A Holt-tengeri tekercsek rejtélye
Az amerikai főváros, Washington számtalan történelmi nevezetessége és látnivalója mellett a művészetek pártfogójaként rendszeres vendéglátója érdekes időszakos kiállításoknak. Az idei nyár szenzációjaként a Kongresszusi Könyvtár rendezett bemutatót a rejtelmes és sokat vitatott Holt-tengeri tekercsek anyagából. A siker azonban jóval mérsékeltebbnek bizonyult a vártnál – bár ez nem a rendezésnek vagy a kiállítási anyagnak tulajdonítható, hanem évek óta tartó egyház-politikai manőverezéseknek. Ennek során sikerült a dokumentumokról elterelni a sajtó és a publikum figyelmét, szándékosan kisebbítve a rendkívüli leletek fontosságát. Harminc évvel a felfedezések után a feldolgozott anyagnak alig több mint 20 százaléka volt ismeretes az amerikai biblia-kutatók kis csoportja számára. A publikum pedig közel ötven évvel a felfedezések után sem ismeri olyan mélységben, hogy valódi jelentőséget fel tudná mérni.
Majdnem fél évszázada, hogy a júdeai sivatagban elkóborolt kecskéiket kereső beduin pásztorok egy nehezen megközelíthető barlangban cserép amforákba rejtett bőr tekercsekre bukkantak. Mikor hosszas bonyodalmak után végre ókori-írásszakértök kezébe kerültek bizonyossá vált, hogy autentikus időszámítás korabeli dokumentumokról volt szó. Ekkor a Jordán kormány döntésére széleskörű régészeti kutatások kezdődtek és a környező nehezen elérhető barlangokban további bőr- és fémtekercseket, sőt töredékes papirusz maradványokat is találtak. Egy évtizedes gyűjtési munka eredményeképpen a leletek egész ókori könyvtárat tettek ki.
Az egyik leggazdagabb rejtekhelyet 1952-ben fedezték fel a beduinok, és az ott talált kéziratok feldolgozására nemzetközi kutatógárdát jelöltek ki a francia dominikánus, Pere Roland de Vaux vezetésével. A tizenegy barlangban közel hétszáz görög, arámi és héber nyelven irt dokumentum vészelte át az évezredeket: teológiai munkák, szövegkönyvek, elmélkedések, szentbeszédek, áldások, szertartás leírások, vagyon kimutatások, ajándékozó levelek, közösségi szabályzatok és útmutatók.
A régészek párhuzamosan megpróbálták földeríteni a környéket, hogy megfejtsék kik is voltak a könyvtár tulajdonosai. Így került sor az 50-es években a qumráni romok feltárására, 30 mérföldre Jeruzsálemtől, az amforákat rejtő mészkő sziklák és a Holt-tenger északi csücske között, egy nap égette kietlen sziklateraszon. A monostor, amely többek között scriptóriumot, pékséget, malmot, fazekas műhelyt, rituális fürdőmedencét és egy központi üléstermet vagy imaházat is magában foglalt, a szakemberek alapos vizsgálata után ugyanolyan réginek bizonyult, mint maga a könyvtár, – működése az időszámítás előtti harmadik századtól az időszámítás utáni 68. évre tehető.
