Megmagyarázhatatlan, földöntúli dolgok történnek a derekegyházi kétgyermekes édesanyával, akit négy évvel ezelőtt villámcsapás ért.
A Tisza és a Körös torkolatánál még sebes a folyó, de a part közelében már megszelídül. A vízimentő egyetemista épp két megkergült srácot ránt a csónakjába, akik messze, mélyen beúsztak a bóják mögé. Levegő után kapkodnak, lihegve nyugtázzák: ma nem ússzák át a Tiszát.
Miközben a magas parti büfésoron rántott hekk és lángos illatát sodorja a szél, tucatnyi fiatal a hosszú, bársonyosan homokos fövenyen mintha az életéért futna. Visítva kergetőznek a színes napernyők között, majd belegázolnak a hűs folyóba. Alább kis traktor vontatta büfékocsi araszol, távolabb táborozó gyerekek fociznak a homokban. Nem csoda, ha Földi Katus és két gyermeke is gyakran itt élvezi a nyarat.
– Sose felejtem el azt a 2017. július 23-i vasárnapot, amikor meghaltam a strandon. Fülledt, meleg idő volt, majd a város irányából nagy, sötét felhők rohantak felénk – int nyugat felé Katus.
Hiába dörgött az ég, a vihar nagyon távolinak tűnt. A gyerekeket az apjuk a part menti nyaralóba vitte, Katus addig felszedegette a játékokat. Megeredt az eső, egyre erősebben szakadt, de az édesanya nem aggódott miatta. Aztán nagyon messziről lecsapott az istennyila.
– Épp lehajoltam, amikor váratlanul valami rózsaszín, kékes burok vett körbe. Azonnal tudtam, hogy belém csapott a villám. Jó érzés volt, azt kívántam, sose legyen vége. Aztán lehúzott a föld, majd elsötétült minden.
Katus elmondása szerint pontosan tudta, hogy most meghal, de utolsó gondolatával elfogadta ezt. Azt mondta magának, rendben, ha ez kell, akkor legyen így. Egy szűk folyosóra emlékszik, amin elindult.
– Láttam a folyosón szembejönni az édesapámat, aki már három éve meghalt. Megörültem neki, kértem, hogy segítsen. Rám mosolygott, azt mondta, ne aggódj, kislányom, minden rendben lesz.
Aztán az apja megfordult, és ahogy távolodott, az alakja úgy foszlott szét a messzeségben. Katus a kórházi ágyán tért magához. Egy nővér megkérdezte tőle, tudja-e, hogy mi történt vele.
– Belém csapott a villám – vágta rá Katus, aki meglepődve vette tudomásul, hogy háromszor állt le a szíve, majd élesztették újra.
– Ezen a helyen vágott belém az istennyila, métereket repültem miatta oda – mutat a strandon egy sárga napernyő mellé az édesanya. – A jobb csípőmön csapott le rám és a bokámon jött ki. Egy évig tartott a felépülésem. Kilyukadt a tüdőm, légmellet kaptam, az eséstől megrepedt a májam. Ráadásul a kórházban kétoldali tüdőgyulladást is összeszedtem, 20 kilót fogytam, tényleg csoda, hogy mindezt túléltem. Újra kellett tanulnom járni, beszélni.
A baleset pillanatában a villám ketté vált, az egyik ága Katát, a másik a mellette álló barátnőjét csapta meg. Nagy szerencséjükre a strandon éppen volt egy szabadnapos orvos, aki a vízimentővel kezdte meg az újraélesztésüket. Nekik köszönhető, hogy a nők túlélték. Katus hosszú másodpercekig hallgat, majd meglepő dolgokról kezd mesélni.
– A villámcsapás óta megmagyarázhatatlan dolgok történnek velem. A telefonom csörgése előtt 10 másodperccel pontosan tudom, hogy felhívnak. És azt is tudom, ki keres. Ha bemegyek egy üzletbe, az mindig beriaszt, még akkor is, ha semmi nincs nálam. De ha kifelé jövök onnan, a riasztó néma marad. Azonban a legmeglepőbb az, ami a nagymamámmal történt. Tudtam róla, hogy meg fog halni, ezért bementem hozzá az idősek otthonába. Ott aludtam vele, de hajnalban kimentem egy picit. Amikor visszaértem, a nagymamám már nem lélegzett. Leállt a szíve, pulzusa sem volt, a szeme fennakadt. Behívtam a nővért, aki megvizsgálta, majd kimondta, hogy meghalt. Ott, a nővér előtt tenyerembe vettem a mamám kezét, sírva megköszöntem neki a szeretetet, amit tőle kaptam. Végül a mellkasára tettem a kezem. Hirtelen éreztem, amint megdobban a mamám szíve. És újra és újra ver. Aztán felébredt. A nővér lesápadt, kis híján rosszul lett a történtektől. A nagymamámmal átimádkoztam azt az éjszakát. Kértem az Istent, hogy még ne vegye el őt tőlem. Még egy hetet kaptunk ajándékba a sorstól, végül örökre lehunyta a szemét.
Közben a csongrádi strandra hullámokban érkeznek az újabb fürdőzők. Most ért véget a munkaidő, sokan gumimatraccal, SUP-pal vetik magukat a folyóba. Többen is harsányan ráköszönnek Katusra, egyikük megkérdezi: Nem félsz a villámtól?
– Nem félek én semmitől, hiszen tudod: kétszer nem csap belém a ménkű – válaszolja nevetve az édesanya.
Függő lett a morfiuminjekcióktól
Katus súlyos belső sérülései miatt keletkező kínzó fájdalmait a kórházban morfiuminjekciókkal próbálták enyhíteni. Amikor egyik napról a másikra leálltak a terápiával, az asszony a falat kaparta az elvonási tünetektől. De a séta, a biciklizés segített, hogy ezt is túlélje.
Forrás: Blikk / Hirmagazin.eu
Fotó: Fuszek Gábor
