Hetven éve, 1945. január 18-án szabadult fel a pesti gettó.
A gettó szó a középkorban zsidónegyedet jelentett, azt a városrészt, ahol először a közös életmód és vallás miatt költöztek össze a zsidó emberek, később, a 15 századtól a mindenkori hatalom jelölte ki nekik kényszerlakhelyül. Európa utolsó gettóját Rómában a pápai állam 1870-es megszűnte után számolták fel. A második világháború idején a német nemzetiszocialisták hoztak újra létre gettókat a zsidóknak az általuk megszállt kelet-európai területeken, egyebek között Lengyelországban és a Szovjetunióban.
Magyarországon a második világháborúba való belépés után már megkezdődtek a deportálások, és tízezreket hívtak be munkaszolgálatra. Az embertelen munka és a körülmények miatt sokan meghaltak, 1944-ig azonban a magyarországi zsidó emberek többségét a közvetlen életveszély még nem fenyegette. Az 1944. március 19-i német megszállás után, pontosabban április 16-án Kárpátalján kezdődött a zsidóság elkülönítése, gettókba zárása és a vidéki zsidók deportálása. 1944. április 5-étől minden hat évnél idősebb magyar zsidó embernek elrendelték a sárga csillag viselését.
A budapesti gettó. (Fotó: Magyar Királyi Honvéd Térképészet, 1941; MTVA Sajtó- és Fotóarchívum/MTI)
Míg a legnagyobb kelet-európai gettók éveken át fennálltak, Magyarországon egy-két hónapot töltöttek a zsidók gettókban és táborokban. 1944. május 15-én kezdődött tömeges deportálásuk, amelyet július 7-én, amikor a budapestiekre került volna sor, Horthy Miklós kormányzó leállított. Budapesten 1944. június 15-én rendelték el a hivatalosan zsidónak minősülő lakosok összeköltöztetését a sárga csillaggal jelölt házakba, ez tíz nap alatt lezajlott.
A balul sikerült október 15-i kiugrási kísérlet után hatalomra kerülő nyilasok már október 20-án kényszermunkára rendelték a csillagos házakban összezsúfolt, jogfosztott emberek közül a munkaképes férfiakat és nőket. November elején Budapestről elindították az első halálmeneteket: az árokásásra kirendelt embereket és a csillagos házakban összefogdosott zsidókat a csikorgó hidegben élelem nélkül, gyalogmenetben hajtották a nyugati határra, hogy ott a németeknek végezzenek erődítési munkát. A lemaradókat és a legyengülteket agyonlőtték.
A halálmeneteket a budapesti képviselettel rendelkező semleges országok és a Vatikán tiltakozása miatt a hónap közepén leállították, és a zsidók gettóba zárását rendelték el – ez ellen a németek tiltakoztak, mert ez a zsidóság országon belül tartását jelentette.
Először, 1944. november 15-én az úgynevezett budapesti (újlipótvárosi) gettó jött létre a pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból, a „nemzetközileg védett gettó” határait nem jelölték ki. A Margit híd pesti hídfőjénél álló épületekbe hivatalosan 15 ezer 600 védett személy költözhetett be (a hely nekik is szűkösen lett volna elég), de a hamis papírokkal rendelkezők miatt ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze. A védettség ellenére a nyilasok folyamatosan razziáztak, raboltak, az embereket a Duna-partra hajtották és agyonlőtték. A Váci út, Wahrmann (ma Victor Hugo) utca, Újpesti rakpart és Szent István körút alkotta négyszögből január elején a semleges diplomaták mintegy tízezer embert a nagy gettóba telepítettek át, mert úgy ítélték meg, ott jobbak a túlélési esélyeik.
Zsidó nők a budapesti gettóban. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. (MTI-fotó: Reprodukció)
A budapesti „nagy” gettó – Európa utolsó, egyben egyik legnagyobb gettója – létrehozásáról a nyilasok a rendeletek betartatására hivatott, zsidó vezetőkből választott Zsidó Tanácsot 1944. november 18-án értesítették. A Stöckler Lajos vezette szervezet ezután – sikertelen – tárgyalásokat kezdett a gettó határairól, ellátásáról, védelméről. A gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le. A gettó 4513 lakásába – ahonnan mintegy 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöznie – 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból, ez a szám gyorsan emelkedett, és 1945 elején – a holokauszt-emlékközpont (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, HDKE) adatai szerint – elérte a 70-80 ezret. Védelmükre vegyes őrség szerveződött, a rendőrségnek többé-kevésbé sikerült megritkítania a nyilas razziákat.
Az összezsúfolt embereknek a vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), és amikor december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki.
1945. január 18-án a Vörös Hadsereg közeledtére a nyilas őrség eltűnt, a kerítés deszkapalánkjait az emberek eltüzelték. A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak. A „nagy” gettóban 70 ezer, a „nemzetköziben” 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilasok rémuralmát (HDKE-adatok).
A valamikori gettófal vonalában a 70. évforduló alkalmából emlékfalat építettek, a falon interaktív térkép mutatja be a városrész történetét.
