5.5. A Stoa erkölcstana
Az oikeiosis fogalma tehát az etika alapja és kiindulási pontja. Ez az oikeiosis teszi lehetővé azt, hogy a cselekvő ember a külső javakat és dolgokat megbecsülni, a maga önfenntartása szempontjából megítélni tudja. Ha nem lenne ez a magatartás lehetséges az egyesre nézve, akkor lehetetlenné válna részére nem csak az, hogy a maga önfenntartása szempontjából ítélje meg a dolgokat, hanem lehetetlen lenne minden viszony közte és embertársai, sőt hozzátartozói között is. A stoikus filozófia szerint ez az az alapösztön, amelynek tevékenységével az egész élet a maga folyamában kiteljesedhetik s egyúttal ez az alap is, amelyből a helyes s tehát erkölcsös magatartás szabályai levezethetők. Ha az önszemlélés útján nem fordulhatna lelkünk az Én felé s nem látnók meg, hogy ez az Én a miénk s miénk annak minden mozdulása, akkor nem törekedhetnénk annak fenntartására. Az oikeiosis nyomán fakadó önfenntartás tehát minden élőlénynek s az embernek is célja. Ez az önfenntartás s annak akadálytalanságával együtt járó boldogság az emberi tevékenység célja. Erre a boldogságra azonban csak azok tehetnek szert, akik a természetnek megfelelően élnek, – „kata physin zén”. De ez a természet szerint való élet éppen azt jelenti, hogy az ember a maga belső természetének megfelelő tevékenységet folytat. Erre mutat Zenon követelése is: „megfelelően élni” – „homologoumenos zén” azaz a magunk természetének megfelelően élni; ezért Zenon nem is tartotta szükségesnek hozzátenni a későbbi stoikus tétel „a természettel” kifejezését.
Ennek megfelelően értéke – „axia” – csak annak van, ami az önfenntartást, a legeredetibb ösztönt elősegíti. Mivel pedig az ember a maga természeténél fogva eszes lény, azért csak azoknak az értékeknek megvalósítása okoz neki boldogságot, amelyek az ész tevékenységéből fakadnak és az ész természetének megfelelnek. Miután az eszes lélek tulajdonsága erény, azért a boldogságnak egyetlen feltétele az erényes élet. És ezzel ellentétben rossz – „kakia” mindaz, ami önfenntartásunkat akadályozza. Mindaz, ami az önfenntartás és erény szempontjából se nem hasznos se nem káros, közömbös, – „adiaphoron”. Ilyen közömbös dolgok pld: az élet, a dicsőség, a vagyon, stb.
A stoikus etikának kiemelkedő vonása, amelyen mindenesetre Aristoteles és Platon hatását kell látnunk, az ész uralmának hirdetése és követelése. Az erkölcsös cselekedetnek eszes cselekedetnek kell lennie. Ha a lélek törekvései – „hormé” – észszerűek, úgy boldog lesz az egyén élete, mert az ember természetes vezetőjére bízta magát. Az eszes törekvés külömbözteti meg az embert az állattól és teszi őt istenhez hasonlatossá. Az ész az egyetlen eszköz, amelynek segítségével a világegyetem nagy törvényszerű ségét átlátni képesek vagyunk és észrevesszük a benne uralkodó s mindent átfogó rendjét. – Merő tévedés tehát azt hinni és tanítani, hogy az ember cselekedeteinek célja az élvezet. A stoikusok igen tisztán látják az élvnek helyét az ember ökonómiájában. Az élvezetet nem kell keresni s még kevésbé célul kit űzni, mert az élv magától előáll és jelentkezik mindannyiszor, valahányszor az emberi alapösztön azaz az önfenntartás megvalósul. Eképpen az élv semmiképpen sem számítható az értékek sorozatába s még kevésbé állítható főjónak. Az élvezet nem alkotó része az erénynek, nem alkotó része a jónak, hanem puszta következmény és járulék, – epigennéma – s ezért a stoikusok a bölcs ember élvezetét nem is az élvezet – hédoné – hanem az öröm – khara – szóval jelölik. A „khara” a bölcsek gyönyörűsége, a „hédoné” a balgák élvezete. Amaz szellemi, emez érzéki jellegű állapot.
Az erkölcsös élet az ész uralmában áll. De mi felett kell az észnek úrrá lennie az emberi lélekben? A léleknek minden „észellenes mozgása”, azaz az affektusok felett kell az észnek uralmat vennie, hogy ezáltal az önfenntartást a káros elemek legyőzésével az ember számára biztosítsa. Zenon négy fajta ilyen affektust külömböztetett meg: az élvet, a vágyat, az aggodalmaskodást és félelmet. Az erényes azaz a bölcs embert éppen az jellemzi, hogy belátása segítségével távol tartja az affektusoknak minden fajtáját, mert belátása arra képesíti, hogy megismerje mi a jó és mi a rossz az emberi önfenntartás szempontjából. Ebből következik, hogy az alaperény a Stoa felfogása szerint is tulajdonképpen a belátás – phronésis – amely, mikor adakozás és részosztásról van szó, mint igazságosság jelentkezik, a célratörekvésben megfontolásnak, a tevékenység terén vitézségnek. Ezek az erények egymástól el nem választhatók s mint egy szerves egység tagjai, egyszerre jelentkeznek is. A bölcs ember, amikor bír a belátással, bír az erények minden fajtájával. – Az erény és a rosszaság között középút nincs. Az ember vagy bölcs és erkölcsös, vagy balgatag és erkölcstelen. A bölcs és balga között átmenet nincs; egyik osztályból a másikba mintegy átugrani kell.
A stoikus irodalom bele nem fárad a bölcs és erkölcsös ember képének rajzolásába. A bölcs férfiú a belátás birtokában jól tudja, hogy az ő lényege éppen úgy, mint a teremtett mindenségé az egyetemes ész s tudja azt is, hogy ennek segítségével uralkodnia kell önmaga és a dolgok felett, hogy a boldog élet ajándékában részesülhessen. A bölcs férfiú éppen bölcsessége által király, pap, mindig szabad és soha lekötve szenvedélyek által nincs, mindig kész a barátságra s mások megbecsülésére. Létezik-é valahol ilyen bölcs férfiú vagy fog-é létezni valaha? – ez a kérdés a stoikusokat nem érdekli. A bölcs ember követendő ideál. Ha már most az erkölcsi jó fogalmát tüzetesebben szemléljük, mindenek előtt azt kell megállapítanunk, hogy az értékre vonatkozó kutatásokban a stoikusokat igen előkelő hely illeti meg. Értéktanuk az európai gondolkozás egész történetében szinte szakadatlanul hatott s azt mondhatnók, hogy az értékfogalom az ő indításukra kerül az érdeklődés előterébe s az értékre vonatkozó felfogásuk szinte egyedül uralkodott az európai bölcseletben, míg azután Kant az egész tan új alapokra helyezésére és kialakítására a határozó lökést meg nem adta. – A jó a stoikus filozófiában kétségtelenül a hasznossal azonosul: jó az, ami az önfenntartásnak használ. Erre a hasznossági jellegre mutatnak azok a jelzők is, amelyekkel a jót Diogenes Laertius szerint (VII. 98-99) a stoikusok illették. A jó ezek szerint:
1) „lysiteles” azaz nyereséges,
2) „khrésimon” azaz hasznot hajtó,
3) „eukhrésion” azaz használható,
4) méltó arra, hogy kívánjuk,
5) igaz, – dikaion – mert megegyezik a természeti és emberi törvényekkel, és végül
6) „kalon” azaz szép.
