Ha jellemeznem kellene a korszakot, amelyben élünk, személy szerint egy szóval le tudnám írni: függőség – írta Birtalan Katalin
Mobiltelefon, internetes közösségi hálók, televízió, rengeteg áruház tele mindennel, amit akarunk s nem akarunk, egy személyre eső személygépkocsi, s ha nincs, akkor rengetek tömegközlekedési lehetőség, nehogy elinduljunk kétszáz métert gyalog, stb.
Minden a kezünk ügyében van, már-már természetesnek vesszük, hogy minden igényünk kielégíthető, nem is tudjuk igazán megfogalmazni, hogy mire is van igazán szükségünk, megkívánunk egy kis csokit, lerohanunk az üzletbe s megvesszük, megkívánunk egy kis kirándulást a mediterrán tengerpartra, mert a szomszéd is ott volt, s „szuperül” telt, s ha nem fussa anyagilag, sebaj, jöhet a kölcsön, majd kigürcöljük, fel kéne hívni a barátokat, naponta többször is megtehetjük, kimehetünk velük sörözni s közbe semmi értelmeset nem beszélünk, mert elvagyunk foglalva, hogy hamar-hamar kerüljön fel a világhálóra, hogy hol s kivel voltunk, persze képpel együtt, s egyfolytában intézkedünk, hívogatunk, s mégsem vagyunk igazán „együtt”, pedig mennyire is szeretnénk.
A szomorú az, hogy nemcsak a használati tárgyakról vesszük természetesnek, hogy mindig elérhetőek, hanem az emberekről is. Ez a „mindig ott van” illúziója – igen, ott van a mobiltelefonomban, az ismerőseim között a világhálón, ugyanúgy, mint, amikor a csokit megkívánom, mindig van egy csoki az áruház polcán, mindig lesz egy tökéletes olcsó ajánlat a mediterrán tengerre, mindig akad valaki a telefonkönyvből, aki megiszik egy sört, de még szomorúbb az, ha a sok ismerős s barát közül nem igazán akad.
Az emberek többsége teljesítményorientált neveltetésben részesült. Életünk első éveiben szüleinktől való függés természetes, célja, megalapozni és kialakítani bennünk egy egészséges kapcsolati mintát az életünk elkövetkező részére. Ide tartozik saját igényeink, szükségleteink megismerése, megfogalmazása, és azok optimális elérése. Megtanulni kérni, megköszönni, lemondani vagy türelmesen várni, felismerni, elismerni és beismerni.
Az ember alapvető szükséglete az emberi kapcsolatok megléte, jelenléte, mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy milyen minőségben és mennyiségben, és hogyan szeretné bekalibrálni emberi kapcsolatait lelkéhez méltóan. A mobiltelefonok, internetes közösségi hálók, az, hogy viszonylag hamar eljuthatunk egyik városból egy másikba, valamilyen szinten kielégíti e szükségletünket, igényünket, és az igazság az, hogy ezek az eszközök erre voltak kitalálva. De ha őszinték akarunk lenni, hiába áll rendelkezésünkre megannyi kisegítő eszköz, a valódi, igazi találkozások elmaradnak. A mai rohanó világban az emberek látják egymást, de ritkán találkoznak.
Többé-kevésbé hasonszőrű, magunk fajta emberekkel vesszük körbe magunkat, mindenkinek jól esik, ha közös elveket vall valakivel, közös a téma s a meggyőződés, a hit, a cél, aztán a legjobb, ha minél több ember valamilyen szinten visszaigazol minket: felveszi a telefont vagy érdeklődést mutat irántunk, tetszenek nekik a kirándulásos képeink, s örülnek, ha boldogok vagyunk s sikeresek. Ez egy kis biztonságot is ad, „bebiztosít”, hogy igenis számítunk, megnyugodhatunk, hogy a „mindig ott van illúziójában” mi is „ott vagyunk”. Csak néha megtörténik, hogy elcsúszik valami útközben s mindez már nem lesz elég, a sok felszínes „használati tárgy” és kapcsolataink kevesek, elégtelenek lesznek valódi szükségleteink, igényeink kielégítésére. Ilyenkor kell meglátogatni a lakatlan szigetet (… többek közt).
Képzeld el, hogy semmi figyelmeztetés nélkül, reggel egy lakatlan szigeten ébredsz a tengerparton. Először nem tudod elképzelni, hogy mi történt veled, nincs ott a telefonod, hogy megnézd hány óra van, egy szál lélekkel sem találkozol a szigeten, nincs ott semmid és senkid, nem tudod, hogy mennyi időre vagy ott, lehet egy pár óra, de lehet heteket, hónapokat, éveket, nem tudod, csak azt, hogy egy szál magad maradtál. Az igazság az, hogy az emberi lélek ilyen helyzetekben rengeteg erőforrást képes mozgósítani.
Mondjuk, az első pár nap valahogy eltelik, építesz egy fekvőhelyet magadnak, körbenézel mit is lehet enni, de aztán rájössz, hogy a helyzeted bizonytalan, lehet, senki nem jön érted, lehet nem is tudják, hogy ott vagy, nincs senki, akivel váltanál két szót, aki visszaigazoljon, hogy minden rendben lesz. Talán megfordul a fejedben, hogy egyáltalán létezel, ha senki nem tud rólad?
