Donald Tusk már megértette a leckét: aki NATO és EU tag, annak támogatnia kell Ukrajnát (miért is?), mert aki ezt nem teszi, kizárja magát a közösségből.
A Nyugat-Európába irányuló kereskedelem hasznát már a középkorban is igyekeztek a Lajtán túl lefölözni. Bécs városának árumegállító joga arra kényszerítette az áthaladó árusokat, hogy portékájukat felkínálják megvételre,
vagyis a helyi kalmárok vihessék azt tovább a jól fizető piacokra.
Azt gondolta Károly Róbert, Magyarország királya, akinek ereiben nemcsak a Turul nemzetség transzcendens vére folyt, hanem Habsburg és Anjou is bőven, hogy összefog a térség másik két uralkodójával új útvonalak kijelölése érdekében.
Kibékítette hát az egymásra acsarkodó lengyel és cseh királyt, és 1335-ben Visegrádra hívta őket, ahol nyélbe ütötték a kor és a térség egyik legnagyobb diplomáciai egyezményét, és a közép-európai monarchiák egységes fellépésének nyomán – legalábbis átmenetileg – béke, prosperitás, gazdagság köszöntött a vidékre.
A három országnak a későbbiekben is megannyi közös ügye volt, gyakran egyazon koronás fő alatt, ám ha a nagyhatalmak összehangoltan támadtak – és az egység megbomlott –, az keserves következményekkel járt.
Nekünk az oszmán hódítás, a cseheknek a fehérhegyi csata, a lengyeleknek saját belső válságuk nyomán a porosz-orosz-osztrák osztozkodás jelentette hosszú időre a véget.
(Igaz, a másik kettővel ellentétben, Magyarország államisága sosem szűnt meg – na jó, 1849 után szűk tíz évre. Bármekkora veszteségeket is szenvedtünk, és olykor meglehetősen korlátozott önállósággal rendelkeztünk, azért mindig létezett egy Magyar Királyság nevű entitás.)
A csehek és a lengyelek a huszadik században viszonylag összeszedték magukat (nekünk ez nem volt éppen a legszerencsésebb századunk), de ha valamelyik nagyhatalom rájuk mordult, hirtelen felosztva, megszállva találták magukat; a cseheket előbb a németek, majd a szovjetek, a lengyeleket előbb a németek és a szovjetek közösen, aztán a szovjetek egyedül. És hiába volt az 1941-es vagy 1956-os magyar-lengyel szolidaritás, az „Oszd meg és uralkodj!” elvét segítségül hívva Róma (bocsánat, Berlin, Moszkva vagy éppenséggel manapság Brüsszel) mindig megakadályozta, hogy túlságosan megerősödjön az összefogás.
1991-ben ugyan megint Magyarország volt az, amelyik megpróbálta a köztes Európát helyzetbe hozni,
a szirénhangoktól megrészegülő (vagy egyszerűen csak gyáva) szövetségeseink ezúttal is siettek elárulni a Nyugat és Kelet között lavírozó harmadik út eszméjét.
A Donyec mentén megint háború dúl, s a kérdés ismét úgy hangzik: ki küldi lelkesebben, gyorsabban, nagyobb számban csapatait Moszkva ellen. És
klassz, hogy a Nyugat annyira meg akarja állítani az oroszokat, de a fenébe is, miért nem tette ezt meg ’45-ben? Vagy legalább ’56-ban?
És szép a területi integritás, a határok sérthetetlensége iránti elköteleződés, de ez vajon 1920-ban miért nem volt meg?
Nagyon nehéz azonosulni azzal a közösséggel, amelyik saját érdekeit valahogy mindig a mieink megsértésével akarja érvényre juttatni, és nekünk ehhez még jó képet is kéne vágnunk.
Nincs apelláta, a nagyok kimondták a verdiktet, mi ehhez csak bólogathatunk.
Tusk már megértette a leckét: aki NATO és EU tag, annak támogatnia kell Ukrajnát (miért is?), mert aki ezt nem teszi, kizárja magát a közösségből.
Hát ezekért a szavakért is örvendezett annyira Brüsszel az ő Donaldjuk győzelmekor.
És a mindenkori árumegállító jog birtokában a nyugatiak azon dolgoznak, hogy ez a szövetség ne lehessen tartós. Már a cseh és lengyel miniszterelnök szájába is adják azokat a szavakat, amik a V4 megszűnését taglalják, mert megmondta Ursula von der Leyen, hogy egy nép van, egy birodalom és egy vezér.
Nevezzük bár ezúttal a népet európainak, a birodalmat Uniónak, a vezért pedig bizottsági elnöknek.
Az idegurított dollárokból jól tartott politikusaink, és az ő érdekeiket ki tudja honnan gurított mikkel a zsebükben támogató média jó hazaárulókhoz illően máris roppantul örül neki, hogy a magyar miniszterelnök (vagyis Magyarország) elszigetelődéséről, megalázásáról cikkezhet a helyi Hadházy Ákosok udvarias vendéglátóként feltartott tábláit ismertetve, amelyek
Orbánt a legősibb női mesterség űzésével gyanúsítják (ez körülbelül annyira életszerű, mint a pedofilozás volt idehaza),
Ficótól pedig azt kérdezik egy táblán igen kulturált hangnemben, hogy „mit csinál Putyin seggében” (bocs, U.Zs.), miközben ők vannak az EU alternatívátlan alfelében.
A magyar miniszterelnök erre azt válaszolta, hogy gyáva az a nemzet, amelyik nem vállalja a véleményét akár annak árán, hogy egyedül marad.
Mi ezt az attitűdöt ismerjük, rövid távon nem mindig hozott sikert, de azért csak ellavíroztunk idáig ezeregyszáz éven keresztül.
Fiala (ő a cseh miniszterelnök; van-e bárki széles-e világban, ki e nevet nem ismeri?) kétes mondataival mintha azt is sugallaná, hogy a mostani csúcs akár az utolsó is lehet a V4 történetében.
Így talán újabb 656 évre tetszhalott állapotba ájulhat a szövetség, de mi kivárjuk; általában ilyen léptékben szoktunk gondolkodni.
Kérdés, hogy például a most 248 éves USA vagy a jelenleg 31 esztendős EU milyen állapotban lesz akkor.
Vagy hogy egy másik történelmi párhuzamot említsünk: a visegrádi királytalálkozón megjelent, utólag „Nagy”-nak nevezett Kázmér trónját fiúutód híján Károly Róbert gyermeke, az utólag „Nagy”-nak nevezett Lajos örökölte.
Mert a magyar királynak volt fia…
