Az első ember alkotta eszközt, amely áttörte a világűr határát, az Adolf Hitler szupertitkos „csodafegyver-programját”, az A-4-es vagy közismertebb nevén a V-2-es ballisztikus rakétát megépítő fejlesztőcsoport vezetője, dr. Wenher von Braun konstruálta meg.
Az SS-őrnagyi rendfokozatot viselt náci párttag von Braun 1945 után, a hidegháború éveiben nagy szolgálatot tett az Egyesült Államok hadseregének is, Amerika első ballisztikus hadászati rakétáinak megalkotásával, 1958-tól pedig mint az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA főkonstruktőre szerzett hervadhatatlan érdemeket abban, hogy 1969. júliusában az Egyesült Államok küldhetett elsőként embert a Holdra, megnyerve ezzel az űrversenyt. Dr. Wernher von Braun, a 20. század legsikeresebb rakétamérnöke, 109 éve, 1912. március 23-án született.
A bárói kastélytól a szupertitkos náci rakétatelepig
1944. június 20-án kora délelőtt a Balti-tenger partján fekvő titkos kísérleti telep, Peenemünde egyik indítóállásról fülsiketítő dübörgéssel emelkedett a levegőbe az MW 18014 lajstromszámot viselő V-2-es rakéta. A 12,5 méter magas folyékony hajtóanyaggal működtetett ezüstös színű szárnyas „szivar” egyre jobban gyorsulva hamarosan eltűnt a kísérleti kilövést figyelő műszakiak szeme elől, akik ezután már csak műszerekkel követhették a több mint ötszörös hangsebességre felgyorsult ballisztikus eszköz útját.
A V-2-es minden addigi kísérleti rekordot megdöntve átlépte a világűr határát jelentő bűvös határt,
a 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-vonalat, és kijutott a kozmoszba. ( A Kármán-vonal a világhírű magyar tudós, Kármán Tódor által kiszámított határvonal, ahol már nincs elegendő felhajtóerő a repüléshez, ezért ahhoz, hogy földkörüli orbitális pályán maradjon a repülőeszköz, el kell érnie az első kozmikus sebességet.)
A végül 176 kilométeres csúcsmagasságot elért rakéta volt
a történelem első olyan ember alkotta eszköze, ami eljutott a világűrbe.
Ez a bravúros technikai eredmény legnagyobb részt az SS felügyelete alatt álló rakétakísérleti részleg vezetőjének, a mindössze 32 éves Wernher von Braunnak volt köszönhető. Von Braun régi patinás német arisztokrata család sarja volt, aki Magnus von Braun báró második gyermekeként látta meg a napvilágot 1912. március 23-án, az akkori kelet-németországi Wirsitzben (ma Wyrzysk, Lengyelország).
Az űrutazás lehetősége iránt alig 13 évesen kezdett el érdeklődni, Hermann Oberth professzor 1925-ben megjelent Die Rakete zu den Planetenräumen (Rakéta a világűrbe) című könyvének hatására. A Berlini Műszaki Egyetem hallgatójaként csatlakozott a Német Űrutazási Társasághoz, ahol példaképe, Oberth professzor asszisztensévé vált. Hermann Oberth úttörő jelentőségű munkássága alapozta meg az űrutazást csaknem fél évszázaddal később lehetővé tévő folyékony hajtóanyagú rakéták megkonstruálását.
A kiváló képességekkel megáldott von Braun 1934-ben a berlini Humboldt Egyetemen szerzett fizikai doktorátust.
Amikor ledoktorált, már Adolf Hitler náci pártja volt hatalmon Németországban.
A nácik korán felismerték a rakétahajtás katonai jelentőségét, ezért betiltották a civil rakétakísérleteket, amit a hadsereg kizárólagos monopóliumává tettek.
A katonai célú rakétakísérletek céljára 1937-ben, a Balti-tenger partján fekvő Peenemündében titkos telepet létesítettek; a kísérleti laboratórium vezetőjévé pedig a tehetséges fiatal konstruktőrt, Wernher von Braunt nevezték ki.