A régészeti feltárások kérdések sorozatát vetették föl. Vajon bizonyíthatóvá válik-e az a régebbi szakmai feltevés, hogy az esszének, az ősi zsidó szakadárok voltak Qumran lakosai Ha igen, miért rejtették a tekercseket a környező barlangokba Természeti katasztrófa késztette az itt élőket menekülésre, vagy a római légiókat. A helyszínen készültek az írások és másolatok, vagy más könyvtárakból is kerültek elő. És nem utolsó sorban: milyen változásokat idéznek majd elő a felfedezések a kereszténység eredetéről és eredetiségéről, illetve az esszénékről és a korai zsidó keresztényekről kialakult tradicionális állásfoglalást illetően. Vajon lesz-e a gyermeknek (a kereszténységnek) kegyeletteljes bátorsága és becsülete megadni az anyának (az esszénéknek, K. H.) kijáró elismerést és tiszteletet
A holt-tengeri tekercsek fölfedezése világ szenzációnak indult. A barlangok mélyén talált kéziratok évszázadokkal régebbinek bizonyultak, mint az addig ismeretes legrégibbnek tartott újszövetségi írások. Olyan kéziratok is felszínre kerültek, amelyeket mind a zsidó, mind a keresztény kánon kirekesztett szent könyveinek összesített kiadásaiból és igyekezett letagadni, még az emlékezetből is kitörölni. (Állítólag a zsidók számára az Enoch könyvek túl keresztények voltak, a IV.-V. századi keresztények számára viszont túlzottan zsidók) Az egyház az Enoch néven ismert összeállításnak minden elérhető példányát sikeresen megsemmisítette, annak ellenére, hogy a qumrániak szent könyvnek tartották, ugyanakkor Jézus és Pál apostol kedvenc referencia könyve volt. Nem minden iróniától mentesen úgy került be a keresztény egyházi szakirodalomba, mint „Enoch elveszett könyve”.
Qumranban azonban az évszázadok pora alól több példánya is előkerült és így fény vetődött rá, miért kellett elvesznie. Az Enoch könyvek ugyanis számos Újtestamentumban szereplő, közel két évezreden keresztül Jézusnak tulajdonított mondást, illetve tanítást tartalmaznak – gyakran ugyanabban a megfogalmazásban és ugyanazzal a szóhasználattal – kétségbe vonva, illetve alapjaiban megrendítve a keresztény tanok égi kinyilatkoztatásának vagy ihletettségének, és egyedülvalóságának állítását. A qumráni felfedezés valójában romba döntötte a szupranaturalizmus legmasszívabbnak tartott bástyáját.
Egyes biblia-szakértök szerint az Enoch könyvekkel a kereszténység nemző atyja, mások szerint a korai kereszténység és az Esszének közötti kapcsolat „hiányzó láncszeme” bukkant föl a múltból, amelynek teljes feldolgozását határtalan érdeklődéssel várta a tudós világ. Az ortodoxok, illetve fundamentalisták viszont, akik eredetileg meg voltak győződve róla, Isten maga őrizte-védte meg a dokumentumokat két millenniumon keresztül a bibliai tanok transzcendentális voltának igazolására, egyre több aggodalommal figyelték az eseményeket.
A munka kezdeti lelkes nekirugaszkodás után csigalassúsággal haladt. Az anyag hozzáférhetőséget és a feldolgozott anyag publikálását korlátozták, a tekercsek analizálására jogosult kutatók számát a minimális szinten tartották. Mivel új hírek alig-alig jutottak el a sajtóhoz, és mind Jeruzsálem, mind a Vatikán szószólói váltig hangoztatták, hogy a leletek semmi újat nem tartalmaznak, a média és a publikum tekercsek iránti érdeklődése évtizedről évtizedre fokozatosan csökkent, míg szépen elhalt. Pontosan ez volt a cél.
John M. Allegro, angol kutató, aki 1953-ban a nemzetközi kutatóbizottság tagjaként, 1961-tól pedig a Jordán kormány megbízottjaként évtizedekig figyelemmel kísérte a holt-tengeri leletek sorsát 1984-ben irt cikkében, – „Kemping te Secrets of the Dead See Scrolls” (Titokzatosság a Holt-tengeri Tekercsek körül) – nem kevesebbet állított, mint hogy a feldolgozás és széleskörű publikálás hátráltatása, valamint egyes felfedezések eltitkolása (lopás és megsemmisítés sincs kizárva, K. H.) vallás-politikai döntések eredménye.
