4.7.10. Visszatekintés
Visszatekintve Aristoteles bölcseletére, legelső feladatunk azt a tényt előtérbe állítani, hogy Aristoteles az ókor legnagyobb logikusa, aki bámulatos világossággal és élességgel tudta feltárni a tudás és ismeret logikai alkatát. Amikor fogalmak, ítéletek és következtetések vaskeretébe rendezi el az emberi tudást és megmutatja az utat, amelyen az ismeret céljához ér, nevét örökbetű kkel írja be az emberi míveltség történetébe. Aristoteles előtt immár ott állott a görög filozófia fejlett története, amelynek folyamán a problémák gazdagsága és a megfejtések vagy a megfejtésre való kísérletek bősége állott szintetizáló elméjének rendelkezésére. Reá nézve már ez a fejlett történet is tapasztalatképpen jelentkezett s nem ok nélkül történt, hogy egy-egy probléma tárgyalása előtt szemlét tartott mindazon kísérletek felett, amelyek a görög gondolkozás kifejlése folyamán annak a problémának megfejtésére vonatkoztak s velük szemben álláspontot foglalt. A filozófia és az egyes tudományok eredményei nyújthatták azt a sokféle tartalmat, amelyből a gondolkozás és ismerés logikai formáit lángelméje kielemezni s azoknak törvényszerűségét megállapítani tudta. Mi a fogalom? – miként függ az össze a léttel? – mit jelent a lét és mit a gondolkozás szempontjából? – mi az ítélet? – hogyan jön létre s miféle fajai vannak? – mi a következtetés, mi a módszer, amelyek mind az ismerés eszközei és útjai? – mik a kategóriák s miféle szerepet töltenek be az ismerés folyamatában? – egytől-egyig olyan kérdések, amelyekben a logikai gondolkozás ereje és élete lüktet. Ezek az alapvető kérdések nyertek megoldást Aristoteles logikájában, amely a kifejlett görög tudományos szellem megnyilatkozása és megtermékenyítője az utána következő évezredek gondolkozásának.
Az emberiségnek örök hálával kell mindig gondolnia arra a férfiúra, aki tudományos szomjazó lelkének ösztönösségével, érzékiségének bámulatos erejével, öntudatos szellemének világosságával és kérlelhetetlen szigorával fejtette ki az ismerés problémáit és mutatta meg azokat az utakat, feltételeket, módokat és eszközöket, amelyeknek segítségével az emberi elme a maga elé tűzött célokat megvalósítani képes. Aristoteles logikai fejtegetései bámulatos erővel világosítják meg azt a tényt, hogy minél erőteljesebben tudjuk kosmossá organizálni a világegyetem elszórt csontjait, annál erőteljesebben organizálódik maga az emberi szellem. E meggy őződés hatja át Aristoteles egész filozófiáját, amelyben a kézzel fogható és érzékelhető világ adott tényei kapcsolódnak össze a legmagasabb értékeket kialakító szellem ideális világával.
Mikor azonban Aristoteles tanának nagyszerűségét készséggel elismerjük, meg kell vallanunk azt is, hogy a világ tartalmának ez a logikai átgyúrása a szellem magas röptére el őnyös nem volt s Platon eszmevilága Aristoteles józan -reális tanának tükörében sokat veszít megejtő fényéből, tettre serkentő erejéb ől, megtermékenyítő varázsából. Aristoteles tanának polgári józansága és merevsége még fokozta azt a hidegséget, amely a logikai munkának és tevékenységnek amúgy is természetes jellemz ője. Ha Eucken joggal beszél arról, hogy Aristoteles tanában a világ úgy jelentkezik „mint erők és viszonyok jól egybeláncolt rendszere”, akkor igaz az is, hogy a szellem világa ebben a jól egybeláncolt rendszerben sokat veszít éltető fényéből.
Igaz, hogy Aristoteles filozófiája a józan okosság iskolája, amelyb ől kikerülő tanuló a pontosság szeretetében gyakorolván magát, lelkéből írtózik mindattól, ami üres frázis és csillogó szólam. De igaz az is, hogy Aristoteles, amikor tanában minden ellentét megszüntetésére vagy legalább enyhítésére törekedik és alapelvei keretében akarja elhelyezni az egész világ gazdag tartalmát, mintha megfeledkeznék arról, hogy a szellem tevékenységét éppen az ellentétek örökös és nemes harca jellemzi: harcot vív az igaz a nem-igazzal, a jó a gonosszal, a szép a rúttal, a szent a közönségessel s az örökértékű szellemnek minden igaz alkotása az ellentéteknek ebből a könyörtelen harcából kerül ki. Aristoteles tanának ebből az ellentéteket simítani akaró jelleméből, egyetemes alapelvek és alapok felállítását sürgető törekvéséből lehet magyaráznunk azt, hogy tana voltaképpen ott van helyén, ahol már kialakított problémák, felfogások, nézetek, vélemények, dogmák rendszerezéséről van szó. Ott jut érvényre igazán az a mindent átölelni akaró logika-metafizika, ahol a rendezés folyamán minden részlet, viszony és tétel egy magyarázó gondolat és egyetemes érvényű kategóriák s alapok segítségével organizált Egész keretében nyeri el a maga jelentését és értelmét. Ebben a tekintetben elég a skolasztika bölcseletéte utalnunk, amely minden ízében erre a tanra épül fel.
Ámde erejét veszíti Aristoteles tana azonnal, mihelyt megcsontosodott világnézeteket, félresiklott tanokat, rendszereket, világfelfogásokat, tanépületeket a szellem új és tavaszi er ői támadnak, hogy nyomukban új kérdések, új merések és új élet fakadjon. Új erők, problémák, kérdések és feleletek termékeny talaja nem az Aristoteles tana, hanem a Platon filozófiája, amelynek nyílt és szabad formái magában a szellemben gyökerezvén, újjongva készek új, még nem látott tartalmak és erők befogadására. Platon új életre ösztönöz és új fényekben, új színekben, új erőkben gyönyörködik; Aristoteles a már meglevőt rendezi, keretbe foglalja, pontosan felméri s józanul fontolgatva vezeti egyetemes érvényű alapokra és kezdetekre. Platon az örök élesztő, Aristoteles a lelkiismeretes rendező. A szellemi élet tavaszain Platon ejti foglyul a lelkeket; a fejlés bevégzett szakaszainál Aristoteleshez folyamodik az emberi elme. Elég legyen itt a renaissance és az újkori gondolkozás kezdeteire utalnunk. Még a pezsdülő skolasztikában is Platon a mester s Aristoteles csak a lehajló középkor vezetője.