Ez a jellemzés azonban arra is mutat, hogy a stoikusoknál a jó voltaképpen az értékek összességét magában foglalja, az igazat és szépet is, amelyek tehát csak azért becsültetnek, mert az emberi önfenntartás szempontjából hasznosak. Az összes értékeknek ez az egységbe fogása egészen következetes, ha emlékezünk arra, hogy a stoikus tanítás szerint az erény is elválaszthatatlan egység: egyik erény a másik nélkül éppen olyan kevéssé lehet, mint egyik érték a másik nélkül. Innen még csak egyetlen lépés hiányzott annak világos megállapítására, hogy az érték, mint önérték, egyetlen, mert egyetlen a szellem, amelyből fakad. Ezt a lépést azonban a hasznosság álláspontjára helyezkedő stoicizmus éppen álláspontjának korlátoltsága miatt megtenni képes nem volt.
Amint fejtegetéseink elején láttuk, a stoikus tan az oikeiosis magatartását kiterjeszti végs ő eredményben az egész emberiségre: a stoikusok szociális etikája a görög filozófia egyik legszebb hajtása. Minden ember, de főleg a bölcs és jó ember minden emberrel közösségben van. Az egyén számtalan koncentrikus kör középpontjában áll. A legszűkebb kör magában foglalja az egyén testét s annak gondozását; a legközelebbi körbe tartoznak ezután gyerekei, családja, rokonai; majd a falu és város; legtágabb kör az, amelyben az egész emberiség foglal helyet. Az volna az ideális állapot, amikor éppen oly szorosan alkalmaznók az oikeiosist embertársainkra, mint ahogyan alkalmazzuk magunkra és hozzátartozóinkra; ebben az esetben az oikeiosis körének kerülete és középpontja egybe esnének. De még tovább is terjed ez a végtelen közösség: az emberek és az istenek közössége – systéma – egy végtelen egységet képez; ezért igazaknak kell lennünk még ellenségeink iránt is és jó akaratot kell mutatnunk mindenki iránt, aki ennek a nagy egységnek a maga eszes természete által tagja. Minden ember a nagy világegyetemnek született polgára: íme, a Stoa sokat emlegetett kozmopolitizmusa, amely a legnemesebb talajból fakadt.
A bölcs ember az ész szavára hallgat és a világész törvényeinek engedelmeskedik tudván, hogy ez a törvény mindent jól és célszerűen rendez. Voltaképpen ebben a hitben áll a stoikusok vallása. A stoikus filozófia megveti azokat az emberformájú mítoszokat, amelyek az istenek keletkezését igyekeznek leírni. Ők a természetes magyarázat által akarták ezeket a mítoszokat megérteni az allegórikus módszer segítségével, ami sok erőltetett és tarka értelmezésre vezetett. A kegyesség isten tiszteletének ismerete. Ez az ismeret pedig abban áll, hogy helyes képet alkotunk magunknak az istenekrő l, azokat őszintén tiszteljük, akaratuk előtt meghajlunk és tiszta szívvel közeledünk feléjük. A tiszta és meleg istentiszteletnek kíváló megnyilatkozása Kleanthes imája Zeus-hoz, a mindenség örök urához, a természet főkormányzójához, aki a világegyetemet törvényei szerint kormányozza, Zeushoz, aki egyedül képes az embert az esztelenség setétjéből kivezetni s részeltetni a világbölcsességben.
5.6. Epikuros és az epikureizmus
Epikuros tana éppen úgy, mint a Stoa egész bölcselete, gyakorlati életfolytatás szolgálatában áll s az elméletet csak annyiban méltatja figyelemre, amennyiben az az élet kérdéseinek megoldásában segítségünkre tud lenni. Ismeretelméletét is a határozott szenzualizmus jellemzi s Epikuros is, mint a stoikus bölcselők, szoros viszonyt lát a fizika és az etika között. Fizikája a Demokritos materialista tanán alapul s azt egyetlen ponton előbbre nem viszi, problematikáját egyetlen kérdés felvetésével nem gazdagítja. Amíg azonban Zenont s követőit a világegyetem szemlélete az isten iránt való igaz tiszteletre serkenti, addig Epikurosnál ennek a tiszteletnek nyomával sem találkozunk.
Epikuros Samosban született Kr.e. 342 december havában vagy 341 januárjában. Az athéni Neokles fia és filozófiát Demokritos követ őjétől Nausiphanestő l tanult, de hallgatta a platonikus Pamphilost is. 306-ban Kr.e. Athénban telepedett le és a filozófia tanítására szánta magát. Tanításának színhelye athéni kertje volt, ahol főként az ioniai szigetekről származó első tanítványai gyülekeztek körébe. Iskolájához tartoztak: Metrodoros és Polyainos, a Mytilinéből való Hermarkhos, aki később az iskola vezetésében Epikuros utódja lett. Személyes tanítványai voltak rajtuk kívül: Kolotes és a historikus Idomeneus és Polystratos, a Hermarkhos utóda.
Epikuros személyisége, amint az a reánk maradt feljegyzésekből kitű nik, méltán ébresztette fel a lelkekben a meleg tiszteletet és nagyrabecsülést. Mindenki iránt jóakaratot mutatott és készen állott mindenki megsegítésére. Mintaszerű, rendezett életet élt s a nagy fájdalmakat, amelyek végül halálára vezettek, türelmesen és derült kedéllyel viselte el. A kertjében folytatott orgiákról és dőzsőlésekről szóló elbeszélések a mesék világába tartoznak. Meghalt 270-ben Kr.e. Amilyen közbecsülésben részesült személyisége és tana, éppen olyan kevés népszerűségnek örvendettek művei, melyeknek stílusa és előadásmódja száraz és unalmas vala. Iskolája, amelyhez a latin költő Lucretius Carus is tartozott, az alapító halála után sok ideig fenn állott: Kr.u. a negyedik században oszlott fel.
