkímiával és asztrológiával is. Sokat merített Arisztotelész filozófiájából, az iszlám misztikából, Hippói Szent Ágoston tanaiból, ám mindezeket megújította és egységbe foglalta, ebből alakult ki az úgynevezett tomizmus.
Munkássága
Aquinói Szent Tamás, folytatva elődeinek, a görög filozófusokat arab és bizánci közvetítéssel a nyugati hagyományba beemelő teológusoknak munkáját, összhangba igyekszik hozni Arisztotelész filozófiáját a keresztény tanítással, kísérletet téve egy átfogó filozófiai rendszer megalkotására.
Az arisztotelészi filozófia ebben a vállalkozásban a természetes értelem tudománya, amelyet csupán a kiinduló premisszák empirikus volta különböztet meg a kinyilatkoztatáson alapuló premisszákat alkalmazó teológiától.
Ismeretelmélet
Raffaello festmény részlet Aquinoi Szent Tamásról
Tamás megkülönböztette egymástól a tudást és a hitet. A tudás egyedül az értelem képessége, a hit viszont az értelemé és az akaraté. Tudás a szó szoros értelmében csupán kényszerítő erejű igazságokra – közvetlenül belátható alaptételekre, vagy ezekből levonható következtetésekre – vonatkozhat, a hit igazságai azonban nem ilyenek: ezek esetében a bizonyosság hiányát a hívő akaratának kell pótolnia.[1]
Miután azonban a tudás és a hit is Istentől ered, ezért a kettő igazságai nem mondhatnak ellent egymásnak. A filozófia – amennyiben az isteni dolgok természetes ésszel belátható részére vonatkozik – segédtudománya a kinyilatkoztatás teológiájának.
Ontológia
Szent Tamás szerint az ontológia tapasztalati tudomány ezért ontológiájának alapfogalmai a tapasztalatban gyökereznek.
A létező (ens) mindaz ami van, vagyis mindaz, ami különbözik a semmitől. Két összetevője van: lét és lényeg. A lét az a fogalmilag megragadhatatlan aktus, amely a létező adottságait fenntartja. A lét olyan aktus, amely a létező adottságait a semmitől különböző valóság szövetébe fonja. A lényeg mint fogalmilag megragadható létmegnyilvánulás a meghatározásban fejeződik ki. Ha a lényeget a tevékenység elvi oldaláról szemléljük, akkor természet (natura) a neve. Ha pedig a létteljesség szempontjából, részesedés elve.
Az anyagi világ magyarázatánál az Arisztotelész által kidolgozott actus és potentia elméletet vette alapul. Minden testnek van valamilyen végső anyaga, amelyet Tamás ősanyagnak nevezett. Ez az ősanyag állandó változásoknak van kitéve és képes arra, hogy belőle bármilyen test kialakuljon. Az ősanyaggal ellentétben a forma (actus) tiszta ténylegesség.
A forma és anyag nem önálló létezők, amelyek egymástól elválaszthatók, hanem ők azok, ami által a létező van és az, ami. A létező ezen mibenléte a lényege.
Isten szellemisége minden anyagi korláttól és potencialitástól mentes: „Isten léte a kifejezett tökéletesség, úgyhogy egyszerűségéhez semmit sem kell hozzáfűzni”. Az összes teremtett lényt Isten tartja meg létében.
Tamás öt érve Isten létezése mellett
Tamás Summa Theologiae című művében öt ésszerű bizonyítékot írt le Isten létezése mellett. Ezek quinque viae, azaz az „öt út” néven váltak ismertté. Mivel az ember megismerése az érzékeinél kezdődik, elutasította az a priori bizonyítékokat, és érvelése során a tapasztalatot tette meg alapnak, a regressus in infinitum (a végtelenbe való visszahaladás) elvét alkalmazva.