Ennek a rendező és keretező munkának, bármily nagyszerű is az a maga nemében, szükségképpen egyoldalúnak kellett lennie. Aristoteles rendezői munkája egyoldalú volt, mert egyoldalú volt a nézőpont, amelyről ez a munka történt. Világos példa erre metafizikája s az ebb ől kinövő logika is. Anyag, forma, entelekheia, – egytől- egyig biológiai kategóriák s nem véletlen, hogy az újkori biológia képviselői szívesen fordulnak Aristoteles kategóriáihoz az élet lényegének magyarázatában. Az egyoldalúság éppen abban jelentkezik, hogy ezek a biológiai kategóriák lelnek alkalmazást úgy a fizikai, mint a szellemi élet jelenségeinek magyarázatában is. Hogy csak egyetlen példát mondjunk: a logikai tevékenység magyarázatában alapvető jelentőséggel bíró faj és nem fogalma is a biológia mezejére utal s bizony a katharsis elve is az orvostudomány köréből került az esztétika területére. A felfogásnak ez az egyoldalúsága éppen napjainkban válik igazán szembeszökővé, amikor a lelki feszülések és a külső ellentétek összeütközése nőttőn-nő s világképünk mélyreható változás küszöbén áll. Innen, hogy a ma embere életében és exisztenciájában érzi magát veszélyeztetve, mert, ha menekülni akar a természet elől, az utána tör és akadályok elé állítja s ha a szellem szabad röptét akarja meggátolni, törekvésének önmaga lesz áldozatává.
Visszatekintve Aristoteles tanára s elismerve annak imponáló nagyszerűségét, be kell vallanunk, hogy ez a tan semmiképpen sem nyújtja azt a philisophia perennis-t azaz örökkévaló filozófiát, amelyről Leibniz álmodozott. Tanához vissza-vissza térünk, de annak kereteit már széjjeltőrte az élet rohanó árja, amikor a tudomány immár spiritualizálja az anyagot s a formát a végtelenség távlataiba terjeszti ki.
4.8. A peripatetikus iskola
Aristoteles halála után az Akadémia vezetése és Aristoteles szellemi hagyatékának gondozása a Theophrastos osztályrésze lőn. Theophrastos Aristotelesnek tanítványa és hű séges barátja volt (85 éves korában halt meg Kr.e. 288/6-ban). Tanításában merő ben Aristoteles nyomain járt és számtalan művet írt, amelyekben – amint reánk maradt művei mutatják – főként természetfilozófiai és etikai kérdésekkel foglalkozott. Jellemrajzai – Éthikoi kharatéres – az éles megfigyelő, életismerő és az ügyes író munkája. Úgy látszik, hogy Aristoteles műveit nem csak magyarázta, hanem több ponton ki is egészítette. Így tudjuk, hogy logikáját a feltételes következtetésekről szóló tannal bővítette s reánk maradt két botanikai munkája arra mutat, hogy Aristoteles természetfilozófiáját is igyekezett megtoldani, kiegészíteni, természetesen a mester szellemében. Fizikai munkája, amelyben előző bölcselők nézeteit gyűjtötte össze 18 könyvben, nem maradt reánk. Botanikai könyvei azonban még a középkorban is a botanika kézikönyvei gyanánt használtattak.
Aristoteles közvetlen tanítványai sorában előkelő helyet foglal el a rhodosi Eudemos is, aki úgy látszik, előbb a Theophrastos vezetése alatt álló Akadémiában fejtett ki tanítói működést, később azonban Rhodosban hírdette Aristoteles tanát. Szorosan ragaszkodott mestere tanaihoz, amit mutat a róla elnevezett etikai munka is, amely voltaképpen csak változata a Nikomakhosról elnevezett etikának. Életéről és annak folyásáról semmi bizonyosat nem tudunk.
A Tarentumból való Aristoxenos szintén a peripatetikus iskola tagja, éppen úgy, mint a messinai Dikaiarkhos, akik mindketten már távolabb állnak Aristotelesnek úgy személyétől, mint tanításától. Aristoxenos előbb a pythagorikusokhoz tartozott, késő bb azonban elfordult tőlük és jóllehet élénken érdeklődött a filozófia iránt, alapjában véve mindvégig inkább muzsikus volt. Tanítása szerint a lélek nem egyéb, mint a test külömböző részeinek mozgása között fennálló feszültség s hasonlatos az összhanghoz, amely külömböző hangok együttműködéséből áll elő. – Dikaiarkhos lelke teljességéből inkább a gyakorlat, mint az elmélet embere. Főleg történeti, földrajzi és politikai kérdések iránt érdeklődik s éppen nem ért egyet Aristotelesnek azzal a tanával, amely szerint a szemlélődő elmélkedés a boldogság legmagasabb foka. Írt dialógusokat, amelyek szeretettel foglalkoznak a lélek kérdésével, s azt az álláspontot képviselik, hogy a lélek sem nem egységes sem nem halhatatlan. A lélek a négy elem harmóniája. Politikai elméletében Aristoteleshez igen közel áll: a legjobb alkotmányformának tartotta a többi formákból, a királyi, arisztokratikus és demokratikus formákból való vegyületet.
Theophrastos tanítványa s az Akadémia vezetésében utódja volt a lampsakosi születésű Straton, aki körülbelül Kr.e. 286-268 évek között állott az Akadémia élén. Mint természetfilozófus tűnt ki. Határozottan ellene volt Demokritos atomizmusának, de mégis arra törekedett, hogy a természetet természetfeletti elvek nélkül magából a természetből magyarázza és értse meg. Nem ismerte el isten működését s arra sem volt hajlandó, hogy a világegyetemet mint élőlényt fogja fel. Meg volt győ ződve arról, hogy a természetet a nehézségből és mozgásból tökéletesen meg lehet érteni, de elfogadta az üres tér felvételét, mert enélkül nem tudta megmagyarázni a fény, a meleg, az erő terjedését tárgyról tárgyra. Ha elvetette Aristoteles isten-fogalmát, elvetette azt a tanát is, amelyben Aristoteles az emberi észt – nous – valami isteninek tekintette; az ész nem más, mint az állati léleknek egy része. Úgy az eszes, mint az észt nélkülöző lelki tevékenységeket a mozgásra vezette vissza. Székhelye az agyban van, mégpedig a szemöldökök között.