Hangtalanul és láthatatlanul zuhant célpontjára a halálos fegyver
Wernher von Braun, aki lelke mélyén mindig is az űrutazásról, és az azt lehetővé tévő rakétákról álmodott, a kemény munkával valamint sok kudarccal is terhelt kísérletek után 1942-re megalkotta a történelem első, folyékony hajtású ballisztikus rakétáját, ami potenciálisan már alkalmas volt a világűr elérésére is. Adolf Hitlert természetesen nem a holdutazás, hanem az ellenség elpusztításának lehetősége érdekelte, így von Braun találmányát értelemszerűen háborús célokra akarták felhasználni.
Hitler befolyásos propagandaminisztere, Joseph Goebbels nevezte el a „megtorlás fegyverének” (Vergeltungswaffe ) az A-4 típusjelű ballisztikus rakétát,
amely ettől kezdve viselte a V-2 jelzést
a világtörténelem első robotrepülőgépe, a V-1-es szárnyasbomba, a másik náci „csodafegyver” mellett. A V-2-es ballisztikus rakétával 1942 októberében hajtották végre az első sikeres kísérleti fellövést, de ahhoz, hogy a náci vezetés elképzelése szerinti nagy tömegben bevethető fegyverré váljon, még sok problémát kellett megoldani.
A program jelentősége miatt a kísérleti telepet a „Reichsführer”, Heinrich Himmler birodalmi vezető kezdeményezésére az SS fennhatósága alá helyezték.
A rakéták gyártását Himmler az 1943-ban létesített Mittelbau-Dora koncentrációs tábor foglyaival végeztette.
A koncentrációs táborban a rabszolgamunkások embertelen körülmények között dolgoztak Hitler csodafegyverének előállításán, és nagyon sok fogoly lelte halálát az embertelen bánásmód, valamint az SS-őrök kegyetlenkedései miatt.
Az SS-őrnagyi rangot kapott Wenher von Braun felelősségének megítélése a kényszermunkások sérelmére elkövetett bűntettek elkövetésében a háború után is ellentmondásos maradt;
von Braun konzekvensen tagadta, hogy tudomása lett volna a kegyetlenkedésekről,
a túlélők közül viszont többen cáfolták ezt. Ami tény, hogy Wernher von Braunt soha nem vonták felelősségre háborús bűnösként. A V-2-est csak 1944 szeptemberétől tudták bevetni, elsősorban angliai célpontok ellen.
A rakéta orrába szerelt pusztító erejű robbanófej 900 kg TNT-t tartalmazott, a V-2 pedig ötszörös hangsebességgel csapódott a céljára,
ami miatt – szemben a V-1-es szárnyasbombával-, sem látni, sem pedig hallani nem lehetett a közeledését. 1945 márciusáig összesen mintegy 4000 V-2-est lőttek ki, de Hitler várakozásával szemben, a V-2-t már túl későn vetették be ahhoz, hogy bármilyen érdemleges hatást gyakoroljon a háború kimenetelére.
A pszichés hatása azonban korántsem volt lebecsülendő, mert a szövetségeseket mélységesen megdöbbentette az a tény, hogy a németek képesek ilyen pusztító fegyver előállítására.
A hidegháborús űrverseny zárójelbe tette a náci múltat
A náci Németország 1945. május 8-i kapitulációja után éles versenyfutás bontakozott ki az amerikaiak és a szovjetek között a titkos német katonai kutatási eredmények megszerzéséért. Ennek volt része az „agyvadászat”, vagyis a hadiipari fejlesztéseken dolgozó német tudósok és mérnökök „begyűjtését” célzó akció.
Wernher von Braun – aki már 1944 nyarától tisztában volt az elkerülhetetlenül bekövetkező vereséggel -, a tudóstársaival együtt semmiféleképpen sem szeretett volna a szovjetek kezére kerülni, ezért önként feladta magát az amerikaiaknak. A V-2-ért folytatott versenyfutást ezzel az amerikaiak nyerték meg, mert az ő kezükbe került a rakétafejlesztési program legértékesebb „trófeája”, Wernher von Braun főkonstruktőr, valamint legközvetlenebb munkatársai.