Napok telnek el, érzések kavarognak benned a kétségbeeséstől, tehetetlenségtől a reménytelenségen át mindenféle érzés, s napok s hetek telnek el, s rádöbbensz, hogy nincs mentség: szembe kell nézzél önmagaddal és a jelenlegi helyzetednek valahogy értelmet kell adj, s nincs itt a férjed, a szerelmed, a munkahelyed, nincsenek itt a barátaid, nincs itt bevásárlóközpont s wellness központ, nem mondja senki vissza, hogy „én is szeretlek”, senkihez sem fordulhatsz vigaszért, megértésért, vagy, hogy sajnáltasd önmagad, csak magad vagy a csupasz meztelen lelkeddel. Képes lennél értelmet, értéket adni ennek a mostani lakatlan szigetlakó mivoltodnak egymagadban, önmagadért? Én biztos vagyok benne, hogy igen.
Akkor tanuljuk meg kik és mik is vagyunk valójában, hányadán állunk önmagunkkal és életünkkel, amikor megértünk, felnőttünk farkasszemet nézni meztelen lelkünkkel. A meztelen lélek nem hazudik. Előtte nincs mentségünk, nem lehet már elbújni, kész, vége, előtte meg kell bocsájtani önmagunknak s mindenkinek, akit beengedtünk lelkünkbe, előtte fejet kell hajtani, majd szépen kiegyenesedni, itt nincs helye kimagyarázásnak, kifogásnak.
Egy meztelen lelket szeretni nem taníthat meg más, csakis egy meztelen lélek. Ebben az állapotban most már hitelesen képes megfogalmazni az ember igazi igényeit, szükségleteit, legyen szó anyagi, fizikai vagy szellemi igényről, szükségletről. Ha kész vagy erre, beleírhatod ezeket a homokba, vagy kimondhatod őket. Mire van igazán szüksége, igénye a lelkednek? Békére, nyugalomra, szeretetre, elfogadásra, társra, megértésre, barátra, az igazságra, Istenre, erőre, biztonságra? Ha talán soha nem kerülsz haza arról a lakatlan szigetről, nem tudod, hogy valaha fogsz-e még találkozni egy másik emberrel, hogyan teljesülnének ezek a szükségleteid, igényeid?
Megtudnád adni magadnak mindezt, és ezt úgy, hogy habár egy szál magadban leszel s senki nem ismeri el benned a békét, a nyugalmat, szeretetet, megértést, a társat, s mindez mégis számítson neked? Van, akinek könnyen megy, másoknak nehezebben, mindenki a lelke ritmusában, de én úgy gondolom, hogy előbb-utóbb értelmet tudnál adni létezésednek mindenféle hazugság és önbecsapás nélkül, ha eddig a szigetre érkezésed előtt nem tetted.
Ez volt az utazás. Aki a szigeten jár: gyökeresen megváltozik. Most már visszaérkeztél a szigetről, megnézheted mennyi időt töltöttél ott, előveheted a telefonod, kíváncsi lennék, ki lenne az első személy, akit felhívnál, vagy akivel találkoznál? Valójában mindenkinek van egy lakatlan szigete. Ha lenne rá alkalmad, kinek a szigetén időznél el szívesen meztelen lelkeddel? Ki időzne a lelkével a te lelked társaságában, szerinted? Érdekes lenne mindezeket megtudni.
Amikor visszahúzódunk saját központunkba, meglátjuk mindazt, amire valóban, őszintén szükségünk van, itt tanuljuk meg tiszteletben tartani mindezt önmagunkban és másokban. Az a béke, szeretet, elfogadás, megértés, társ, barát, hit, remény, amit egy ember a saját központjában tapasztal meg – sérthetetlen, érinthetetlen, rendíthetetlen, tiszta marad. És legfőképpen lelki táplálék, amire valóban szükségünk van mindannyiunknak.
Kis morzsákkal el lehet éldegélni egyik napról a másikra, de ez a fajta lelki táplálék fejleszt, őszinte tápértékkel rendelkezik, amivel másokat is megvendégelhetünk, mert soha el nem fogy, és nem okoz függőséget. Ha két ember találkozik és soha nem voltak „egy lakatlan szigeten”, nem ismerték meg saját központjukat, találkozhatnak persze, de nagy a valószínűsége annak, hogy egy verejtékes, fájdalmas utat kell bejárniuk, amire igazándiból megtörténik az őszinte találkozás, és örömforrássá válik együttlétük. Sokan félúton inkább kiszállnak ebből az utazásból.
Nem vagyunk tökéletesek. Örüljünk annak, hogy ha még mindig akad bennünk csiszolni való, megismerni való, elfogadni való, változtatni való. Ez az egyik módja annak, hogy szabadon tudjuk megismerni, elfogadni szeretteinket és a változást.
Olyan világban élünk, ahol már-már el is hisszük, hogy minden jár nekünk, minden és mindenki kéznél van, mindenre szükségünk van, nem tudunk meglenni dolgok vagy személyek nélkül. Mikor ez van bennünk és megrekedünk, megért az idő arra, hogy látogatást tegyünk egy lakatlan szigetre. Persze gondolatban. A lelkünkben.
Forrás: Arany gondolatok