Említsük meg még Andronikos Rhodios-t, akit „Aristoteles után a tizenegyediknek” neveztek (hendekatos apotou Aristotelous) azaz ő volt a tizenegyedik vezetője az Akadémiának Aristoteles után a Kr.e. első század közepe táján. Az ő érdeme volt, hogy a Tyrannion grammatikos által neki adott szöveg alapján Aristoteles iratait kiadta, bizonyos tekintetben magyarázta. Aristoteles iratai mai napig ebben a formában ismeretesek előttünk. Az ő kommentálása adott indítást az Akadémia tagjainak is arra, hogy Aristoteles külömböző irataihoz magyarázatokat adjanak. Ezek közül a kommentátorok közül meg kell említenünk Alexander Aphrodisiensis-t, aki különösen Aristoteles metafizikájának első öt könyvéhez írt magyarázata által tűnt ki, jóllehet Aristoteles más mű veihez is írt kommentárt. Neoplatonista körből került ki Aristoteles egy másik kíváló magyarázója, Simplicius, aki Perzsiába vándorolt, miután Kr.u. 529-ben Justinianus a filozófiai iskolákat bezárta. Írt kommentárokat a kategóriákhoz, a lélekről szóló munkához, a meteorológiához, stb.
A peripatetikus iskola a görög filozófia utolsó hajtása, amely Aristoteles filozófiájának visszhangjaként zárja be a görög filozófia történetének első korszakát és képez már átmenetet a második korszakra.
5. A HELLENIKUS-RÓMAI FILOZÓFIA TÖRTÉNETE
5.1. Általános jellemzés
Az Aristoteles után következő görög filozófia minden tekintetben a magát kiélő és hanyatló szellemnek tanulságos képét mutatja. Nagy Sándor hódításai nyomán megnyíltak az utak Görögország és a Kelet népei között, hogy azokon ne csak a gazdasági és kereskedelmi élet alkotásai, hasznos cikkei, hanem a szellemi élet alkotásai is kicserélődjenek. Amint bevezető fejtegetéseinben láttuk, ennek a kornak nyelve az ú.n. koiné dialektos segítségével az olajfa zónájának vidékén élő, Földközi-tengeri népek egymást mindenütt megérteni tudták. A Földközi-tenger egész medencéjét közrefogó partok s e partok mellett elterülő vidékek a szinkretizmus által létrejött hellenisztikus nyelvnek és míveltségnek voltak hazája.
Az Aristoteles után következő filozófia sem tudta magát meg őrizni ennek a míveltségnek befolyásától s kénytelen volt felszívni magába olyan elemeket is, amelyek a keleti népek szellemvilágából áramlottak a görög míveltségbe. Ezek az elemek és tendenciák a görög filozófiára gyakorolt hatásuk által nem kis részben adtak más színezetet a bölcseletnek, mint amellyel a klasszikus filozófia képviselőinél oly világosan találkozunk. Az átalakulás érvényesülése főként két irányban mutatkozik:
1) az elmélyülő szemlélet helyére az utilisztikus jellegű gyakorlati érdeklődés lépett,
2) az intellektualizmus gyakran a keleti miszticizmussal elegyül.
A stoicizmus és az Epikuros tana merőben a gyakorlat szolgálatába szegődik; a neopythagoreizmus és a neoplatonizmus pedig félreismerhetetlenül magukon viselik az ázsiai misztériumok eksztatikus tanainak eltörülhetetlen bélyegét.
Amíg az Aristoteles előtt volt görög bölcselet szeme a világ egyeteme felé fordult minden érdek nélküli szemlélő déssel elmélkedvén magának az elmélkedésnek kedvéért, és a filozófia nem akart egyéb lenni csak filozófia, – addig a hellenisztikus korszak filozófiája szinte megfeledkezve a filozófia veleszületett méltóságáról, lemondott a teoretikus öncélú elmélkedésről s minden erejét a gyakorlat, az erkölcsi életfolytatás szolgálatába állította. Ez a filozófia az erkölcsi züllés, a hitetlenség, az elpuhulás és lelki elfajulásnak ebben a korszakában mintegy a vallást szerette volna pótolni: az életre, boldog és megelégedett, egyensúlyban járó életre vezető kalauz óhajtott lenni, amint ezt a stoikusok, epikureusok, különösen a római népszerűsítő bölcselet munkásai, Seneca, Cicero, Marcus Aurelius, stb. munkássága bizonyítja. Vagy pedig arra tört ez a filozófia, hogy a magasabbra vágyó lelkeket tanítása által ebből a veszni indult világból megváltsa azáltal, hogy egy felsőbb, szellemi világba, az istenek és a tiszta szellem világába emeli. Példa erre a neopythagoreizmus és a neoplatonizmus, különösen Plotinos bölcselete.
Ennek a jellegzetes bölcseletnek egyik oldalon a stoikusok, Epikuros és követő i, valamint a szkepticizmus hívei a fő képviselői, másfelől pedig a neopythagoreizmus és a neoplatonizmus a reprezentánsai.
5.2. A stoicizmus filozófiája
Egy kis túlzással azt lehetne mondani, hogy a stoicizmus filozófiája Aristoteles után lépett a szellemi világ színpadára s itt még a mai nap is szerepet viszen. Erkölcsi komolysága, az erkölcsi érték fontosságának mélységes felismerése és hangsúlyozása szokatlan erővel ragadta meg a keres ő lelkeket és az európai szellemtörténet egyik leggyümölcsözőbb tényezőjévé avatta. Legyen szabad csak arra reámutatnom, hogy pld. a francia renaissance gondolkozása és a gondolkozás fő képviselői mélyen a stoikus szellem talajába bocsátották legfinomabb gyökereiket. Szinte érthetetlen lenne ez az egyetemes hatás a külömben eklektikus stoicizmus részéről, ha az erkölcsi komolyság és az etikai érték feltétlen megbecsülése nem lett volna az az egyetemes kötelék, amely a stoicizmusra hajló lelkeket egy közösség tagjává avatta.
Ha a Stoa filozófiáját a maga egészében tekintjük, leghelyesebb elfogadnunk azt a felosztást, amely a Stoa történetében három nagy korszakot külömböztet meg. Az első korszak jelölésére a régibb Stoa kifejezés használatos; ide tartozik magának a stoikus bölcselet megalapítójának, Zenon-nak tana, valamint a Kleanthes és Chrysippos bölcselete. – Második a középső Stoa kora; ide tartoznak: Panaitios és
Poseidonios. – Harmadik az újabb Stoa: Seneca, Epiktetos és Marcus Aurelius tanítása.
Ha az itt felsorolt bölcselők közül Zenont az egész irány megalapítójának mondtuk, akkor előre kell bocsátanunk azt is, hogy a stoikus bölcselet voltaképpeni „rendszerező je” Chrysippos volt, akinek tana éppen ezért a stoikus filozófiának nem csak szellemére, hanem egyes részleteire nézve elsősorban jő tekintetbe.
