Ez tényleg a tejjel-mézzel, illetve leginkább hallal folyó kánaán! Ide nem kell rutin, tapasztalat, nem kell engedély, vagy bármiféle igazolvány. Sőt igazából az itt horgászóknak még nincs is mit igazolni, ovisok, iskolások fogják a családnak az ebédet.
A visegrádi pisztrángos tó talán az egyedüli az országban, ahol bárki szinte garantáltan tele szákkal indulhat haza. A természetvédelmi terület hatalmas fái ölelik körbe az alig 25-30 méter átmérőjű tavacskát, mintha csak a Tüskevár képkockái elevenednének meg.
A parton viszont nem Tutajos és Matula, hanem tucatnyi család, s főként aprónép fogja a botokat egymás mellett türelmesen várakozva.
-Itt bot, egy vödör a halaknak, egy doboz eleven légykukac. A napijegy ezer forint, a végén a fogott hal súlyától függően kell fizetni – mondja a tó melletti házban a vendégeket kiszolgáló fiatalember. A tó valójában pisztrángtenyészet egy része, így a megszokottnál lényegesen több hal van benne. Kizárólag pisztráng, épp a megfelelő méretben, amit rendszeresen pótolnak. Itt mindenkinek az az érdeke – a pisztrángot kivéve -, hogy mielőbb és minél több hallal távozzon a horgász.
– A Nagymamámmal jöttem, azt mondta, én fogom ki majd az ebédet – mondja munkatársunknak Dominika, aki legkisebbnek látszik a parton sorakozó gyerekek közül. Még nincs hat éves, s most először fogott horgászbotot a kezébe. Az első kukac még kicsúszott az apró ujjak közül a földre, de a másodikat már egész szakszerűen tűzte a horogra.
A bedobást a nagymama, Edina végezte, nagyjából 3 méterre lebegett a vízben az úszó. -Majd én fogom a botot, figyeld te is az úszót – adta ki az ukázt a kisgyerek. És pár perc múlva tényleg jött az első kapás – Rántsd meg, nagyi! kiált a kislány, a damil egy pillanatra megfeszül, majd üresen a mögöttük lévő lombkoronába vágódik. A vízben lebegő leszakadt úszók, illetve a fák ágain himbálódzó damil darabok sejtetik, hogy tényleg nem feltétlen versenyhorgászok járnak a parányi tó partjára.
A kislány láthatóan csalódott, annál is inkább, mivel a tőle pár méterre álló nagyobbacska nebulók szinte percenként emelték ki ujjongva a pisztrángokat. Egy 12 éves forma fiúcska tényleg Tutajosként emelte ki halat a szákba. Milán büszkén tekintett körbe.
Dominika húsz perc várakozás után végül is hozzá fordult segítségért. Pár szót váltottak, egy új helyet keresett a kislány a fiú közelében.
Itt pedig már nem volt menekvés, pár perccel később bukott az úszó, jól sikerült a rántás is, a hal ott ficánkolt a damil végén. – Húzzad én fogom a szákot, az első pillanatban látszó megilletődöttségnek nyoma sincs. Domi profiként merítette alá a hálót, s emelte ki a zsákmányt. A horog kiszedésében Milán apukája segítkezett, néhány gyors győzelmi fotó és a pisztráng mehet is a vödörbe.
-Ezt fogjuk megenni ebédre, érted mama? – mondja a gyerek, pulóvere ujjából csöpög a víz. nem reszkírozzák a megfázást, az egy szem pisztránggal a bódé felé veszik az irányt.
– Itt nagyon ritka, hogy valaki fogás nélkül menjen el. Kis türelemre szükség van, a kukacot hamar megtanulja a vendég feltűzni a horogra – mondja a fiatalember, miközben végzi a könyvelést és visszaveszi a felszerelést. Épp egy család érkezik, meglegváltásban veszi át az apuka a botot és a vödröt, magabiztos léptekkel indulnak egy üres partszakaszra, láthatóan nem először járnak erre.
Elmenetkor még viszontlátjuk az ovis lánykát a közeli vadregényes étteremben. A pincér készséggel veszi át tőlük a kifogott pisztrángot, amelyet a nagymama mandulával megsütve, zöldségágyon kér. A rövid várakozást megéri a látvány, a kifogott hal a tányéron lényegesen jobban mutat, mint a vödörben.
-Ekkora halat fogtam- mutat a tálra a gyerek, hozzátéve: csak legyen, aki elhiszi! G. Z.
blikk