5.6.1.Epikuros kanonikája
Epikuros is megtartja a filozófiának immár hagyományos hármas felosztását logikára, amelyet ő kanoniká-nak nevez, mivel az az ismerés normáit azaz kanonjait adja kezünkbe, fizikára és etikára. Ezek közül érték dolgában az etikát illeti az elsőség, a másik két tudomány az ő szolgálatában áll.
A kanonika tehát az ismerés szabályaival ismertet meg és felállítja az igazság kritériumát. Ide vonatkozó fejtegetései azt bizonyítják, hogy teljesen hű ahhoz a tételéhez, amely szerint a filozófia feladata merőben gyakorlati: el kell vezetnie az embert a boldog életre. Ismeretre csak azért van szükségünk, hogy világosan lássuk, mi az, ami az emberi boldogságot elősegíti. Ezért elsősorban az a kérdés érdekli, hogy mi teszi az ismeretet igazzá vagy hamissá, és honnan származik az ismeret világossága, éspedig a szembeszökő világossága, – „enargeia” – ? Erre vonatkozólag három kritériumot állít fel: az igazság kritériumai az észrevét
– „aisthéseis” -, az észrevétekből keletkező fogalmak, – „prolépseis” -, és végül az affektusok – „pathé” – amelyeket a stoikusok, amint fennebb láttuk, merőben elvetettek, Epikuros azonban nagyra tartott azzal az indokolással, az affektusok adják kezünkbe a kritériumot, hogy mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk boldogságunk érdekében.
Igazságról vagy annak ellentétéről csak akkor lehet szó, ha már egy ítélet segítségével a dologról véleményt
– doxa – mondottunk. A vélemény pedig akkor igaz, hogyha észrevéti képek tesznek mellette tanuságot vagy ha már ilyen közvetlen tanuskodás lehetetlen, akkor legalább nem tanuskodnak ellene. Egy toronynak alakjára vonatkozólag közvetve tanuskodhatik az észrevétel, hogyha azt a tornyot közelr ől megnézzük. De csak közvetett a tanuság az atomok esetében, mikor is az észrevétel nem szól ellenük. A fogalmak az előző észrevételi képek nyomán fakadnak: a többször megismétlődő kép az emlékezetben megmarad. Mivel ezek a fogalmak az észrevéti képekből erednek, igazak. Az affektusok végül mint az élv és a fájdalom érzései normául azaz kanonul szolgálnak arra, hogy mit kell választanunk és mit kell kerülnünk, ha boldog életet akarunk élni.
E kanonok tanával Epikuros logikája ki is merül: őt csak annyiban érdeklik az ismerés eszközei, amennyiben a praktikus élet szolgálatában állanak.
5.6.2. Epikuros fizikája és theológiája
Epikuros fizikája is tisztán gyakorlati célt szolgál: a természet összefüggésének ismerete megszabadítja a lelket a félelemtől, amely a nyugtalan és boldogtalan élet egyik okozója. A fizika éppen ezért sehol sem tűnik ki sem problematikájának sem megfejtéseinek eredetisége által. Merőben Demokritos tanához fűződnek alaptételei s a materializmus álláspontját érvényesítik a fizika minden kérdésének magyarázatában. Minden fejtegetésének alapja és kiindulási pontja ez a meggyő ződés: a mindenség végtelen számú atomok mozgásából alakul a végtelen üres térben. Valósággal csak az bír, ami hatni képes; a hatás azonban a testi dolgokhoz van kötve; tehát minden, ami van, anyag és anyagból származik. A nem-létből való teremtés gondolatáról Epikuros természetesen tudni sem akar. Nem-létezőb ől létező nem ered s megfordítva, létező nem-létezőbe át nem mehet. A létező anyagon kívül még csak egy létező van t.i. az üres tér , amely végtelen, mert ha nem lenne az, akkor kellene lennie valaminek, amivel szemben magát elhatárolnia kell.
Az anyag s tehát minden test atomok-ból áll, amelyeknek száma végtelen, ők maguk nem láthatók és részekre nem bonthatók. Semmiféle tulajdonsággal nem bírnak, s amint azt Epikuros Demokritostól tanulta, akivel szemben pedig semmiféle hálát nem mutatott, csak alakjuk, nagyságuk és súlyuk van. Az atomok fentről lefelé eső mozgást végeznek, mégpedig aként, hogy mozgásukat teljesen önkényesen végzik és egyforma gyorsasággal esnek. Erre a felvételre azért volt szüksége Epikurosnak, hogy a szabad akarat érdekei veszélyeztetve ne legyenek a megkötött és okok által szabályozott mozgás tana által. Ez azonban az oktörvény uralmának megsértését jelenti; ha u.i. az atomok mozgása okokhoz kötve nincs, akkor a természet okozatos összefüggéséről sem lehet beszélni. Ez a teoretikus elmélkedés szempontjából alapvető hiba azonban Epikurost nem érdekelte, aki külömben is a fizika és a matematikai tudományok terén teljesen járatlan volt.
Végtelen a tér és végtelen az abban levő világok – kosmos – száma is. Ezen végtelen sok világ között levő teret Epikuros „metakosmia” – intermundia – névvel jelöli s azt tanítja, hogy itt laknak a világoktól elvonult istenek. Az istenek száma is végtelen. Testük finom fényatomokból áll s formájuk a legszebb forma t.i. az emberi alak. A világgal nem törödnek, mert nem csak halhatatlanok, hanem a világ miatt való gondoktól teljesen szabad boldogságban élik életüket. Miután ezt a tétlen boldogságot a világ teremtése vagy a világ
dolgaival való törödés csak zavarná, ezért az epikureusok szerint az istenek nem vettek részt a világ teremtésében s nem is törödnek a világgal. Miután azonban az istenek derék lények, az emberek tisztelik őket s a boldogságban példaadójukat szemlélik bennük.
Atomokból áll az ember is, a lélek is, amely szintén test, de végtelenül finom részecskékbő l áll. Azok az atomok, amelyeken az érzés és akarat alapul, nem állanak mechanikus törvények uralma alatt, hanem merőben szabadon mozognak. Ez természetesen egészen következetes gondolat, mert hiszen ha az atomok nem mozognának szabadon, akkor vége lenne az akarat szabadságának is. Az Epikuros által hírdetett akaratszabadság voltaképpen az okság törvényének teljes felfüggesztését jelenti. És mégis, ez a részeiben legalább szabad lélek nem halhatatlan: halál után feloszlik a test is s vele együtt azok a finom atomok, amelyekből az emberi lélek összetéve van. Ez vígasztaló lehet az emberre nézve, mert amíg élünk, addig nincs a halál s ha itt a halál, akkor már mi nem vagyunk. Ha halandó a lélek, nem kell félnünk a Hades kínjaitól sem.