Az első út a változásból adódik: minden ami mozog szükségképpen valami más által mozog, azaz minden mozgásnak megvan az oka. Mivel azonban ez a sor nem vezethető vissza a végtelenbe, kell hogy legyen egy első mozgató, aki önmaga mozdulatlan, „és ezt mindenki Istennek gondolja”. Mélyebb argumentációval: A fizikai valóságban minden létező lehetségesen változhat, de ténylegesen csupán akkor, ha valami változtatja, de az a változást is csak egy másik változótól kapta. Az ok-okozati sorozatnak egy olyan alapra van szüksége, amely egyúttal befejezi a sorozatot. Ez logikailag csak akkor lehetséges, ha egy olyan okot keresünk, amely önmaga lényegétől fogva nincsen alávetve a fizikai természetnek, hanem a fizikai természet ura, tehát nem vizsgálható közvetlen, de a kapcsolatuk az okság alapján nyilvánvaló. Fontos megjegyezni, hogy a fizikai világ megvalósító és alakító természet (forma vagy morphe) és a megvalósulásához szükséges előfeltételekből (matéria vagy hülé) áll. Isten egy olyan alakító természet, amelynek léte nem valósult meg, hanem mindig is volt, és léte abszolút, vágy és cél nélküli, tehát nincs meg benne az, amelytől változna. Így Isten az a változtathatatlan Változó, amely a változás sorát elindítja és befejezi.
A második út a létesítő okságból indul ki: minden okozatnak van oka. Az okozat mindig másodlagos, ok nélkül nem létezik, de a fizikai valóságban az okozat oka egy másik ok okozata is. Ugyanakkor az okok sora nem mehet a végtelenbe: kell legyen egy első ok, ami minden mást okoz, „akit mindenki Istennek nevez”.
A harmadik út a létezők esetlegességéből adódik. A dolgok vagy léteznek vagy nem. Ha minden ilyen lenne akkor lehetne, hogy egyszerre legyen minden és akkor nem lenne keletkezés és pusztulás. A pusztulás mindig másodlagos, egy létállapotnak mindig meg kell előznie. (Így elvetendő a „semmi” olyan értelemben, mint a létezés előtt fennálló megvalósíthatatlan és alakíthatatlan előfeltételek, mert az azt okozná, hogy Istennek szüksége van a teremtéshez valamire, amely egyértelműen az ellentmondáshoz vezet.) Tehát minden valamiből ered, és mivel ez nem mehet visszafele a végtelenségig, fel kell tételezni egy első eredetet, „és ez az Isten, minthogy ő az első ok, amint erre rámutattunk”.
A negyedik út a léttökéletességi fokokat veszi alapul. Minden dologban van több és kevesebb. „Van tehát valami, ami valamennyi létező létének, jóságának és mindenféle tökéletességének oka: és ezt Istennek nevezzük.”
Az ötödik út a létezők célra irányultságára támaszkodik. Az értelmetlen dolgoknak egy célkitűző megismerőre van szükségük ahhoz, hogy egy célt képesek legyenek elérni. „Tehát van valamiféle intelligens lény, aki minden természeti dolgot célra irányít, és ezt mondjuk Istennek.”
Etika
Tamás szerint a jó az, ami a másik számára tökéletesedést képvisel, s így törekvésének a célja. A jó az, amire minden ember érdeklődése irányul. Az ember legfőbb célja a boldogság.
Az erények közt Tamás különbséget tesz a teológiai és a kardinális természetű erények között. Az előbbieket az ember csak az isteni kegyelem útján kaphatja meg. A kardinális erények Tamás szerint a természeti képességek legfőbb kifejtései: az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az akarathoz az igazságot, a törekvéshez a bátorságot, a vágyhoz a mértékletességet.
Az erények az ember belső magatarásának a meghatározói, a külső magatartást a törvények határozzák meg. Az ember teljes szabad akarattal rendelkezik, a természet többi dolga viszont nem: Isteni behatás alatt állnak (természettörvények, lex naturalis). Mivel az embernek szabad az akarata, szükség van emberi törvényekre (lex humana) is.
Forrás: wikipedia; Kép: Google;