5.2.1. A régibb Stoa
Amint már többször mondottuk, a stoikus iskola megalapítója Zenon, aki valószínűleg Kr.e. 342-ben született Ciprus szigetén Kition-ban, amelynek lakói részben görögök, részben pedig semiták, talán föniciaiak, voltak. Meghalt 270-ben Kr.e. Kereskedő volt, de amikor egy hajótörés alkalmával minden vagyonát elvesztette, teljesen a filozófia tanulmányozásának szentelte életét. El őbb Xenophon Memorabiliáját tanulmányozta, majd a kynikus Krates-hez csatlakozott. De ezzel a tannal is elégedetlenkedve, a megarikus Stilpo, majd az akadémikus Xenokrates és Polemon tanítványa lett, hogy azután 20 esztendei tanulmányozás után megalapítsa iskoláját, amely fennállásának későbbi éveiben a Stoa nevet nyerte, mivel az iskola tagjai a Stoa poikilé-ben, Polygnotos képeivel díszitett nagy oszlopcsarnokban szoktak összegyűlni. – A Diogenes Laertius feljegyzéseiből tudjuk, hogy munkái f őként etikai kérdésekkel foglalkoztak, de formájuk esetlensége miatt nagy tekintélynek nem örvendettek. Az öregkor terhe alatt görnyedezve öngyilkossággal vetett véget életének. Példáját sok stoikus követte, ha látta, hogy életének boldogsága már véget ér. Diogenes jegyzi fel azt is, hogy Zenon a filozófiának három részét külömböztette meg: a logikát, fizikát és az etikát.
Kleanthes Kr.e. 331-ben született Assosban. Nagyon szegény ember volt, aki ökölvívással, éjjel pedig vízhordással kereste meg kenyerét. Életmódja egyszerű és igénytelen, gondolkozása nem tágkörű. Athénbe menvén Zenon hűséges tanítványa lesz s halála után az iskola feje. Meghalt 80 éves korában Kr.e. 251-ben. Ő is önkéntes koplalás által múlt ki ebből a világból. Számos művéből csak töredékek maradtak reánk, közöttük szép imája Zeus-hoz.
E kor stoicizmusának legtevékenyebb s legtekintélyesebb tagja Chrysippos, aki vagy a ciliciai Soloi-ban vagy Tarsus-ban született 281/278-ban Kr.e. és meghalt 208/205-ben Kr.e. Mint Kleanthes, ő is ökölvívó és versenyfutó volt. Athénben Kleantheshez csatlakozott s halála után ő lett az iskola feje. Hihetetlen munkabírása és tudásának gazdagsága közmondásos volt: „ha nem élt volna Chrysippos, úgy nem lett volna Stoa sem” – mondogatták. Állítólag több, mint 705 művet írt, amelyek közül 311 logikai és dialektikai kérdésekkel foglalkozott. Jó dialektikus, de rossz stiliszta volt. Olvasói panaszkodtak nehézkessége, stílusának hanyagsága és a számos ismétlés, idézés miatt.
5.2.2.A középső Stoa
E kor legkíválóbb stoikusa Panaitios, aki Rhodos-ban született Kr.e. 180-ban. Római tartozkodása alatt nagyon sokat tett azért, hogy a rómaiak a görög bölcselettel minél alaposabban megismerkedjenek. Rómát 129-ben hagyta el, hogy átvegye Athénben az iskola vezetését. Meghalt 110-ben Kr.e. – Az el őbb élt stoikusokkal ellentétben szívesen foglalkozott Platon és Aristoteles tanaival s azoknak részleteit a stoikus tanba fel is vette. Főként etikai munkákat írt s ezek közül is a legismertebb a „kötelességekről” írott könyve – peri kathékontos – amely alapul szolgált Cicero „De officiis” c. munkájához. Gondolkozásának jellemző vonása, hogy a világégés stoikus gondolatát elveti és Aristoteleshez csatlakozva a világ múlhatatlanságát hírdeti.
Legkíválóbb tanítványa Poseidonios, aki a szíriai Apanes-ben született, miután pedig m űkődésének színtere Rhodos volt „rhodosi”-nak is szokták nevezni. Lucián szerint 84 éves korában halt meg. Nagy utazásokat tett s azoknak eredményeit természettudományi, matematikai és földrajzi, valamint történeti munkákban tette közzé. Rhodosban iskolát alapított, ahol többek között Cicero és Pompeius is tanítványai voltak. Szívesen foglalkozott erkölcsi kérdésekkel és Platon filozófiáját buzgón tanulmányozta.
5.2.3. Az újabb Stoa
Itt az élen Seneca halad, aki a spanyolországi Cordubában született. Apja Annaeus Seneca, híres rétor volt. Korán Rómába ment s ott kedvvel foglalkozott filozófiai stúdiumokkal. Miután azzal vádoltatott, hogy részt vett Piso összeesküvésében, halálra ítéltetett. Ő azonban az ítélet végrehajtását megelőzte: öngyilkosságot követett el felvágván ereit. Jellem tekintetében nem lehetne mintaképül állítani, de azt sem lehet tagadnunk, hogy gyengeségeinek, fogyatkozásainak tudatában, rajta volt ezek javításán, s hogy ez neki nem sikerült, testi és lelki gyengeségének kell betudnunk. Azt sem lehet tagadni, hogy világos és határozott stílusa, amely azonban sokszor nem nélkülözi az affektáltságot, nem csak kortársai előtt tették kedvelt filozófussá, hanem azt kell mondanunk, hogy az európai ember kialakításában egész munkássága hathatós tényező volt. Hatásának feldolgozása a legérdekesebb szellemtörténeti problémák közé tartozik. Iratai: Epistolae morales,
Quaestiones naturales, De ira, De vita beata, De clementia, stb. a világirodalom legnagyobb hatású művei közé tartoznak. Szereti Platont és nem veti meg Epikurost sem. Legtöbbre az etikát becsüli, azt vallja, hogy a fizika éppenúgy felette áll az etikának, mint isten az embernek. Ámde mégis minden fejtegetésének folyománya az etikai cselekvés és erkölcsi kérdések magyarázata. Ebben a magyarázatban Seneca magát a stoikus bölcselethez tartja. Az erkölcsi élet terén a boldogság fogalma uralkodó nála is és a boldog élethez a természet szerint való élet vezet.