5.6.3.Epikuros etikája
Mindaz, amit Epikuros a kanonikában és a fizikában tanított, az etika érdekében és kedvéért taníttatott. Meg kellett ismerkednünk az ismerés kritériumaival, hogy kell őleg tudjunk külömböztetni jó és rossz között; be kellett pillantanunk a természet nagy összefüggésébe, hogy megismerkedjünk az ember és természet alapvető tulajdonságaival. Minden tudás csak eszköz az önfenntartás és boldogság érdekében.
Epikuros, amikor fenntartás nélkül a boldogságot vallja minden cselekedet s az emberi élet főcéljául, ezt a boldogságot az élvezetteljes életben találja meg. Azt lehet mondanunk, hogy ő volt a hedonista életfelfogás legkövetkezetesebb kodifikátora, aki az élvezet filozófiáját bölcsészeti rendszerbe szedte. Alaptétele: minden állat s tehát az ember is, születése óta arra törekszik, hogy kellemes érzésekre tegyen szert és meneküljön a kellemetlentől. Ez a tétel mer őben Aristippos tanát ismétli. Ezeket a kellemes érzéseket az jellemzi – szemben a Stoa felfogásával – hogy nemcsak eszközi jelentéssel bírnak, hanem egyenesen céljai az ember minden cselekedetének. A jó azaz a boldogság a lélek kellemes állapota. Ámde – s itt Epikuros merőben eltér az Aristippos felfogásától – ez az élvezetes állapot nem csupán pillanatig tartó, nem „mozgásban lévő élv”, hanem a léleknek tartós állapota, amely percek hangulatától független. Az igazi boldogság s egyben az igazi bölcsesség az élet egész tartamára kiterjed.
Az élvezetek között hát külömbséget kell tennünk aszerint, hogy mely élvek alkalmasok a lélek tartósan kellemes állapotának előidézésére és melyek nem. Epikuros okosan külömböztet itt de nem az emberi méltóság, hanem a jól felfogott boldogság érdekében. Az epikurosi bölcs ennek a boldogságnak s nem az emberi méltóságnak érdekében, elmulaszt olyan élvezeteket, amelyek nagy erejűek, de csak pillanatokig tartanak, olyan élvezetek kedvéért, amelyeknek ereje csekély, de tartama hosszú. Sőt kész fájdalmak elviselésére is, hogyha ezzel majd valamiféle élvezet van összekötve.
Ha Epikurosnak az élvezetről szóló tanát közelebbről tekintjük, világosan látjuk, hogy az élvezet gyökere nála is a test élvezete. Egyik feljegyzése szerint azt tanította volna, hogy minden jónak kezdete és gyökere a gyomor élvezete. Ehhez csatlakoznak az ízlés, tapintás, a nemi érintkezés és a látás élvezetei. Ámde mégis élesen külömböztet Epikuros a testi és szellemi élvezetek között. A szellem és lélek élvezetei becsesebbek, mert amíg a test élvezetei a jelenre vannak korlátolva, addig a szellemi élvezetek átölelik a múltat és a jövőt.
– De külömbséget tesz Epikuros az élvezetek között abból a szempontból is, hogy vajjon tartósak-é azok és akadályba nem ütköznek-é, vagy pedig valamely akadály elhárításához vannak kötve és ezen elhárítás által keletkeztek. Vannak állandó élvezetek – „hédoné katastématiké” – ilyen például a nem-éhezőnek vagy a nem-szomjazónak állapota; és vannak „mozgásban lév ő élvezetek” – „hédoné en kinései” -, pld. az éhező állapota, ha már éhségét kielégítette. Az élvezetek első fajtája a becsesebb, mert a lélek tartós állapotában gyökerezik.
Mit kell hát boldogságon értenünk? – ez a kérdés Epikuros etikájának is alapproblémáját képezi. A boldogság olyan állapot, amelyben a testnek fájdalmai nincsenek és a lélek nyugalma zavartalan, – „hygieia tou sómatos kai ataraxia psykhés”. A lélek ataraxiá-ja, – ez a bölcs ember kitüntető birtoka. Ez alatt azonban Epikuros nem értette a lélek tétlenségét és mozdulatlanságát, nem értett semmiféle modern passzivitást, hanem értette a lélek azon állapotát, amelyben a lélek bölcs nyugalmát nem zavarják er őszakos érzések, emóciók és szenvedélyek. Boldogságot s a lélek nyugalmát csak a szelíd, csendes, nagy lelki háborgással nem járó élvezetek okoznak.
Az erény maga nem egyéb, mint eszköz, amely biztosan segít a boldogság állapotába. Az olyan erénnyel, amely nem okoz élvet s nem forrása boldogságnak, nem is kell törödnünk. Nála is a belátás a tulajdonképpeni és alaperény, amely lehető vé teszi számunkra, hogy mérlegelvén az élvezeteket, a közeli, de kisebb élvről a távolabbi, de erősebb élv kedvéért lemondjunk. A bölcs mérlegelés kellő külömbséget tud tenni a vágyak és sóvárgások között, amelyekkel szemben Epikuros semmiképpen sem mutat olyan közönyösséget, mint amilyent a Stoa bölcselői mutattak. Vannak természetes és szükségszerű vágyak, mint pld. az éhező vágya kenyér után; vannak természetes de nem szükségszerű vágyak, pld. a lakomázó ember vágya ínyenc falatok iránt; és végül vannak olyan vágyak, amelyek se nem természetesek, se nem szükségszerűek, ilyen például a hiú ember vágyakozása dicsőség után.
A lélek zavartalan állapota megköveteli, hogy az ember minden külső viszonytól távol tartsa magát. Úgy látszik, Epikuros ebb ől a szempontból tekintette a házasságot is, amelyet nem ajánlott. De nagyra becsülte az igazi és önzetlen barátságot, amelyet minden híve és tanítványa az elvonult bölcs ember legnagyobb javai közé sorolt. A bölcs ember lelke nyugalmának megóvása céljából jól elvonul az emberi közületek minden teréről s még az állami élet tevékenységeiben sem vesz részt. Ez az elvonult s magányos bölcs ember, az epikureizmus ideálja, békességben él magányában, jobban örvend, ha adhat a szűkölködőnek, mintsem másoktól kapjon; nem törekedik hír és dicsőség után, nem veti meg az élvezeteket, de válogat közöttük; még az életet sem becsüli fölöttébb, ha úgy tartja jobbnak, kész megválni tőle a maga jószántából. Epikuros az öngyilkosságot is megengedte híveinek.
