A kereszténység első kézrátétellel gyógyító embere maga Jézus Krisztus volt, aki módszereivel hagyományt teremtett.
Képességeivel a középkorban a legtöbb királyi is felruházták, akik a közhiedelem szerint el tudták mulasztani az egyszerűbb betegségeket, úgy tartották, az uralkodó a beteg megérintésekor közbenjár Istennél a gyógyulás érdekében.
Napjaink vallásos gyógyítói hatalmas tömegek előtt arénákban, sportcsarnokokban Istentisztelettel egybekötve tesznek „csodát”. Az Egyesült Államokban valóságos utazó cirkuszokat üzemeltetnek óriási haszonnal. Tevékenységük lényegében üzleti jellegű kevés köze van a gyógyításból. Kivételek persze, mint mindenütt, itt is akadhatnék.
Az amerikai William Fuller baptista lelkész gyógyításainak sok ezer tanúja van. Fuller specialitása a fogak rendbetétele volt. Működése nyomán lyukas fogak tömődtek be percek alatt porcelánnal, ezüsttel és arannyal, sőt egy középkorú asszonynak mindössze tizenhét nap alatt a teljes fogsora is újra kinőtt.
Az 1960-as évek legelejéit az ötéves kordban elhunyt Linda Martelt csodálatos gyógyításairól beszélni világ. A kislány családja nem volt igazán vallásos, o mégis sokat beszélt Krisztusról, jóval értelmesebben, mint egy hasonló korú gyermek.
Saját bevallása szerint Jézus erejét használta, s betegeinek gyakran az is elegendő volt, ha a ruháját megérinthették. Nyílt sebekre és szervi bajokra egyaránt hatással bírt, csupán önmagán nem tudott segíteni.
A XX. század talán leghíresebb gyógyítója az indiai SathyaSai Baba, akit hívei egyszerűen csak isteni megtestesülésként emlegettek. Feljegyezlek róla, hogy Puttapartiban, egy hindu közösségben feltámasztott egy, az orvosok áltat három napja halottnak nyilvánított öregembert. Krisztusi tettével mégis inkább a teológusokat rázta meg; az orvasok egyszerűen csalásról beszéltek. Vallási vezetők viszont véget nem érő vitába keveredtek arról, hogy Jézus erejét használhatja-e vajon egy nem keresztény gyógyító?
Aki visszatért a halálból
1992-93 leién régi hidegrekord dőlt meg az Egyesült Államok középső részén. 1993. január 19-ének reggelén a hőmérők -51 Celsius-fokot mutattak. Aznap, amikor a kétéves John Wolfe, miközben a szülei aludtak, könnyű pizsamájában kisétált a hóba.
Mire kétségbeesett apja órák múlva rátalált, a kis Johnny valósággal jéggé fagyott. Nem lélegzett; jégkristályok képződtek a testén és a bőre alatt; a végtagjai merevek voltak, akár a bot. Az apa a houstoni gyermekkórházba sietett, ahol öt orvos vette kezelésbe a kisfiút, köztük HelenDevlin, a hipotermia szakértője.
Egyikük sem hitte azonban, hogy van még remény. Az orvosok hallották, ahogy a szerencsétlen kis test recsegett, miközben a műtőasztalra lelték. Johnny testhőmérséklete tizenhat fokosra csökkent: még senki nem tért vissza élve ilyen állapotból. A csapat azonnal munkához látott. John szívét és tüdejét gépre kapcsolták, hogy fölmelegítsék a vérét.
Injekciókat adtak neki, hegy meggátolják az agy bedagadását, és elősegítsék a test felengedéséi. Végtagjaiba bemetszetlek, hogy kiengedjék a megfagyott sejtekből a vizet, nehogy felrobbanjanak. A kisfiú három napig lebegett élet és halál között. Ezután csodával határos módon szinte ugyanolyan hirtelen tért magához, ahogy megfagyott.
Az egyik kezén kisebb izomkárosodást szenvedett, és bőrátültetést kellett végezni, hogy eltüntessék a bemetszéseket, egyébként sértetlenül megúszta a kalandot. A hírek szerint nem jelentkeztek nála a rettegett agykárosodás tünetei, amelyek következtében csak vegetált volna.
Különös módon az orvosok szerint éppen azért maradt életben, mert olyan kicsi és fiatal volt. A szél és a hideg szó szerint lefagyasztotta. De apró agyának és egyszerű anyagcseréjének kevés oxigén is elegendő volt a működéshez.
Forrás: delina