Bizonyítékok támasztják alá, hogy a fertőző betegségek terjedésének megfékezésében az elkülönítés, a vakcina és a katonaság a múltban is alapvető fontosságú volt, az ellenszegülőket gyakran súlyos büntetésre ítélték. Kincses Katalin Mária, a Veritas intézet tudományos főmunkatársa Szakály Sándor történész társszerzőjeként a Scientia et Securitas című folyóiratban tette közzé a járványtörténetre reflektáló kutatási eredményeit a napokban.
– A leprától a spanyolnátháig című, napokban megjelent tanulmányukban hosszasan foglalkoznak a járványok és a háborúk összefüggéseivel. Milyen következtetésre jutottak?
– A háborúk az emberi történelem legszélsőségesebb jelenségei közé tartoznak. A középkorban éppúgy, mint a későbbi, modern korokban hatalmas járványokat generáltak mind a haderőkben, mind a civil lakosság körében. A fegyveres összetűzéseket kísérő szélsőséges körülmények, az éhezés, az egészségi állapot romlása, valamint az összezártság a katonai táborokban minden időben kedvezett és kedvez a fertőző betegségek megjelenésének. A haderők nem egy esetben maguk is terjesztőivé váltak a járványoknak, idegen földre hurcoltak be kórokozókat, vagy ők maguk fertőződtek meg számukra ismeretlen helyszíneken, tovább fertőzve egymást és a lakosságot.
– Milyen intézkedések születtek a járványok megfékezésére?
– Amíg az oltásokkal nem lehetett eredményt elérni, egyetlen hatékony megoldás létezett a ragályos betegségek terjedésének megfékezésére: az elkülönítés, a karantén. A lakosság számára ez a mindennapi élet kereteinek teljes felfüggesztését jelentette. Nem hagyhatták el lakóhelyüket, nem mehettek földjeiket művelni, nem kereskedhettek. Könnyű belátni, hogy pont ezért igyekeztek megkerülni a tiltásokat. Tömeges ellenkezés esetén a vesztegzárat, a helyben maradást csakis az egyetlen ütőképes szervezet, a hadsereg volt képes biztosítani. Az általuk alkalmazott vasszigort kellett általánossá tenni a valódi eredmény eléréséhez.
– Mivel próbálták rávenni az ellenszegülőket az együttműködésre?
– Gyakorlatilag megfenyegették őket, gyakran halálosan. Tanulmányunkban is említünk egy 1633-as esetet, amikor egy arisztokrata hölgy, Batthyány Ferencné Lobkowitz Poppel Éva a dunántúli főkapitány, hadvezér fiát, Batthyány Ádámot intette arra, legyen szigorúbb, mert ha a birtokokon nem rendelik el a karantént, és az emberek bemennek Sopronba, ahol pestisjárvány tombol, akkor a ragályos betegséget szét fogják hurcolni. A forrás szerint a tilalmat megszegőket fővesztésre ítélték.
– A lepráról azt írják, hogy szent betegségként kezdtek tekinteni rá. Minek tulajdonítható a mentalitásváltás?
– A lepra megítélésében akkor következett be változás, amikor az a keresztes lovagokat is elérte. Eleinte a bűnös életvitel és Isten büntetése bizonyítékának tartották a betegséget, a leprásokat elkülönítették, kizárták a társadalomból. Viszont 1100-ra már annyira megszaporodott a betegek száma Európában, hogy egyre kevésbé volt kuriózum. A fertőzöttek saját kezükbe vették sorsuk alakítását, megszervezték közösségüket. Ám miután azok is elkapták a betegséget, akik a társadalom mércéje szerint a hitért küzdöttek, így minden gyanú felett álltak, nevezetesen a keresztes lovagok, az egyház feladta elzárkózó magatartását, majd kimondta, hogy a keresztény felebaráti szeretet parancsát követve segítséget kell nyújtani a leprásoknak. Ily módon társadalmi problémaként kezdték kezelni a jelenséget. A Szent Lázár Lovagrend például, amely 1120 körül alakult meg Jeruzsálemben, kifejezetten a leprások, más szóval a poklosok gyógyításával foglalkozott. Végül az 1179. évi lateráni zsinat azt is megfogalmazta, hogy a lepra nem válóok.