5.7. A szkepticizmus bölcselete
A stoikus filozófia, jóllehet maga is gyakorlati célokra fektette a fősúlyt, még szeretettel merült el elődeinek gondolkozásában és szívesen járt iskolába Platonhoz és Aristoteleshez. Epikuros szinte dogmatikus éleséggel tartotta magát az őt előző hedonista bölcselők tanához s életfelfogásához anélkül, hogy elődeinek bölcselete iránt magának a bölcseletnek kedvéért érdeklődőtt volna. A szkeptikusokról pedig egyenesen azt kell mondanunk, hogy náluk a gondolkozás energiája annyira erőt veszített, hogy ennek az iránynak hívei egészen elvesztették maguk alól a talajt a filozófia birodalmában. Magát a kételkedést ültették uralkodói székbe. A kételkedésnek megvan a maga jogosultsága, sőt szükségszerű szerepe az emberi gondolkozásban. De ezt a kételkedést öncélul és végső alapul venni mégsem lehetséges, hogyha gondolkozásunk a maga egészségét el nem veszítette.
Ennek a gondolkozást és életet mozgatni akaró kételkedésnek első hírdető je Pyrrhon vala, aki Ellisben született s talán a megarikus Stilponak volt tanítványa. Bizonyára hatással volt reá Demokritos tanítása és a sophistika a maga relativizmusával s elfogadta a kyreneikusok azon tételét is, hogy számunkra csak érzeteink világosak, de ami mögöttük van s őket okozza, az reánk nézve megismerhetetlen. Kételkedésében annyira ment, azt állította, hogy a valóságban nincs sem szép sem rút, sem rossz, sem jó, sem igaz, sem nem-igaz. Nála is felújul hát a természet és a törvény között való az a külömbségtétel, amellyel találkoztunk már a sophisták tanításában s amely arra az állításra vezetett, hogy az igazság, szépség, jóság csak az emberi törvények által létesülnek, de nem a természettől fogva vannak: „nomó” és nem „physei”.
Ha így áll a dolog, akkor természetesnek kell találnunk Pyrrhon-nak azt a tanítását, hogy mi a dolgokhoz ismerés céljából hozzáférni sem tudunk s így más teendőnk nincs is, mint magunkat minden ítélkezéstől távol tartani. Ezt nevezik a szkeptikus bölcselők egyetlen szóval „epokhé”-nak. Fel kell függesztenünk ítélkezésünket, mert minden dologról el lehet mondani az ellenkező ítéletet is. A bölcs ember tehát semmi felett ítéletet nem mond. Annyira megy a szkepticizmus ezen az úton, hogy végül a gyökeres kételkedést még a saját állításaival szemben is érvényesíteni kész, ami természetesen az egész szkepszis megsemmisülését jelenti.
A kételkedésnek érvényesülnie kell a gyakorlati élet mezején is. A pyrrhoni bölcs teljes egykedvűséggel szemléli a külvilág minden jelenségét s nincs semmi, ami lelkének közönyét megindítani képes lenne. A zavartalan nyugalom természetes velejárója az ítélettől való tartozkodásnak. Amint a szkeptikusok mondták, ez az ataraxia úgy követi az ítélettől való tartozkodást, mint a testet árnyéka.
A Pyrrhon-féle szkepszistől meg kell külömböztetnünk az ú.n. fiatalabb azaz kés őbbi szkepszist, amelynek alapítójául a kyrénei Ptolaemeus-t kell tekintenünk, aki Kr.e. 100 körül működött, de nagy hatást tanai nem tettek.
Említésre méltó alakja a görög szkepticizmusnak a knossosi Aenesidemos, aki valószínűleg a keresztyénség első éveiben alapított akadémiát Alexandriában s a Pyrrhon szellemében írta műveit. Ő is szívesen ragaszkodott ahhoz a tételhez, hogy az igazság megismerhetetlen, mert – úgy mond – külömbözőek az élőlények általában, külömböz őek az emberek, külömbözőek az érzékelés szervei és berendezése, külömbözők az alany állapotai, külömböző minden tárgy helyzete, távolsága és környezete, minden fajta vegyül más fajtával – epimixia -, külömböző a tárgyak hatása nagyság és kompozíciójuk szerint, relatív minden jelenség, a benyomások gyakorisága vagy ritkasága, külömböző a nevelés, szokás, filozófiai és vallásos meggyőződés. Ez az ú.n. 10 „topos” vagy „logos” vagy „tropos” azaz szempont, amellyel Aenesidemos a maga szkepticizmusát támogatta.
A szkeptikus filozófia követői közül megemlíthetjük még Sextus Empiricus-t, az orvost, aki Kr.u. 200 körül működött s művei azért érdemelnek említést, mert nem csak a szkepticizmus felfogására nézve nyújtanak sok és becses anyagot, hanem az előző bölcselők tanára vonatkozólag is számtalan feljegyzést tartalmaznak, – Sextus Empiricus szkepticizmusa különösen megnyílvánul az okozati viszony magyarázatában. Voltaképpen az egész törvényt elveti. Érvei a következők: mindenekelőtt lehetetlen, hogy az ok és okozat egyidő ben legyenek, mert ebben az esetben a kettőt felcserélni lehetne; de továbbá épp ily kevéssé és ugyanezen okból az ok nem követheti az okozatot; és végül az ok nem előzheti meg az okozatot, mert az ok mindig valaminek az oka, tehát a hatást már feltételezi.
5.8. Az eklekticizmus filozófiája I.: Cicero
Ezt a rövid paragrafust csak a teljesség okából illesztjük bele a görög filozófia történetéről írott munkánkba. Az eklektikusok tana u.i. minden eredetiség híján külömböző iskolák hatása és illesztgetése által keletkezett s az emberi gondolkozás szempontjából semmiféle jelentő sége nincs. Legfennebb hatásaiért s a benne rejlő szellemtörténeti alakító erőként becsülendő. Mint tünet érdemel figyelmet. Ennek az eklekticizmusnak halvány nyomaival találkozunk ugyan már a Stoa és az Epikuros bölcseletében, de a filozofálás voltaképpeni formájaként itt nyilatkozik az meg igazában. Ennek a módszerének köszönheti népszerűségét, amely minden eklekticizmusra nézve jellemző vonásképpen tekinthető.
