A magyar–török háború (1521–1526) az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti konfliktus volt, mely döntő hatással volt a közép-európai térség sorsára. Ebben a háborúban bukott el a középkori magyar állam, annak ellenére, hogy formálisan Csehország és a Német-római Birodalom is szövetségesként állt mellette. Valójában azonban komolyabb katonai támogatást nem nyújtottak, csak néhány kisebb segédhadat küldtek. A római pápa is mindössze néhány ezer zsoldost tudott biztosítani a magyarok számára. V. Radu havasalföldi vajda, akit a magyar sereg fejedelemként ismert el, szintén megígérte a hadba szállást, de valójában csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.
A katonai vereségnek számtalan oka volt, amelyek gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza. Mátyás királyt követően II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchiába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi jövedelmeket és a vezető tisztségeket, ezzel gyengítve a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek gyarapítani, és csoportjaik egymással is ellentétben álltak. Gyakoriak voltak a fegyveres összetűzések, amelyek a mohácsi vészig is kitartottak.
A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, és a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészítve a közfelkeléssel. Ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel) szemben sem tudott helytállni, amit az 1493-as korbávföldi ütközet is bizonyít.
Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték, ami tovább csökkentette a hadsereg potenciálját.
A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány miatt a végvárrendszer karbantartása is elmaradt. Ez lehetővé tette a török hadsereg számára, hogy egyenként ostrom alá vegye a végvárakat. A határszakaszokon mozgatható erőket állomásoztattak, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonákból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (bár ezek ebben a háborúban nem vettek részt), valamint a dunai és krími tatárok, akik szintén csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban.
A 15. század második felétől az Oszmán Birodalom tovább erősödött, és I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását tűzte ki célul. Az egyik nagyhatalom, Franciaország, Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit, a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ekkor szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.
Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-római császári trón, sőt olykor a spanyol korona és több itáliai és holland terület is kezükben volt. Ez esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából.
A háború előzményei között a belpolitikai helyzet súlyosbodása is jelentős szerepet játszott. Mátyás király halála után a Magyar Királyság belső viszályokkal volt terhes. II. Ulászló uralkodása alatt a kormányzat gyenge és hatástalan volt. A bárók hatalma megerősödött, és a királyi hatalom gyengülésével az ország anarchiába süllyedt. A bárói ligák rivalizáltak egymással, és a fegyveres összecsapások mindennapossá váltak.
A török kiűzése Magyarországról | Magyarország a kora újkorban
A hadszervezet hanyatlása szintén hozzájárult a katonai vereséghez. Az örökös jobbágyság bevezetése, a nemesi előjogokhoz való ragaszkodás és a közfelkelésre való támaszkodás mind-mind aláásták az ország védekezőképességét. Az állandó pénzhiány miatt a végvárrendszer fenntartása és fejlesztése is elmaradt, így a törökök könnyedén áttörhették a határvédelmet.
Az oszmán hadigépezet erőssége és az európai nagyhatalmak közötti politikai manőverek szintén meghatározó tényezők voltak. I. Szulejmán szultán célja a nyugati terjeszkedés volt, és a magyarországi hadjáratok csak az első lépést jelentették ezen az úton. Franciaország és Törökország közötti szövetség, valamint Spanyolország és az Oszmán Birodalom közötti konfliktusok tovább bonyolították a helyzetet.
Élet a török hódoltságban
A mohácsi csata végül eldöntötte Magyarország sorsát. A magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett, és az ország jelentős része török uralom alá került. A Habsburgok trónra kerülése után is folytatódtak a harcok, de a törökök kiűzése csak a 17. század végén, a nagy török háború során vált lehetségessé.
A magyar–török háború tehát nem csupán katonai konfliktus volt, hanem a közép-európai politikai és társadalmi átalakulás egyik meghatározó eseménye. A belső viszályok, a katonai és pénzügyi problémák, valamint az európai nagyhatalmak közötti bonyolult diplomáciai kapcsolatok mind hozzájárultak a középkori magyar állam bukásához. Az Oszmán Birodalom erőssége és terjeszkedési törekvései pedig tovább súlyosbították a helyzetet, és hosszú távú következményekkel jártak Közép-Európa történelmére nézve.
#/media/F%C3%A1jl:EmperorSuleiman.jpg){kind=link}
#/media/F%C3%A1jl:Fortress_Belgrade.jpg){kind=link}
#/media/F%C3%A1jl%3AHungarian-Ottoman_border_at_the_beginning_of_the_16th_century.png){kind=link}