A császári Róma másik nagy stoikusa Epiktetos, aki mint rabszolga vett részt a stoikus bölcselő Musonius Rufus előadásain. Miután a rabszolgasorból megszabadult, Domitianus császár kényszerítette Rómából távoznia. Az epirusi Nikopolisban telepedett le és ott élt, tanított nagy tiszteletben. Tanait tanítványa Flavius Arrianus adta ki 8 könyvben Diatribai Epiktetou c. alatt. A 8 könyvből 4 csak töredékben maradt fenn. Ő állította össze Epiktetos “kézi könyvecskéjét” is – Epiktétou Enekheiridion c. alatt – amely 52 rövid fejezetben tartalmazza mindazt, amit a kiadó Epiktetos előadásaiból arravalónak, érdemesnek és lélekemelőnek talált. Epiktetos azt vallván, hogy minden ember alapjában véve beteg, úgy tekinti a filozófust, mint az emberek orvosát. Fő elő tte is az erkölcsi magatartás, s ezt a magatartást megvilágító tudomány azaz az etika. Logikai kérdések nem is nyugtalanítják s a természetfilozófiát is csak azért becsüli, mert megismertet istennel, aki ezt a világot célszerűen rendezte be. Minden emberben a benne lakó isteni démon közvetítésével van valami isteni. Vannak dolgok, amelyek hatalmunkban vannak; ezekre nézve követeli az erkölcsi magatartást. És vannak dolgok, amelyek nem függenek tőlünk, ezek a külvilág minden dolgai s viszonylatai, amelyekkel szemben a bölcs ember közömbösen viselkedik. Úgy kell tekintenünk a világ javait, amelyek csak eszközök a mi kezünkben s nekünk csak kölcsön vannak adva. El kell vonulni a világtól önmagunkba s tűrnünk kell a világ viszontagságait. – Epiktetos munkája a közkedvelt erkölcsi irodalom díszei közé tartozik.
Végül meg kell említenünk a rabszolga -filozófus után a császár-filozófust, Marcus Aureliust, aki 121-ben született Kr.u. Antonius Pius után, aki őt örökbe fogadta, 161-ben a császári trónra került. Keserves élet és uralkodás után Kr.u. 180-ban halt meg Bécsben; állítólag erkölcstelen és zülött fia gyilkolta meg. Elmélkedési és szemléletei „Eis heauton” c. alatt maradtak reánk. Tanításában Epiktetos útját járja. Bele kell nyugodni az események folyásába és szabadnak kell lennünk az érzések, szenvedélyek rabságától. A világ dolgai istentől vannak és minden úgy folyik ezen a világon, mint ahogyan azt isten rendezi. Ő is hisz a lelkünkben tevékeny démonban, aki lépteinket vezeti s halálunk után visszavezet az istenségbe. Érdemes megjegyezni, hogy ez a trónon ülő filozófus a stoikus kozmopolitizmus mellett a hazaszeretetet és a társadalom iránt való kötelességeket is erősen hangsúlyozza.
Ezzel a stoikus iskoláról rajzolt vázlatos képünket befejeztük. Áttérünk magának a tannak fejtegetésére. Alapul a Chrysippos részletes tanítását vesszük s így kíséreljük meg vázlatos képet adni a stoikus filozófia főbb problémáiról és azok megfejtéséről.
5.3. A stoikusok logikai tana
Amint már többször reámutattunk, a stoicizmus, amelynek gyökerei a kynikus bölcselet talajába nyúlanak alá, az etikai érdeket tartotta szem előtt s a gyakorlati élet számára akart bölcselmi kalauzt adni. Ámde ebben a törekvésében igazi filozófiai érzék vezette, amikor éppen az etikai problémák megfejtése érdekében nem mellőzte sem a logikai-dialektikai sem a természetfilozófiai kérdések tárgyalását, hanem éppen ellenkezőleg, a logikát és fizikát úgy tekintette, mint az etika alapjait. A filozófiai tanok felosztásában külömben Platon tana volt hatással a stoicizmusra, amely megkülömböztette: a logikát, fizikát és etikát. Ez a felosztás azután megmaradt a stoikus filozófia egész történetén át. Descartes is hatása alatt állott. Egyik feljegyzése szerint az erényeket is a filozófiai tanok alapján: logikai, fizikai és etikai erényekre osztották. És így okoskodtak: miután háromféle erény van, ezért van három filozófiai alaptan is, amely ezekkel az erényekkel foglalkozik.
A logikai gondolkozás terén a stoicizmus kétség kívül Aristoteles hatása alatt áll, de több ponton kiegészíti azt. Maga a logika a gondolatokról és beszédekről szóló tudomány s dialektikára és retorikára oszlik. A grammatika is egy részét képezi a logikának s a mai nyelvtanunk terminusainak egy része a stoikus logikának köszönheti eredetét. Az egész logika főpontja és kétségkívül legeredetibb, legértékesebb része az igazság kritériumá-ról szóló tan. Aristoteles is megállapította az igazság kritériumát: igaz az ítélet, hogyha úgy köti egybe a fogalmakat, amiként a nekik megfelelő dolgok a természetben összekötve vannak. Ez a kritérium magának az Aristoteles filozófiájának belső alkatából szükségképpen következik. A stoikusok ezzel a kritériummal nincsenek megelégedve s azt tanítják, hogy az igazság egyetlen kritériuma a „phantasia kataléptiké” azaz „a megragadó kép”, amit talán úgy értelmezhetünk, hogy csak az a kép lehet igaz, amely a lelket mindjárt megragadja. Vagy beszélhetünk ebben az értelemben „hű kép”-ről is azaz olyan képről, amely úgy adja vissza világosan és határozottan a dolgokat, amint azok a valóságban vannak. Habár úgy is magyarázhatjuk ezt a kifejezést, hogy a „megragadás” nem a kép természetét jelzi, hanem annak funkcióját azaz képessé tesz minket, hogy az igazat állítsuk s így ne zavarjuk össze az egyik dolgot a másikkal. Bármint is értelmezzük a stoikus kifejezést, a benne rejlő probléma fel volt vetve, hogy azután az egész Aristoteles után következő görög filozófiát foglalkoztassa.