Az eklektikus bölcselet minden követőjének megbeszélésére nem vállakozhatunk, csak éppen a legjellemzőbb alakját, Cicero-t mutatjuk be röviden, mert az eklektikusok élén kétségkívül a római szónok, politikus, író Marcus Tullius Cicero halad, aki Kr.e. 106. év január hó 3-án született; változatos és eseményekben dús életét Kr.e. 43. esztendő december 7-én fejezte be. Politikai gyilkosság áldozata lett. Cicero a görög filozófia talajából nőtt ki s mint ügyes író a gyakorlati élet kérdéseit népszerű formában fejtegette, ami által számtalan műve közkedveltségnek örvendett nem csak kortársai körében, hanem mély hatást gyakoroltak azok az utókorra is. Középiskolai tanulóink most is ezekből a művekből próbálgatják kóstolgatni az antik bölcselet általuk nem igen érzett ízét-illatát. Eredetiség benne semmi. S valóban nem is készültek nagy gonddal ezek a munkák s csak szavakat adott hozzá Cicero az eltanult s másolt gondolatokhoz; szavakat, amelyekben oly bámulatos mértékben bővelkedett. Problematikája nincs; csak világnézete van.
A szellem, amely Cicero munkásságát meghatározza, egyfelől az enyhe szkepticizmus, amely lépten-nyomon felénk áramlik fejtegetéséből s másfelől az a jótékonykodó eklekticizmus, amely minden egyenetlenséget és külömbözést eltüntetni szeretne a felületen járó egyeztetés által. Írásainak tartalma főként etikai természetű és merőben a stoikus irányba mutat. Mélyen meg van győződve arról, hogy minden ember lelkében már természetnél fogva ott él az igazság szeretete, amely az érzéki észrevétel mellett minden meggyőződésünknek forrása és alapja. Mint hithű stoikus hisz isten hatalmában és az ő célszerű tevékenységének díszes nyomait látja a világegyetemben mindenütt. Hirdeti a lélek halhatatlanságát, amelyet nemcsak a consensus gentium-mal indokol, hanem Platon tanából való bizonyítékokkal is támogat. Az akarat szabadságáról is meg van győződve, mert az erkölcsi tudat tesz mellette bizonyságot éppen úgy, mint az erényről is. Igaz ugyan, hogy tisztelettel és bámulattal hajol meg Cicero az erkölcsi erény fensége előtt, de bizonyos az is, hogy a boldog életfolytatáshoz szívesen látja az érzékiség bizonyos küls ő javait is, mint amilyenek például az egészség, vagyon, jókedv, stb. Tiszteli a stoikus bölcs ideálját, de ennek az ideálnak megvalósíthatása felől kétségei vannak. Bármint vélekedjünk is tanáról s annak következetességéről, tagadnunk nem lehet, hogy hatása által az európai szellemtörténetben előkelő hely illeti meg ezt a kiválóan eklektikus elmét.
5.9. Az eklekticizmus filozófiája II.: Philo alexandrinizmusa
A filozófiai eklekticizmusnak jellegzetes és sajátos terméke az alexandriai zsidó bölcselet legkíválóbb alakjának, Philo-nak tana. Alexandriát Nagy Sándor alapította és utódai, a három első Ptolemeus uralkodása alatt (Kr.e. 331-221) a város a míveltség és tudományos élet igen magas fokára jutott. Lakosai között szép számmal voltak zsidók, akik itt nem csak tekintélyes vagyonra, de tekintélyes míveltségre is szert tettek. Míveltségüknek kettős kifejezése volt: hűek maradtak az Ótestamentom tanaihoz, de össze tudták azt egyeztetni a görög filozófia s elsősorban a Platon bölcseletével. Hogy ez az összeegyeztetés milyen úton-módon sikerült nekik? – éppen erre a kérdésre ad feleletet Philo tanának megismerése.
Philo vagy ahogyan gyakran emlegetik Philo Judeus, a Zsidó Philo, Kr.e. 30-ban vagy 20-ban született Alexandriában. Apja vagyonos és előkelő zsidó férfiú volt. Tanulmányainak tárgya az Ótestamentom mellett a görög filozófia s különösen Platon és a Stoa tana voltak. Széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki, de ügyesen forgolódott a politikai élet mezején is, főként a zsidók helyzetének enyhítése ügyében. A zsidó üldözések enyhítését kérő küldöttségben, amelyet Caligula császárhoz küldöttek az alexandriai zsidók, maga is részt vett és egyik mű vében szemléletesen írja le azt a kedvezőtlen fogadtatást, amelyben a császár a könyörgő küldöttséget fogadta. A sok üldöztetés és nyomorgatás között Philo meg tudta őrizni lelke nyugalmát, mert lelkének szemeit megnyitotta a bölcsesség fényessége előtt.
Irodalmi működése tekintélyes vala. Üres idejében minden percet az irodalomnak szentelt. Műveit az a meggyőződés hatja át, hogy Mózes és általában az Ótestamentom műveib ől ugyanaz az igazság sugárzik felénk, mint amely oly gazdagon áramlik a Parmenides és az Empedokles, Pythagoras és a Platon, Zenon és Chrysippos műveiből. Az egyezést bizonyítani is akarja. Az Ótestamentom és a görög filozófia egyezését Philo mindenek előtt azzal dokumentálja, hogy a görög filozófusok – természetesen Parmenides és Platon is
– az Ótestamentom iratait már ismerték, mielőtt azok a görög nyelvre lefordíttattak volna. Nincs u.i. a földnek egyetlen népe, amelyhez az Ótestamentom irata és igazságai el ne kerültek volna. Látszik ez abból is, hogy a hétnek minden népnél hét napja van s hogy a böjtölés is mindenütt szokásban van. Arra is van érve, hogy Herakleitos is ismerte a Mózes iratait.
Philo módszere arra szolgált, hogy segítségével ezt az egyezést mutassa ki. Láttuk már a Stoa bölcseletének magyarázatánál, hogy a stoikus bölcselők a mítoszok értelmezésében gyakorta használtak allegóriát. Philo módszere is ez az allegóriai magyarázat vala, amely abban állott, hogy Philo az Ótestamentom minden eseményét és minden személyiségét allegóriai értelemben vette és magyarázta. E magyarázat szerint pld. Ádám a földi ész, akinek segítségül isten Évát teremtette, aki nem más, mint az érzéki észrevétel. Az érzéki észrevételnek köszönheti Ádám, hogy bűnbe esett miután az észt megfertőztette az élv (a kígyó). A Genesis könyve nem egyéb, mint azoknak az eseményeknek elbeszélése, amelyeknek során az embernek a tiszta szellemi állapotba visszatérnie kellene. E visszatérésnek van három eszköze: az aszkézis gyakorlása (Jákob), a tanítás (Ábrahám) és az önkényes kegyelem (Izsák). De nincs miért tovább folytatnunk. Ez a módszer kétségkívül gyakran egészen groteszk magyarázatokat eredményezett és a sajátságos színezetet sehol sem nélkülözte.
