Sok szép levelet kapunk tőletek, olvasóktól. Jó érzés ezekkel foglalkozni, különösen akkor, mikor olyan üzenetek érkeznek, mint Fehér-Forgó Mária írása. Az ő vendégcikke következik.
Mindenki ezt olvassa most!
Köszönetemet szeretném kifejezni Ács-Fehér Kinga Kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet című írásáért. Szeretném megosztani önökkel egyúttal a saját gondolataimat a témában. Igaz, én mostanában nem foglalkoztam írással (tudják, a szokásos indok folytán: kétgyerekes-dolgozó-semmire-se-ráérő-pedáns-anyuka-jó-feleség), de most hirtelen úgy éreztem, ideje van annak, hogy papírra vessem a következő sorokat:
***
Két hokedli volt a „viackosvászonnal” borított konyhaasztal két végén, az ablak előtt. Az ablakban pistikék, fokföldi ibolyák várták a jobb időt a két üvegpaletta között.
Mindenki ezt olvassa most!
A Mama helye jobbról volt: ő látott rá a kapura, mert hátha zörget valaki, és a déli híreket üvöltő rádiótól nem hallja meg az amúgy is rossz fülével. A Papa helye balra volt: ő látott rá a bejárati ajtóra, mert hátha betoppan valamelyik unoka a szomszédból, és a „Mit főztél, Mama?” kérdésre meg sem várva a választ, odaráncigál még egy hokedlit az asztalhoz.
Nem tudom elmondani, sem megszámolni, hányszor „térgyeltem” a Papa hokedlijén, miközben a Mama tésztát gyúrt. Ha sok volt a tojás és rossz az idő, akkor csigát, cérnametéltet. Ha romlott az alma, akkor „kőtt” almás pitének valót, és ha sok volt a vágott krumpli, akkor kilométer hosszú „vajajjás núglinak” valót. Én meg csak néztem-néztem, két kicsi, tömzsi kezét, ahogyan varázsol… A sparheltben izzott a „szárízík”, és a konyha átváltozott egy mesebeli tündérországgá, ahol éppen a Papa bíztatja a szánkót húzó lovait decemberi hóban a Mamáék darával megrakott szánkója után. És a Tisza-hídon túl megtörténik a csoda: megállnak, egymás szemébe néznek, és tudják,
ők egymásnak lettek teremtve. Úgy, ahogyan ebben a szenvedő szerkezetben benne van: 51 évre, jóban, rosszban.
A Mamának nem kellett semmi különleges alapanyag, gép és eszköz. Ő csak mosolygott, belegyúrta szívét-lelkét a formálódó tésztába és közben mondta, mondta az élettörténetébe beleszőve: „nézz ide kisjány… így… most így… és így… figyeljjé ide … tanulljad meg!”
Mindent meg lehetett kérdezni, ki lehetett próbálni, meg lehetett kóstolni. Mindenre volt idő. Nem voltak tudományosan egészséges és egészségesen tudományos receptjei, de a szív, amellyel minden mákos hajtogatott készült, akkora volt, mint a kemence a konyha sarkában.
Nekem ennek a mákos hajtogatottnak az íze a kéz íze, ami majd csak akkor vész el, ha én magam is. De ami az ízénél is fontosabb, hogy kaptam vele egy akkora szellemi és érzelmi örökséget, ami felbecsülhetetlen értékű. Mert azt látom, hogy a mai világban mindaz az érték, amit az én Mamám képviselt, sok helyütt eltűnt. Veszünk egy rúd bejglit a sarki cukrászdában, és minden meg is van oldva, mert fontosabb, hogy tiszta maradjon a konyha, legyen idő a közösségi oldalra és tökéletes legyen az ünnepi asztalra szánt desszert.
Mindenki ezt olvassa most!
A mákos hajtogatott nálunk nem volt kikiáltott ünnepi fogás. Volt karácsonykor, húsvétkor, disznóvágáskor vagy csak egyszerűen pénteken a bableves után. De
egy szentélybe csöppent az, aki belekóstolhatott. Nem volt maradéka, hulladéka, csak értéke.
December 3-án az égbe szállt a két kis drága kéz.
Aznap újra gyermekké lettem. Emlékek sora jött és jön elő azóta is nap mint nap a gyásszal. Újraélem, megértem, elfogadom. És a szívem mélyén mindig kicsit vágyakozom a kéz íze után.
Nyitókép: Fortepan / Fortepan
egy