A kérdés már most nyilván az, hogy melyik út vezethet minket az igaz ismerethez? E kérdésre adott feleletünkben a stoikusok a szenzualizmus álláspontjáról indulnak ki. A lélek maga beíratlan papiros s erre a beíratlan papirosra mintegy reáírja magát a képzet. A képzet maga nem is egyéb, mint a dolog lenyomata – typósis – a lélekben. A beleírásnak, a lenyomatnak első fajtája az érzékelés, az érzéki észrevétel, amely nem csak a külső dolgokról értesíti a lelket, hanem értesíti azt a saját maga belső állapotairól, tevékenységeirő l is s éppen ezért a stoikusok nem is tesznek külömbséget a belső és külső észrevevés között. Maga az emlékezés – mnémé – is az észrevevésbő l származik, s eléáll azonnal az emlékezeti kép, mihelyt az érzékelt kép a lélekből elillant. A tapasztalat ezekbő l az emlékképekből tevődik össze. A keletkezett képek a kezdetben íratlan lelket képekkel töltik meg s mintegy írásjelekként helyezkednek el abban.
Az észrevételekből való következtetések útján keletkeznek az ú.n. közös vagy általános képek, – ennoiai -, mondhatjuk ezeket fogalmaknak. E fogalmak egyrésze önmagától, a természet útján keletkezik s neve: „koinai ennoiai” azaz „közfogalom”, amely minden tudományos eljárást megelőz s ezért Chrysippos „prolépsis” névvel jelölte őket. Nem egyéb ez a prolépsis, mint az „egésznek általános fogalma”. A másik faja a fogalmaknak mesterséges úton készül, tehát a gondolkozás segítségével; ezek neve egyszerűen „fogalom”. Ámde ehhez még hozzájárul a fogalmak egy harmadik fajtája is, „emphytoi logoi”-nak nevezik azokat a stoikusok s nem egyebek azok, mint velünk született fogalmak.
A tudomány a következtetés, bizonyítás és a fogalomalkotás segítségével jön létre s merőben külömbözik a puszta véleménytől – doxa – éspedig azáltal külömbözik, hogy ingathatatlan meggyőz ődést teremt s maga nem egyéb, mint ilyen meggyőző dések rendszere. Ámde a stoikus szenzualizmus értelmében, miután minden kép az érzékletekből ered, az érzékletek ismereti értékétől függ minden további ismeret értéke is. A stoikus tan értelmében valóban vannak is olyan érzéki észrevételek, amelyek megegyeznek magukkal a dolgokkal, az észrevétel tárgyaival. Az ilyen észrevételekből alakult képek azzal a tulajdonsággal bírnak, hogy minket kényszerítenek elfogadásukra – sygkatatithesthai – e képek közvetlen evidenciával bírnak s velük annak tudata van összekötve, hogy csak valami valóságos dologból eredhetnek. Amikor ezeket a képeket ragadjuk meg s hozzájuk járulunk, akkor voltaképpen a nekik megfelelő tárgy birtokába jutunk. A közvetlen evidenciájú – energeia – kép tehát voltaképpen a fogalom alapja, amely fogalom – Zenon ezt „katalépsis”- nak nevezte – ugyanazzal a tartalommal bír, mint maga a kép, de hozzájárul még ehhez a képhez az a tudat, hogy a neki megfelelő dologgal, az észrevett tárggyal megegyezik. Az a kép, amely ezzel a tulajdonsággal, ezzel a tudattal bír, Zenon kifejezése szerint fogalmi kép – phantasia kataleptiké – amelyről már fennebb szólottunk, mint az igazság kritériumáról.
Az ész – logos, nous – fejlődés eredménye. Ez a fejlődés körülbelül a 14-ik évig tart és folyamán érzékletek és képek gyűlnek össze a lélekben és ezekből képződik az ész. Az érzéki egyesből kiindulva jutunk el az egyetemeshez, mondják a stoikusok nyilván Aristoteles hatására. Az ész nélkül a világegyetemet megismerni nem lehet. Az egyes és egyetemes viszonyának kapcsán ki kell emelnünk azt a stoikus felfogást, amelyet nominalizmusnak nevezünk. A nominalizmus értelmében való léte csak az érzéki egyesnek van – ez szenzualizmusuk logikus következménye – s az egyetemes csak bennünk levő szubjektív gondolat. Ebből az állásfoglalásból pedig ismét logikusan következik, hogy a Stoa merőben tagadja Platon idea-tanának helyességét: az ideák csak szubjektív gondolatok.
A logikához fűződik a stoikusok dialektikája is, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint a formális logika. A formális logika két részre oszlik: a jelentőre – sémainón – és a jelentésre – sémainomenon – vonatkozó tanra. Jelentés-tan a poétika, muzsika és a grammatika; a jelentettre vonatkozó tan a mi formális logikánknak felel meg. Itt találnak a stoikusok helyet a kategóriáknak is, amelyeket azonban ők a „legegyetemesebb fogalmak” – ta genikótata – névvel jeleznek. A stoikusok itt is Aristoteles nyomain járnak, de a kategóriák számát csak négyben állapítják meg s bizonyos sorrendbe állítják azokat. Minden kategóriában az előtte való kategória benne foglaltatik s azt egyszersmind közelebbről meg is határozza. A négy kategória a következő: a substantia vagy substratum, – hupokeimenon vagy ousia – a tulajdonság – to poion – amely feloszlik a „koinos poion”-ra és az „idios poion”-ra, állapot, – pós ekhon – és végül a modalitás, – pros ti pós ekhon -. A legegyetemesebb kategória, ami az összes többi kategóriák felé van rendelve, Chrysippos szerint a Valami – ti – amely ismét a létre és nem-létre oszlik. Ezek az egyetemes fogalmak vagy kategóriák a stoikus tan szerint nem-teljes fogalmak, mert hiányzik belőlük a magában megálló tökéletes értelem s éppen ezért számtalan alanyról kimondhatók. Pld. nem-teljes gondolatról vagy fogalomról van szó, ha ezt mondom: „ír”, de teljes lesz a tétel, ha azt mondom: „Sokrates ír”. A teljes kifejezés tehát az ítélet, a következtetés s más retorikai kifejezések. Az ítélet az alanyról mond ki valamit s lehet igaz vagy nem-igaz; a következtetés az ítéletek összefűzéséből ered s három alkotórészből áll: főtételből, altételből, zárótételből. Az ítéletek egyszerűek (kategorikusak) és összetettek, amelyek közül különösen a feltételes ítéletekkel foglalkoztak tüzetesen a Stoa követői. Igazi következtetéseknek pedig valójában csak a hipotetikusakat azaz feltételeseket és diszjunktívakat azaz a szétválasztókat tartották. Tagadhatatlan, hogy úgy ítélet- mint következtetés–tanuk sok finom részletben bővelkedett, de sok esetben a finomkodás határait érintő fejtegetések a dolog lényegének megértéséhez semmivel sem járultak.