Philo tanának középpontjában isten és az ember viszonya áll. Isten a valósággal létez ő, aki csupa szellem, aki teremtette a világot s benne az embert. A benne levő ész kormányoz mindeneket. Hasonló ez az ész a szem pupillájához, amely a szem legkisebb része s mégis áttekinteni tudja a létezés minden területét, a végtelen tengert, a roppant levegőt, s a mennyben is mindent, amit határol kelet és nyugat. Mi ez ész által látjuk azokat a dolgokat, melyek méltó tárgyai az elmélkedésnek. Ő teremtette az eszet, illetve az ész eszméit s ő teremtette az észrevételt azaz az észrevétel eszméit. Az ész szimbóluma az ég, a menny, az értékelés szimbóluma a föld. Az ész gyümölcse a gondolkozás aktusának tárgyai, az érzékelés gyümölcsei az érzékelés aktusának tárgyai. Az ész és értelem – „nous” – úgy öntözi meg az érzékleteket, mint forrás. A lelkes teremtmények három tehetsége, illetve három dynamisa: ész – „nous” -, érzékelés – „aisthéseis” – , és az érzékelt – „to aisthéton” – közbül pedig az érzékelt van; a lánc két végén az ész és az érzékelt. Az ész sem tudna akcióba lépni, ha isten nem teremtette volna az érzékeltet és az érzékeltnek „esője” sem érne semmit, ha az ész forrása ezt a tehetetlen érzékeltet mozgásba nem hozta volna. Így a lelkes lény két dologban külömbözik a lelketlentől; van fantáziája azaz képalkotó ereje és van törekvő ösztöne azaz „hormé”-ja, – tanítja Philo a Stoa tana értelmében. A kép abban áll, hogy a külső tárgy benyomást gyakorol az észre az érzékelés által s az érzékek közvetítésével, az ösztön pedig a kép testvére az észnek az a feszülőereje – “toniké dynamis” – amellyel nekifeszül az érzékeken át, hogy érintse a külső tárgyakat.
Az embereknek is két fajtája van: égi és földi emberek. Az égi ember az Isten képmása, nincs része a romlandó szubsztanciában; a földi ember anyagból született s bele nem lehelte isten a valódi élet leheletét. Mert isten a mennyei emberbe lehelte a leheletet azaz a „pneuma”-t s ezáltal közölte vele a maga ismeretét. Ha az isten az embert nem inspirálta volna, soha sem lett volna képes arra, hogy őt megismerje. Isten vonta őt maga felé s adta belé a gondolkozás képességét. Isten ültette az erény fáját is az emberi lélekbe. Az erény teoretikus is, praktikus is egyszersmind. Együtt jár a teóriával, mert ez az út, amelyen vezet a filozófia a maga három részével: logikával, fizikával és etikával; de vele jár a gyakorlattal is, mert az erény maga az élet művészete, az életé, amelyben foglaltatnak a cselekedetek mind. A teória erénye nagyon szép – „pagkalé” – a gyakorlat erénye azaz az elméleti erény gyakorlása és használása felettébb kívánatos. A fej erénye az okosság, a mell erénye a bátorság, a has erénye a mértékletesség. A háromnak egyesülése a jobb uralmának forrása. Ennek erénye az igazságosság. A négy erényt szimbolizálja Éden kertjének négy folyója. S a négy erénynek megfelelően – látjuk, hogy itt mindenütt a Stoa és Platon nyomain járunk – a négy affektus: élvezet, vágy, aggódás és félelem. Ezek felett nem uralkodni kell, hanem el kell nyomni azokat. Philo bölcs embere az, aki elveti az élvezeteket. Aki azonban csak halad a bölcsesség felé, az olyan férfiú helyet ad a természetes és szükségszerű élvezeteknek is. A bölcs ember távol tartja magától az élvezet minden fajtáját s mikor eszét az affektusok felett való uralomra szoktatja, úgy támaszkodik a nevelésre, mint Mózes, isten szeretett embere a kezében lévő botra. Legbölcsebb ember Mózes.
Philo valóban megragadta korának minden bölcseleti kérdését s tana valóban gyülhelye az eklekticizmus minden tanának. Stílusa hol magyarázó és fejtegető, hol oktató és buzdító, hálaadó és kegyelemkérő. Ami benne eredeti, valóban sajátos és bizarr, amint az allegorizálás, ha túlontúl gyakorolják, bizarrá és szárazzá teszi mindazt, amihez az író a legjobb szándékkal közeledik. Tana az elfáradt gondolkozás minden hibáját és korlátját tükrözi.
5.10. Az újplatonizmus bölcselete: Ammonius Sakkas és Plotinos
Platon filozófiája az Akadémiából szétáradva már Platon életében megtermékenyítette a görög gondolkozást. Ez a megtermékenyítő munka azután mind nagyobb mértékben haladt előre s az eklektikus bölcselet egyik legértékesebb része is az volt, amely Platon tanából szállott ez irány követőinek drága örökségévé. A tan maga itt változást alig szenvedett, csak, mint ilyenkor egyáltalán történni szokott, kisebb-nagyobb mértékben vérszegényebb lett.
A platonizmus ezirányú terjeszkedése mellett azonban észlelhetjük Platon tanának egy más érvényesülését is – Platon tanának alapjai itt is érintetlenek maradtak, de a kutató szellem most arra t őrt, hogy megszüntesse azt a bántó ellentétet, amely a szellem és az anyag világa között tátongott s a dolgok egyetemét egyetlen őselvből vezesse le. Ez voltaképpen a platonizmus egy új magyarázata akart lenni, de ez a magyarázat a neoplatonizmus legfőbb képviselőjének tanában valójában új rendszernek lett forrásává. A határozatlan és megismerhetetlen őslétből, vagy ha úgy tetszik, őslényből fokozatosan alakul ki a lét egész világa s innen az eksztázis folyamata által lehet ismét ebbe az ősi létezőbe visszatérni.
A neoplatonizmus tulajdonképpeni megalapítója, Plotinos tanítója, Ammonius Sakkas, aki keresztyén szülőktől származott, de visszatérve a görög gondolkozás világába Kr.u. 200 körül tevékenykedett a filozófia s elsősorban a platonizmus terjesztése körül. Nem írt semmit, de amit tanaiul emlegetnek a feljegyzések, abból az derül ki, hogy Platon és Aristoteles tanának bizonyos egyeztetése alapján formálta ki filozófiai meggyőződését. Bizonyos tekintetben Platont Aristotelesből és Aristotelest Platonból igyekezett megérteni. Azt tanította, hogy Platon és Aristoteles nem mondanak ellen egymásnak, hanem ellenkezőleg, egyeznek egymással. A dialektikai művészetet ismét feltámasztotta s talán Platon hatására tanában a filozófia poézissel és vallással párosul, hogy az élet mélységeit annál világosabban megérteni és magyarázni tudja.