– Az orvostudomány hogyan és milyen eredménnyel válaszolt a járványok okozta kihívásokra?
– Az eredmények egyik alapja a mindenkori orvostudomány fejlettségi szintje. A példákat hosszan lehetne sorolni, viszont van egy másik fontos pillér is, amely az orvosi, gyógyászati intézmények XVIII. századi létrejöttéhez, fejlődéséhez kötődik. A harmadik tényező a felvilágosodás időszakában körvonalazódott, amikor eszmei szinten felvetődött, miként lehetne előírni, kötelezővé tenni az egyes államoknak és az uralkodóknak, hogy gondoskodjanak alattvalóikról, vegyenek részt a járványok megfékezésében. E három összetevő együttese vezetett el oda, hogy fokozatosan javult a helyzet.
– Mi tekinthető a járványkezelés mérföldkövének?
– Talán a fekete himlő, amely az egyetlen olyan kórokozó a keleti marhavész mellett, amelytől az emberiségnek sikerült megszabadulnia. Edward Jenner brit orvos volt az, aki 1796-ban himlőnyirok-oltási kísérleteket végzett: tehénhimlővel fertőzött meg egy fiút, aki aztán sikeresen átesett a betegségen. A variolát ennek a beavatkozásnak köszönhetően sikerült felszámolni.
A közelmúltban a fertőzés genetikai kódját is megfejtették a tudósok.
– Mikor és kik alkalmazták az első védőoltást, majd milyen ütemben fogadták el világszerte?
– Az első védőoltás az első világháborúhoz köthető, ennek is az első szakaszához. A német hadseregben 1915. október 15-én adták ki a parancsot, hogy oltsák be a katonákat tetanusz ellen. A tetanusz a háborús sebesülésnek volt a kísérője. A szérum végleges technológiáját Emil von Behring német bakteriológus fejlesztette ki, majd 1892-ben szabadalmaztatta. Behring Nobel-díjat is szerzett, de nem a tetanusz, hanem a diftéria elleni szérum feltalálásáért. Jórészt a kitüntetéssel járó pénzösszegből alapította meg azt a céget, amely pillanatok alatt ellátta vakcinával a német haderőt. Ezzel indult el a védőoltások villámgyors elfogadtatása. Nemcsak Németországban, hanem egész Európában, többek között az Osztrák–Magyar Monarchia hadműveleti területein is igyekeztek mielőbb beadni a katonáknak és a kisegítő személyzetnek az oltóanyagot.
– Koncepcióváltást jelentett a járványkezelésben a tábori kórházi rendszer felállítása is. Kik látták el ezekben a létesítményekben a szakfeladatokat?
– A monarchiában járványlaboratóriumokat állítottak fel, amelyek élén bakteriológus orvosok álltak. Emellett különböző kórházi osztályokat is szerveztek, elkülönítve egymástól a különböző típusú járványbetegségben szenvedőket. Külön kórterembe kerültek a hastífuszban, a kiütéses tífuszban szenvedők, de létesült kolerás és vérhasos osztály is. Újításnak számítottak a német mintára felállított mobil tábori laborok is, hiszen ezeket oda vitték, ahol épp szükség volt rájuk. Egy-egy ilyen laborban két orvos dolgozott, négyfős katonai személyzettel és fertőtlenítő szakasszal kiegészülve, mivel ekkor a fertőtlenítésre is már nagy hangsúlyt fektettek.
– Mi a napjainkban is aktuális tanulsága kutatási eredményeiknek?
– Két alapvető tanulságot emelnék ki. Az egyik, hogy amíg nem áll rendelkezésre vakcina, bármelyik nagy járvány megfékezésében a karantén az egyetlen megoldás. A másik az lenne, hogy logisztikai adottsága, infrastruktúrája, szervezettsége és fegyelme folytán máig a hadsereg a védekezésben leghatékonyabban bevethető szervezet.
Borítókép: Osztrák–magyar katonák beoltása a galíciai frontvidéken, 1915 (Fotó: Getty Images)