(A szovjeteknek is sikerült azért néhány épségben maradt V-2-est megszerezniük.) Az amerikai fogságba esett von Braunt és tudóstársait az Egyesült Államokba vitték,
ahol először a hadsereg vette igénybe a szakértelmüket az amerikai hadászati rakétaprogram elindításához.
1952-ben Harry Truman elnököt Eisenhower követte a Fehér Házban. Dwight D. Eisenhower, aki a második világháborúban az angolszász szövetséges csapatok európai főparancsnoka volt, elnökként sokáig ódzkodott attól, hogy az időközben amerikai állampolgárságot kapott, ám de a náci múltú német tudósokat bevonja az amerikai űrprogramba.
1957. október 4-én az első műhold, a Szputnyik-1 sikeres orbitális pályára állítása valósággal sokkolta az amerikai politikai vezetést, hiszen ezzel nyilvánvaló lett, hogy a szovjetek vették át a vezetést az űrversenyben. Ennek hatására Eisenhower korábbi ódzkodását feladva úgy döntött, hogy Wernher von Braunt és tudóstársait is bevonják az amerikai űrprogramba.
Az elnök 1958-ban írta alá az amerikai űrkutatási hivatalt, a NASA-t felállító rendeletet, amivel a rakétafejlesztő központot a hadseregtől az újonnan létrehozott űrügynökséghez helyezte át. A NASA frissen felállított Marshall Space Flight Center űrrepülési központjának élére pedig az egykori SS-őrnagyot, Wernher von Braunt nevezték ki. Von Braun és kollégái sokat tettek a szovjetekkel szembeni hátrány ledolgozásáért.
Braun fejlesztőcsoportja alkotta meg a Jupiter-C hordozórakétát,
amely az első amerikai mesterséges holdat, az Explorer-1-et állította földkörüli pályára 1958. január 31-én.
De von Braun és kollégái nevéhez fűződik a Redstone Mercury hordozórakéta megkonstruálása is, ami az első amerikai űrhajóst, Alan Sepherd-et vitte szuborbitális űrrepülésre alig három héttel Jurij Gagarin sikeres missziója után, 1961. május 5-én.
Irány a Hold!
John F. Kennedy elnök Alan Sepherd űrrepülése után elhangzott híres beszédében bejelentette, hogy Amerika még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, aminek megvalósításában az ekkor már világhíres konstruktőr, Wernher von Braun hervadhatatlan érdemeket szerzett.
Von Braun és munkatársai alig néhány év alatt kifejlesztették a holdutazást lehetővé tevő gigantikus méretű és teljesítményű Saturn – hordozórakéta családot, amely az 1967-ben elindított Apolló-program során teljes sikerrel vizsgázott. 1969. július 16-án érkezett el a nagy történelmi pillanat, amikor az Apolló-11, Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins asztronautákkal a fedélzetén a floridai Kennedy-űrközpont 39-A jelű kilövőállásról a magasba emelkedett, hogy a Holdra vigye az első embereket.
Az Apolló-11 leszállóegysége, a Sas-holdkomp 1969. július 20-án landolt a Hold Nyugalom-tengere nevű síkságán,
beteljesítve az emberiség nagy álmát a holdutazásról. Az amerikai asztronautákat az égi kísérőnk felszínére eljuttató hordozórakéta, a Saturn-V. főkonstruktőre, Wenher von Braun ugyanolyan ünneplésben részesült, mint a Holdat megjárt asztronauták.
A sikerei csúcspontjára ért Wernher von Braunt 1970 februárjában kinevezték a NASA helyettes hivatali igazgatójává, aki ettől kezdve Washingtonban, a NASA Űrrepülési Központjában dolgozott,
hogy az űrkutatási hivatal stratégiai tervezését irányítsa.
1972-ben véglegesen visszavonult, és a Maryland állambeli Fairchild Industries of Germantown repülőgyártó cég elnöke lett.
Wernher von Braun, Hitler egykori rakétamérnöke, aki Amerikát eljuttatta a Holdra, a virginiai Alexandriában halt meg, 1977. június 16-án.