Irsában felsorolása a feldolgozás komplikáltságából adódó mindennapi problémákat, – a rossz állapotban levő töredékek összeillesztésének, megfejtésének, kategorizálásának és katalogizálásának nehézségeit – valamint a személyes (politikai és vallási) ellentéteket, szakmai vetélkedést, a média intrikáit – és mégis! A fél évszázados késedelmet nem a felsoroltaknak, hanem magas rangú és befolyásos konspirációs erőknek tulajdonította. Allegro meggyőződése volt, vatikáni körökben komoly pánikot okozott a 4. barlang anyaga, amely megerősítette a régi sejtést, – az egyház kisajátította az esszén szekta ideáit.
A néhai Edmund Wilson már 1955-ben hasonló megállapításra jutott. A The New Yorker nevű magazinban kifejtette, az egyházak mindent elkövetnek, hogy távol tartsák a köztudattól az új tudományos kutatások konklúzióját, amely kétségessé teszi a keresztény vallás eredetiségét és egyedülállóságát,* ugyanakkor új megvilágításba helyezi Jézus személyiségét és szerepét.
Az évek folyamán, éppen a tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi, elsősorban nyugat-európai, szakirodalomban időnként megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység „szülőanyja” a Qumránban elő esszén szekta. Az összehasonlítás eredményeképpen egyre inkább tagadhatatlannak látszott, hogy tanai, hitvilága és rituális szokásai sok tekintetben Jézus és a korai keresztények tanításaival kísértetiesen egyezőek. Mi több, újabb adalékok bizonyították, a keresztény evangéliumok nemcsak a judaizmusból merítettek, hanem a perzsa zoroasztrizmusból, Izisz és Ozirisz vallásából és a pogány görög filozófiai tradíciókból. Wilson, a kiváló író és irodalomkritikus a közel-keleti leletekre alapozottan kijelentette, eljött az idő a kereszténység új értelmezésének nyilvánosságra hozatalára, miszerint nem a váltig propagált dogmákon nyugvó isteni kinyilatkoztatás, hanem csak egy epizód az emberiség történelmében.
Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint interpretálta Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát, nem kevesebbel, mint isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnihatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Qumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték okét. Az emigráns szerzetesek hőségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre a múlt ismeretében.
A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérjen kommunális jelleg közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítettek a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek. “Az esszénizmus valójában új, forradalmi jellegű társadalmi rend volt, egy idealista kooperatív közösség miniatűr változata. Az esszének komolyan hitték és készültek a világ végére, az Égi Birodalom és a Messiás eljövetelére, „még az ő idejükben”. Jézus ugyanezt hitte és ígérte az apostolainak, – még az ö idejükben.
A szakadár esszének voltak az első közép-keleti vallási közösség, amely hindu szertartások hatásra – liturgiába iktatta a vízzel való megkeresztelést és az eucharisztikus szertartást. Magas fokú etikai értékrendszerüket jellemezte, hogy elítélték a rabszolgaság intézményét – amelyet pedig az Ótestamentum és később az Újtestamentum is elfogadható társadalmi jelenségnek tartott – ugyanakkor gyakorló pacifistákként nem törtek fegyvert a monostor falain belül. Vallástörténészek megállapítása szerint nemcsak Jézus, de a testvéröccse Jakab és az apjuk József is tagjai voltak az esszén közösségnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy Jézus abban az időszakban, amelyről a biblia nem tud elszámolni, 13-30 éves koráig a monostor lakója (diákja, asszociatív tagja, tanítója volt és innen vándorolt társaival spirituális tanulmányútjaira, többek között a távoli Indiába).
Dr. Charles Francis Potter tiszteletes önagysiker könyve (The Lost Years of Jesus Revealed) – a holt-tengeri tekercsek és az egyiptomi Nagy-Hammadiban talált írások összesítéséből egy új Jézus kép kibontakozására hívja fel a figyelmet. Eszerint a műveletlen, ördögöző és kuruzsló ács-vándorprédikátor helyett kirajzolódó személyiség „a római, perzsa, athéni és alexandriai kultúra és tudományok ismerője, szeléslátókóró utazó és bölcs tanár, eredeti és független gondolkodó, eltökélt egzisztenciális empirista (az uralkodó abszolutizmus közepette), aki megfigyeléseinek és tapasztalatainak felhasználásával új igazságot keres eltökélten, akár a halál árán is.”