Egyébiránt Ammonius életérő l és tanáról bővebb értesüléseink nincsenek s munkái nem maradtak reánk. A hagyomány úgy tudja, hogy élete vége felé visszatért a politeizmushoz. Bármint is álljon a dolog, az újplatonizmus megalapítójának Ammonius Sakkast kell tekintenünk, kinek legkíválóbb tanítványa Plotinos vala. Rajta kívül ismeretesek tanítványai körébő l a pogány Origenes, Herrenius és Longinus, aki Plotinossal szemben azt hangsúlyozta, hogy az eszmék az észen kívül léteznek, ami arra mutat, hogy a nous-t azaz az eszet az őslétezőtől nem külömböztette meg. E magatartásáért Plotinos nem is tekintette őt filozófusnak: egyszerűen úgy emlékezett meg róla, mint Longinosról, a filológusról, aki „semmiképpen sem filozófus”.
Az újplatonizmus legnagyobb bölcselője, aki az emberi gondolkozás történetében is előkelő helyet foglal el, Plotinos, aki Platon tanának hűséges magyarázója óhajtott lenni, de a filozófiai problémák megoldása terén új utakat mutatott és új szellemet inaugurált. Merőben a szellem szolgálatába állította egész életét s azt mondják róla, szégyelte, hogy teste van. Nem szeretett beszélni sem szülőföldjéről, sem szülőiről, sem születési napjáról s azt a kérést is visszautasította, hogy festesse le magát. Az egyiptomi Nikopolisban született Kr.u. 204-ben és meghalt 66 éves korában Kr.u. 270-ben. Életéről és élete körülményeiről keveset tudunk. Tudjuk azt, hogy a filozófia iránt való szeretet 28 éves korában ébredt fel lelkében és az Alexandriában akkor tanító filozófusok tanításaival elégedetlenkedve, egy barátja utasítására jutott el Ammonius Sakkas -hoz, akinek tanítása és bölcselete mélyen megragadta és megtermékenyítette szellemét. Kr.u. 243-ban az indok és perzsák filozófiájával megismerkedni akarván a Gordianus hadseregéhez csatlakozik (243-244) . Gordianus hadjárata azonban Sapores perzsa király ellen kudarcot vallott s maga Plotinos is nehezen tudott Antiochiába menekülni. Innen Rómába ment és itt 244-269-ig filozófiai előadásokat tartott. Gallienus császár uralkodása alatt (259-268) az a terv foglalkoztatta, hogy Campaniában egy filozófusvárost alapít. Tervét a császár felesége is támogatta s a császár is kedvezően fogadta azt; később azonban a mindig áskálódó udvaroncok a császár kedvét elvették a tervtől s így az egész terv dugába dőlt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy miként fest egy város, amelynek lakói egytől-egyig filozófusok?! A reánk maradt értesítésekből azt látjuk, hogy Plotinos a nép széles köreiben is nagy szeretetnek örvendett. Augustinus azt mondja, hogy őt tartották Platon legkíválóbb magyarázójának. – Sokáig betegeskedett anélkül, hogy orvos segítségét igénybe vette volna. Egy barátja campaniai birtokán halt meg Kr.u. 270-ben. Utolsó szavai ezek lettek volna: „megkísérlem a bennem élő istenséget ismét egyesíteni a világegyetem istenével”.
Plotinos gyengéd és szelid lelkű ember volt, aki embertársai javát tartotta minden cselekedetében szem előtt. Tiszta lekű, tanulni és tanítani vágyó férfiú, aki örökösen az istennel való egyesülésre törekedett s a szellem minden erejével fordult feléje. Tanát eleinte csak bizalmasan és szóbelileg közölte, majd azonban 10 esztendei tanítás után barátai kérésére hozzáfogott bölcseletének megírásához. El is készült belőle 21 könyv, amelyeket azonban csak bizalmasainak adott oda tanulmányozásra. Idők folyamán így készült el összesen 54 könyv nagyon külömböző tartalommal. E könyveket Plotinos azután tanítványára és barátjára Porphyriosra bízta, aki a rosszul olvasható szöveget javította, rendezte és ki is adta. Az 54 könyvet aként rendezte, hogy 6-6 könyv képezett egy csoportot s az így nyert 9 csoportból a mű az Enneas elnevezést kapta. Ezek a könyvek, amint már mondottuk, igen külömböz ő tartalmúak, de Plotinos egész bölcseletét magukban foglalják. Van közöttük olyan, amely stílusának és elő adásának könnyebbsége miatt bevezető jelleggel bír és vannak közöttük olyan könyvek, amelyek mély és tömör stílusban adják elő Plotinos bölcseletét. Ez a bölcselet kétségkívül Platon mély és energikus hatását mutatja: Plotinos teljes lélekkel merült el az eszmék tanában s éppen abból következik, hogy nem utánzója vagy éppen másolója, hanem továbbképző je volt Platon filozófiájának. Ő is teljes meggyőződéssel vallja, hogy az érzéki, anyagi, múlandó világ nem az igazi világ és nem örökkévaló hazája az embernek. Ez a világ csak homályos árnyéka az igazi, örökkévaló és maradandó létnek, ahol nem az érzékek, hanem a tiszta szellem uralkodik és árasztja a maga éltető fényét. Amíg azonban Platon a két világ között határozott kapcsolatot teremteni nem tud vagy nem is akar, addig Plotinos, kétségtelenül a keleti vallások és misztériumok hatása alapján, az egész mindenséget egyetlen ő selvből, az Egy -ből vezeti le azaz a belőle való emanatioval magyarázza. Legfőbb elv s mindennek alapja az Egy – to hen – amelyből ered a szellem – nous – a maga ideáival, az észből folyik a lélek – psyché – és a lélekbő l az anyag – hylé. Hogy ez a filozófiai emanáció éppen a filozófia szempontjából minő értékkel bír? – ezen a kérdésen lehet vitatkozni. Annyi azonban kétségtelen, hogy Plotinos ezáltal a kifejtés által egyfelől külömbséget statuál a három elv: szellem, lélek és anyag között, de másfelől világos kifejezésre juttatja azt a tényt is, hogy e három elv szoros összefüggése és összetartozása minden vitán felül áll.
Plotinos tanának előadásában is talán akkor járunk el a leghelyesebben, hogyha e négy alapelvet: az Egyet, a szellemet, a lelket és végül az anyagot, illetve ezek jelenségeit rendre és egymás után vesszük szemügyre. Előbb azonban kissé közelebbről kell megtekintenünk Plotinos ismeretelméletét.
Forrás: Wikipedia
Folytatjuk a következő részben.