Hazatértük felett érzett örömüket harsányan hirdető, kecses röptű kismadarak vidám ficsergése csempészik egy kis örömet a mindennapok kihívásaitól mégoly megfásult ember szívébe is a tavasz derekán.
Villás farkú csicsergőink – becsüld, s óvd a fecskét!
Az viszont, hogy ezt meddig lesz még módjukban megtenni, jórészt éppen rajtunk múlik, akiknek a léleksimogató jelenségben gyönyörködve talán fel sem tűnik, hogy a villanypóznáinkon s a ház körül boldogan csivitelő madárkák évről évre egyre kevesebben vannak. A globális éghajlatváltozás által mind keményebbé váló környezeti körülmények s az emberi felelőtlenség minden évben fecskék millióit ítéli halálra, s az állomány drasztikus fogyása a Magyarországon költő párok esetében is szembeötlő.
De milyen kihívásokkal is szembesülnek vonulásuk során a nálunk fészkelő fecskék, s hogyan veszélyeztetjük mi magunk is e kedves és hasznos kis madarak életben maradását?
Afrika testét széles csíkban osztja ketté a világ egyik legsúlyosabb válságzónája. A Szahara déli határa mentén, Mauritánia és Etiópia között, vagyis az Atlanti-óceán partvidékétől egészen a Vörös-tengerig húzódó ún. Száhel-övezetet az ivóvíz, az élelem és a csapadék mind súlyosabb problémákat jelentő hiánya, az egyre növekvő szárazság és éhínség jellemzi. Nem véletlen, hogy bár a térségnek nevet adó arab száhil szó eredetileg mindössze annyit tesz: „a sivatag széle”, a közbeszédben gyakran már csak éhségövként kerül említésre e globális klímaváltozás által szembeötlő mértékben sújtott terület.
E kríziszónán – vagyis a Szahara déli határvidékén – kelnek át évről évre két ízben is a nálunk fészkelő csöppnyi, legfeljebb mindössze két dekát nyomó kismadarak, akik útjuk során egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek. A Szahara kedvezőtlen éghajlati változások által okozott folyamatos déli irányú terjeszkedése miatt a fecskéknek mind nagyobb távolságot kell megtenniük addig, amíg a Száhel-öv számukra élelmet és menedéket jelentő túlsó oldalára, vagyis ősszel a közép-afrikai folyók árterületeit övező füves szavannákra, hazafelé vezető útjukon pedig a Szahara védettebb völgyeibe érkezhetnek. Helyzetüket tovább nehezíti, hogy az egyre növekvő szárazság miatt a vonulás közben számukra pihenőhelyet jelentő mocsarak, nádasok területe is folyamatosan csökken, illetve az is, hogy az utóbbi időben extrém mértékeket öltő hőmérséklet- és csapadékingadozások miatt a számukra táplálékot jelentő repülő rovarok élettere is megváltozott.
Mindez a ragadozók, betegségek, balesetek által okozott természetes egyedszám-csökkenéshez járulva hatalmas pusztulást okoz a fecskeállományban, amelyet azonban az ember csak tovább fokoz. Vonulási területük egyes vidékein – kiemelten a Száhel-övezetben – az élelmiszerhiánnyal küzdő ember által folytatott rendszeres fecskevadászat tizedeli az állományt, míg költőhelyükön a természettől eltávolodott ember haszonközpontú mentalitásának eredményeként létrejött műanyagszagú környezet akadályozza őket a megtelepedésben, a normális életvitelben, s így a fajfenntartásban is. Fészkeik felelőtlen leverése, élőhelyük vegyi szennyezése, sárgyűjtő helyeik megszüntetése, s a számukra egyik legfőbb táplálékforrásul szolgáló szúnyogok kiirtása által fennmaradásukat az ember még azokban a jóléti államokban is veszélyezteti, amelyek pedig éppen a legtöbbet tehetnék a fecskék megmentéséért – hogy e kis madarakat ínyencségként elfogyasztó egyes mediterrán népek által folytatott szándékos fecskevadászatot ne is említsük.
A Magyarországon fészkelő fecskék őszi vonulásuk során a Földközi-tengeren, a Szaharán, majd a Száhel-övezeten átkelve jutnak el végül a pontosabban általában nem behatárolható közép- és dél-afrikai állomáshelyükre, ahol táplálék, hőmérséklet és menedék szempontjából számukra kedvező körülmények között várják ki a nálunk hideg, s tápanyagban szegény téli időszak végét. A tavaszi vonulásra elhasználódott tollaik lecserélésével, valamint radikális hízókúrával készülnek fel annak érdekében, hogy az átlagosan 6-7, de esetenként akár 10 ezer kilométeres utat nagyobb biztonsággal tudják majd teljesíteni. Elsőként a legjobb fizikai állapotban lévő, életerős hímek indulnak haza március eleje táján, a többiek pedig nagy csapatokban követik őket, míg végül költőhelyükre érkezve hangos, boldog csiviteléssel hirdetik, hogy a tavasz immár visszavonhatatlanul megérkezett.
Forrás: szepzold; Kép: szepzold;