Természetesen az eredetiség és független gondolkodásmód illusztrálása nem lenne könnyű feladat, nyilván ezért máshol maga Dr. Potter is éppen az emberarcú Jézus szintetizáló készségét méltányolja leginkább: „Jézus csodálatra méltó fiatalember, aki a vad természetből lépett elő, hogy átadja a világnak a számos kultúra ismeretéből levont bölcsességét, hitét és reményét, amelyet a Qumran közösség könyvtárában tanult, a Sós-tenger partjánál.” Mindenesetre az újszerű értékelés akármennyire is vonzó és akármennyire is valószerű, az egyházak számára mégis elfogadhatatlan.
A konszolidáció nélküli visszautasítás annak a természetesen felmerülő kérdésnek a következménye, amely felvetette, vajon megváltoztatható-e Jézusról kialakult portré anélkül, hogy a szavai, a tanításai is megváltoznának, amelyek évszázadok óta belevésődtek az emberek szívébe. Itt viszont sokkal régebbi kételyekhez érkezünk. Vajon valójában Jézus tényleges szavait olvassuk-e az Újtestamentumban, vagy pedig nagyra értékelt próféta-elődöktől származó idézeteket, amelyeket a Jézusnak tulajdonított, évtizedekig szájhagyomány útján túlélő visszaemlékezésekkel fontak össze a szentírás alkotói
Nyilvánvalóan a qumráni leletek hatására nemzetközi kutatógárda kezdett foglalkozni a kérdéssel, vajon mi lehet eredeti Jézus tanításában, és mi az amit a Mester az esszének könyvtárait tanulmányozva a héber, görög, egyiptomi, hindu és nem utolsó sorban esszén vallásfilozófusoktól és tanítóktól vett át és mi az amit az evangelisták utólag adtak a szájába. „Meglehetősen nehéz lesz lehántani Jézus tanításairól a rárakódott teológiai rétegeket, és a követői által tett módosításokat. ” írja Dr. Potter.
A keresztény hívek számára egészen a XX. század második feléig a Jézusba vetett hit volt a legfontosabb doktrína. Jézus történelmi személyisége, az apostolok és a korai keresztények élete, munkássága nem tartott különösebb érdeklődésre számot. 30-40 éve viszont, éppen az egyiptomi és a qumráni régészeti felfedezések következtében a mérleg serpenyője átbillent a másik oldalra.
Sok érdekes, átgondolt, történelmi háttere írás jelent meg Jézus életéről, a korabeli politikai és vallási viszálykodásokról, a „U.S. News and World Report” pedig 1992. áprilisában hosszú cikket közölt az első keresztényekről. A cikk írója nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus és követői nem tartották vallásalapítónak magukat, hanem a judaizmus megreformálóinak. Nem akartak megválni a judaizmus eszméjétől, csak meg akarták újítani.”
A cél ismerős: pontosan megegyezik az esszén szekta céljával. De míg az esszének a világtól elzárkózva dolgozták ki reformjaikat, és valójában csak a saját kis közösségük számára egyengették az üdvözülés „egyetlen lehetséges útját”, addig Jézus a monostor falain kívül levő szélesebb zsidó tömegek számára is elérhetővé akarta tenni. Halála után a korai kereszténység egyik szárnya az ö elgondolását továbbvíve igyekezett megismertetni az esszén mintára megújított vallást a diaszpórával, sót az akkor ismert egész világgal.
