Uncategorized

VI. Sándor pápa

2014-09-16

VI. Sándor pápa

uralkodói néven lépett fel Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 214. pápája. Sándor tizenegy éves pontifikátusa a pápaság reneszánsz korának velejét közvetítette. A korábbi egyházfőkkel ellentétben Sándornak a különböző krónikák egyértelmű jelzőket adtak.

Még a pápa halála után is sokáig zengett az egyház történetíróitól a komor jellemzés: Sándor egyértelműen a pápaság legsötétebb alakja. Pedig valójában a Sándor nem tett olyat, amit elődei már ne tettek volna meg, pontifikátusa nem ütközött kánoni jogokba, törvényekbe és nem sértett meg vele semmiféle egyházi törvényt. Egyedül személyiségére lehet hagyatkozni, amely ugyan a kor reneszánsz szellemének megfelelt, de egyházfőnek tragikus volt. Sándor kiváló politikus és szónok volt, de mindehhez társult kapzsi, nagyravágyó, erkölcstelen és ravasz jelleme. Uralkodásra és dicsőségre vágyó ember volt, aki céljainak elérése érdekében nem riadt vissza semmilyen módszertől. Sándor immár az Egyházi Államot Itália és családja legbefolyásosabb fejedelemségévé akarta tenni, és ez politikájának legközpontibb eleme.

1503. augusztus 6-án Sándor és Cesare is hivatalos volt Adriano da Corneto bíboros villájába egy egyszerő estélyre. Ezen az estén érte el a pápát és gyermekét a végzetes kór. A krónikák sokféleképpen írják le Sándor utolsó napjait, és a rómaiak pletykáira is meglehetősen sokat alapoznak ezek a leírások. Az egyik ilyen legenda szerint Sándor és Cesare az általuk oly gyakran használt cantarella, az arzén egyik fajtája, áldozatai lettek. Sokan úgy vélték, hogy éppen házigazdájukat akarták eltenni láb alól, de a koccintás előtt összekeveredtek a poharak, így saját mérgüket itták ki. A kalandos leírások ellenére sokkal valószínűbb, hogy a pápa és Cesare rosszullétét malária vagy az úgynevezett római láz okozta. Mindezt alátámasztja a jelen lévő ferrarai nagykövet levele is:

„Nem is csoda, hogy a pápa és a herceg megbetegedett, hiszen majdnem mindenki beteg volt Rómában a rossz levegő miatt.”

A Sándort megválasztó konklávé ceremóniamestere, Jean Burchard írt a pápa betegségéről. Tőle tudjuk, hogy Sándor hasa felpuffadt, az arca vörössé vált és erős hámlásba kezdett. A pápának belső vérzése volt, és gyakran rázkódott a láztól. Két hétig tartó kínszenvedése után végül augusztus 18-án halt meg, miután felvette az utolsó kenetet.

Cesare viszont túlélte a betegséget, noha több hétig nyomta betegágyát. Amikor apja haláláról hallott, megtiltotta, hogy azt nyilvánosságra hozzák, amíg biztonságba nem helyezték a néhai Sándor magánvagyonát. Amikor felravatalozták a pápa holttestét, a legtöbb krónika egybehangzóan úgy ír róla, mint a legvisszataszítóbb testről, amit valaha láttak. A megduzzadt orr és ajkak, a szétnyílt állkapocs és benne a visszakunkorodó nyelv és a görcsbe húzódva megdermedt test csak erősítette a köznép azon véleményét, hogy Sándor az Isten akaratára szenvedett ilyen szörnyű halált.

A kezdetben Itália szerte ünnepelt egyházfő népszerűsége annyira lehanyatlott, hogy a Szent Péter-bazilika papjai megtagadták, hogy a templomba temessék el a lélektelen pápát. Végül a Borgiák nyomására négy pap elvállalta a temetést. A Sándort követő egyházfő, III. Pius pápa megtiltotta, hogy imádkozzanak elődje lelki üdvéért, mondván: Istenkáromlás olyanért imádkozni, aki el van átkozva. A bazilika altemplomából rövid idő múlva átszállították Sándor földi maradványait a spanyolok által Rómában emelt nemzeti kegyhelyre, a Santa Maria di Monserrato-templomba.
Forrás: hu.wikipedia.org