A logika azzal foglalkozik, hogy miféle utakon és miféle eszközökkel juthatunk az igaz ismeret birtokába. Az igazsághoz vezető főutak: fogalom, ítélet, következtetés s a bennük rejlő gondolatokat szavakkal fejezzük ki. Érthető tehát, hogy a Stoa nemcsak a logikára helyez súlyt, hanem kitér a retorika és különösen a grammatika kérdéseinek fejtegetésére is. A grammatikát – amint már említettük – egyenesen a logika részéül tekinti s idevágó vizsgálatai igen nagy hatással voltak a grammatika kialakulására. A stoikus tanítás megállapítja, hogy a szavak hangokból állanak, hang pedig az, ami csak a fül által hallható. Az emberi hang
– szemben az állatival – tagolt azaz artikulált hang, amely értelemből fakad és értelem által kísértetik. Az olyan tagolt hang, amely le is írható: az ó. Vannak szavak, amelyek csak puszta hangok és vannak olyanok, amelyek jelentéssel bírnak. Ilyen jelentéstelen szó pld: „blitri” (ebből a magyar „bliktri”!) amelynek semmiféle értelme nincs. A jelentéssel bíró szavak jelentése a természettől való, – tanítja a Stoa Platon hatása alatt.
A szó-tanban a Stoa egyenesen Platon tanához kapcsolódik s követi őt abban is, hogy minden betűnek sajátos er őt tulajdonít, amely által képes az illető tárgy bizonyos tulajdonságait kifejezni, azét a tárgyét, amelyet a belőle alkotott szó jelez. Az így értelmezett szót a stoicizmus jól megkülömböztette a fogalomtól és a rajtunk kívül fekvő dologtól, amelyet jelez. Az ami jelez vagy jelent: a szó; az, ami jeleztetik vagy jelentetik: a szóval egybekötött fogalom; a rajtunk kívül levő dolog pedig nem bennünk, hanem kívülünk létezik s fogalmát a szó jelenti. A dolog fogalmát nevezték „lekton”-nak s így határozták meg azt: a „lekton” az, ami az eszes képezőerőben – a fantáziában – létezik. Tehát a „lekton” nem a lélekben lévő gondolat, hanem a szóhoz kötött és a szó által kifejezett gondolat. Még jobban tisztába jöhetünk a „lekton” értelmével, ha azt vesszük figyelembe, hogy a „lekton” középhelyet foglal el a dolog fogalma – noéma – és maga a dolog – pragma – között. A „lekton” tehát nem jelenti sem a puszta szót, sem a puszta dolgot, hanem a kettőnek egymásra való viszonyulását. A mondat külömböző fajainak, a meghatározásnak, felosztásnak részletes fejtegetése a Stoa logikájának lényeges ismeretéhez hozzá semmit sem tesz s éppen ezért bátran mellőzhető.
5.4. A Stoa fizikája és lélektana
Történetünk folyamán láttuk, hogy a görög bölcselet idealista iránya az anyagot úgy tekintette, mint nem-létezőt. Ebben megegyeztek Aristoteles és Platon. A Stoa ezzel szemben híven a maga szenzualista álláspontjához, az anyagot testi valaminek tekintette s anyagból állónak hírdette úgy a legfő bb világelvet, az istent, mint az emberi lelket. Sőt ennek a materialista felfogásnak érvényesítésében annyira ment, hogy még a testi tulajdonságokat is bizonyos anyagi áramlásképp fogta fel. Ezeket az áramló anyagokat „pneumata” névvel jelölte. Innen már csak egy lépés volt ahhoz a felfogáshoz, amelynek értelmében minden szellemi tulajdonság, erény, vitézség, stb. anyagi természeti dolgok. Általában véve a stoikus filozófia csak a testnek tulajdonított valóságot, mert való csak az lehet, ami hatást gyakorol vagy hatást szenved. Hatást pedig csak test gyakorolhat testre, de semmiképpen sem gyakorol hatást – így érvelt Kleanthes a lélek testisége mellett
– testi nem-testire vagy nem-testi testire.
Ezen általános anyagi testiség alól csak az idő, tér és a lekton képeznek kivételt. De hogy miért képeznek kivételt? – erre a kérdésre feleletet a Stoa nem ad. Más feleletet nem adhatunk mi sem csak azt, hogy a stoának ez az állítása az eredeti álláspont megtagadása és a gondolkozásban való következetlenség. Vagy minden anyagi, ha az anyagi a szellem minden tevékenysége, vagy alaptalan minden olyan tanítás, amely ezen állítás alól kivételezéseket teremt. Ezen következetlenség alól nem lehet kibújni azáltal, hogy a teret – amint ezt a Stoa teszi – csak úgy tekintjük, mint ami a világegyetemen kívül esik, lévén merőben üres, az időt pedig úgy fogjuk fel, hogy az voltaképpen a világegyetem változásainak egymásutánja. Miért kell kivételt képezni ennek a „kívül -valóság”-nak és ennek az „egymásután”-nak, ha nem képez alóla kivételt még a halál sem, amelynek tényét Chrysippos arra használja fel, hogy vele a lélek anyagiságát bizonyítsa eképpen: a halál a léleknek elválása a testtől; de egy testtől semmi nem-testi el nem válhatik; mivel pedig a lélek a testhez van kapcsolva, tehát a lélek is testi. – És továbbá, miért kellene kivételt képeznie a „lekton”-nak, hogyha a harag, gyűlölet, erény, szemérem, érzés, stb. mind egyt ől- egyig testi és anyagi természetűek? Ez a nagy következetlenség és hasadás a Stoa tanában, legnagyobb és reparálhatatlan gyengéje annak.
Ha így áll a dolog, akkor az anyagnak kell annak a létező nek lennie, amelyből minden egyéb lesz. És ebből ismét arra kell következtetnünk, hogy az anyag valójában semmiféle határozott tulajdonsággal nem bír csak azzal, hogy mindenféle tulajdonság felvételére képes. Ha pedig minden ami van, belőle lesz, akkor ő maga változásnak van alávetve; amint az egyik stoikus kifejezte e tényt: az anyag engedelmes. Az anyagnak nincs semmiféle formája sem s állandó változásnak lévén alávetve, maga semmiféle öntevékenységre nem képes. Az anyag tétlen s önmagától mozogni nem tud. Mennyisége sem nem apad sem nem nő, hanem ugyanaz marad minden időben.