Dr. Potter szerint a Holt-tengeri tekercsek azért izgatják a fantáziánkat, mert „némi fényt vetnek rá, mit tanulmányozott, milyen írásokon elmélkedett (Jézus) és milyen lehetett valójában az ö sugárzó egyénisége, mielőtt a teológusok istent csináltak belőle.” A Vatikán fantáziáját inkább az izgatta az elmúlt évtizedekben, hogy lehetne a világ elöl eltitkolni mit is tanulmányozott, milyen ihlető kútfőkből merített Jézus. Elhallgató taktikázásában és opressziv manipulációiban szorosan együttműködik szövetségesre talált az izraeli hatóságokban. A szupranaturalizmus fő bástyájának esetleges leomlása ugyanis feltartóztathatatlanul Mózest is maga alá temette volna – az égő csipkebokorral együtt.
A vallási érdekközösségen túlmenően ugyanakkor politikai érdek is volt minél szűkebb akadémiai körön belül tartani a felismerést, a kereszténységnek végül is nem sok köze van a judaizmus (máig túlélő) fő ágához, sokkal inkább egy rivális eretnek csoporthoz, méghozzá egy integritásában, moralitásában felsőbbrendű, (pacifista és puritán), demokratikus felépítésű, a tanításokat gyakorlatban megvalósító, (nem hipokrita) régen kihalt rivális eretnek csoporthoz. Minél kevesebbet hallanak és tudnak az emberek a Jézust és tanítványait ihlető Enoch iratokról, annál kisebb a valószínősege hogy valakinek eszébe jutna, logikusabb lenne a világszerte bevezetett Judeo-keresztény szópárosítást esszén-keresztényre cserélni.
Miért van annyi titkolódzás, hátter-manipuláció, konfrontáció a holt-tengeri tekercsek kerülő Miért hajtogatják váltig az egyházatyák, hogy nem többek, mint régi iratok még régebbi másolatai Ugyanakkor miért mondják a valláskutatás egyes szaktekintélyei, ha egyszer teljes terjedelmében megismerhető lesz, mélyreható változásokat fog előidézni mind a keresztény, mind a zsidó vallás, mind a Bibliák világában** A válasz egyenlőre kibontakozóban van.*** Az újtól, a megismeréstől való félelem, a tévedhetetlenség, csalhatatlanság illúziójához való ragaszkodás, valamint a hatalmi erőszakkal operáló ortodoxa és előítéletek gyógyíthatatlan vaksága azonban egyesült fékező erőként lassítják ezt a kibontakozást.
A washingtoni kiállítás katalógusa szerint a 67-es háború után az izraeli kormány fennhatósága alá kerültek a qumráni leletek – következésképpen leváltották az eredetileg felhatalmazott, még szekuláris tudományos kutatókat is alkalmazó nemzetközi gárdát. Mint írja, 1988-ban az izraeli Antik Ügyek Bizottsága „felgyorsította” a feldolgozási munkálatokat. Nem utal azonban rá, mi is történt a két dátum közötti 21 évben – bár azt megemlíti, hogy 1980-ban széleskörű fölháborodás söpört végig a tudósvilágban a nemzetközi kutatási jogszabályok semmibevétele, „az intellektuális szabadság megsértése és a tudósok kutatási jogának megtagadása miatt.”
Tizenkét évvel a nemzetközi botrány után a katalógus szerint 55 izraeli kutató foglalkozik a dokumentumok feldolgozásával. Arra vonatkozólag azonban nincs benne utalás, mikorra várható a munka befejezése, mikor juthat végre a nemzetközi tudósvilág a teljes anyaghoz, – ha valaha is – és mikor kezdheti meg kibogozni a benne sorakozó rejtélyeket, amelyek majd feltételezhetően újabb rejtélyekhez vezetnek.
Forrás: holvolt.gportal.hu; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: Eger A Holt-tengeri tekercsek rejtélye
Tel: 0036705322177
E-mail: szerkesztoseg@hirmagazin.eu
Web: www.hirmagazin.eu