Az anyaggal, mint szenvedő, tétlen elvvel, szemben áll a cselekvő, aktív alapelv. Ezt az alapelvet a Stoa úgy tekinti, mint érző lényt, amely minden érző és érzékelő, gondolkodó lényt önmagából teremt ezen a világon. Ez az érzékeny lény azonban ésszel is fel van ruházva, amelynél fogva ez a lény, amely nem más mint isten – már t.i. a Stoa értelmében vett isten – bizonyos meghatározott módon hat és működik. Miután már most a Stoa tanában a teremtő elv természetnek – physis – is neveztetik az általános görög felfogás értelmében, az isten, mint teremtő erő és a természet, amely szintén teremtő erő, egybeesnek. Azt mondjuk hát, hogy a Stoa értelmében vett isten a világész, amit a stoikusok Herakleitos tana alapján a világtűzzel azonosítanak. A világtűz teremt mindent s természetesen maga is testi-anyagi természetű: „meleg, száraz lehellet”, amely átjárja az egész világegyetemet. Ez a kétségtelenül testileg felfogott isten, mint világész tartalmazza magában a „logoi spermatikoi”-t azaz csíraszerű formákat, amelyek szerint szükségképpen keletkezik minden, ami keletkezik. Nevezhetjük ezeket a „logoi spermatikoi”-t formáknak, törvényeknek, normáknak, amelyek benne foglaltatnak istenben, mint világészben s szerintük épül fel a világegyetem roppant épülete.
A világész a maga törvényei és szabályai szerint teremtette a világot, amely határokkal bír és gömbformájú. Célszer űség uralkodik benne és szép minden részében, mert hiszen ésszel felruházott főlény teremtette, aki a maga előrelátásával – pronoia – úgy teremtett mindent, hogy az az embernek jó és szép legyen. Egy más fordulattal: a világtűz – pyr tekhnikon – mindent a legművészibb módon teremtett erre a világra és a legművészibb módon is tart fenn. Az isteni világtűzb ől szakadnak ki azután az elemek, amelyeknek száma a stoában négy: tűz, levegő, víz, föld. Ezek az elemek minél közelebb állanak a világtűzhöz, ahonnan erednek, annál tevékenyebbek s minél távolabb állanak attól, annál passzívabbak. Minden, ami a világon van, ebből a négy elembő l van formálva s vegyülésük soha meg nem szűnik. A világ azonban időnként tökéletesen a tűzbe bomlik fel, hogy azután ismét újból teremtődjék. A világnak ezt a tűzre való felbomlását nevezik a stoikusok „ekpyrósis”-nak s azt tanítják róla, hogy annak folyamán a „logoi spermatikoi” is visszatérnek az ősi világészbe. Ezekből teremti azután a kozmikus isteni ész újra a világot. Ezt az újjáteremtést nevezi a Stoa „apokathastasis” szóval, amely az Újszövetség terminológiájában is előkelő helyet foglal el.
Ha ezek után az emberi lélek stoikus fogalmának fejtegetésére térünk, előtérbe azt a tételt kell állítanunk, hogy e tan értelmében az emberi lélek is testi jellemmel bír. Anyagi természetű tehát s voltaképpen az istennek egy része belőle áramlik ki s vele örökös kölcsönviszonyban áll. Meleg lehellet az, amely a testnek formát ad. Túléli ugyan a testet, de azért nem halhatatlan, mert csak a legközelebbi világégésig él maga is.
Nyolc részből áll. Középpontjában van az uralkodó erő – to hégémonikon – amelynek székhelye a szívben van. Azután van az öt érzék úgy, amint azt Aristoteles megállapította, a beszélés képessége és a nemző erő. Ez a nyolc részből álló lélek abban külömbözik a többi testtől, hogy sokkal finomabb anyagból van formálva.
A növényeknek nincs lelkük, de van az állatoknak. Tudnunk kell azonban, hogy a Stoa az anorganikus természeti dolgok vizsgálatát sem zárja ki fizikájából. Az anorganikus dolgokat az jellemzi, hogy lelkük ugyan nincs, de a bennük levő „hexis” – arravalóság – összetartja részeiket. Ez a „hexis” a növényekben már mozgatóer ővé lesz s uralkodik bennük a „physis”. Az élőlények általában – mondják a stoikusok itt is Aristoteles nyomán – bírnak lélekkel, amely abban külömbözik a két másik elvtől, a hexistől és a physistől, hogy benne megvan a képezőerő – phantasia – és az ösztön – hermé -. Ehhez a két elvhez az embernél még hozzájárul az ész, a szellem – logos. Az ember tehát három részből áll: a testből, lélekből és szellemből vagy észből, amely a gondolkozás felsőbb fokát jelenti.
Minden élőlény a természettő l fogva nem csak arra képes, hogy érzékeljen és észrevegyen, hanem ezzel össze van kötve a synthésis – az együtt való észrevét – amely azt jelenti, hogy minden élő lény képes mindazoknak a folyamatoknak is észrevevésére, amelyeket a külső érzékelés indított meg benne s jelenti az önmagáról, részeiről, tevékenységeiről való tudatot. Ez a tisztán intellektuális tevékenység szolgál alapjául egy olyan magatartásnak, amely átterjed az élőlények érzés- és akaratvilágába is. Ez a magatartás pedig abban áll, hogy az élőlény önmagával a hozzátartozás viszonyába lépik. Ez az ú.n. „oikeiósis”, amely tehát önmagához való tartozást jelent s a stoikus tanban igen előkelő szerepet visz. Az önmaga érzését jóérzés állapota kíséri – eyarestesis – amely érzés aztán úgy nyilatkozik meg, mint önmagunk felé fordulás, a saját Énünk felé való kiállás, amely által ezt az Én-t önmagunkhoz tartozónak érezzük és ismerjük. Ebből az oikeiosis-ból ered azután minden vágy és törekvés önmagunk fenntartására s keresése annak, ami az önfenntartásnak hasznára van és elkerülése annak, ami ártalmas arra. Ez a saját magunkról való kép, kezdetben szétfolyó és halvány, lassan-lassan azonban meghatározottá és világossá válik. Ez az oikeiosis azonban az egyén határainál nem áll meg, hanem tovább terjed a gyermekekre, családtagokra, s még tágabb körű közületekre, végül a politikai közösségre, ső t az egész emberiségre. A stoikus bölcselők egy része – pld. Hieroklés – ebből az oikeiosis-ból vezeti le az ember egész erkölcsi magatartását. Az önfenntartás a tudatos Én közvetítésével kiterjed az államra és az emberiségre. Tudjuk azonban, hogy ez a tan a Stoa által általánosan elfogadott és Crysippos is határozottan foglalt állást mellette. Ez a fogalom könnyen és logikusan vezet át a stoikusok erkölcstanának előadására.
Forrás: Wikipedia
Folytatjuk a következő részben.