Andrásom, drágám, történik itt fejlődés? Vajon még mindig azzal az olcsó trükkel hülyíted a nőket, hogy ráuntál a kávézós első randikra, és az első alkalom legyen különleges? Legyen egy vetkőzős társasozás, aztán meglátjuk, hogy ha lekerült a bugyi, merre menjünk tovább? Nyilván voltak, akik kiélvezték az egy- vagy többéjszakás kalandot veled, olyanok, akik álmaik hercegét látták benned, vagy épp olyanok, akikkel soha nem találkoztál… Így vagy úgy, de rengeteg játszmát generáltál. Én, Novák Emese, kijelenthetem, hogy mégis sokkal többet kaptam tőled az orgazmusnál… Varga Katalin írása arról, amit a nők háromnegyede átél élete egy pontján.
De kezdjük csak az elején. Nem számolom. Pontosan 3 év, 8 hónap, 19 nap. Aznap szexeltünk utoljára a majdnem-végzetemmel – akivel olyan volt együtt lenni, hogy azt éreztem, szinte lehetetlen ennél többet adni-kapni… de mégse működött, így vége lett. Magasra tette a mércét a férfiakkal szembeni elvárások tekintetében, nem véletlen, hogy ennyi idő telt el azóta.
Már túl vagyok azon a stádiumon, hogy kaparom a falat és feszült vagyok. Ez már annyi idő, hogy szerintem visszanőtt a szűzhártyám. Kezd valós félelemmé válni, hogy ha egy férfi munkatársam véletlenül hozzám ér, én önkéntelenül felnyögök. Ki is kéne találnom, hogy mit mondok, mert az a lúzer vagyok, aki képes 40 felett is belepirulni egy ilyenbe, onnan pedig még nehezebb lesz visszahozni a sztorit az én javamra…
Aztán itt van András. Hetek óta ismerkedünk. Szimpatikus és kedves is lehetne, ha nem ragaszkodna ennyire ehhez az első randis vetkőzős álcához. Hiába magyarázom neki, hogy benne lennék szinte mindenben, ha megvan a vonzalom, csak kezdjünk a kávéval. Látszólag ez az egy csésze kávé a gordiuszi csomóm, ezen áll vagy bukik minden. Egyébként meg fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodom ennyire ehhez a kávézáshoz! Tényleg szűz lettem ennyi idő alatt?!
Zsigereimben érzem az ódzkodást, görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy legyen hagyományos a randi. Barátnőm persze vezetés közben is győzköd:
– Nem lesz baj, csak menj az ajtójáig, ha nem szimpatikus, visszafordulsz.
– De nem tehetem, mert elvárja, hogy bemenjek, mintha megígértem volna – ahogy ez a mondat elhagyja a számat, összeszorul a mellkasom, görcsbe rándul a gyomrom, remegni kezd mindenem. Félrehúzódom az autóval, leállítom a motort, már zokogok, pánikrohamom van.
Csak most állt össze a kép.
Évekkel ezelőtt rövid ismertség után beszálltam egy autóba, amibe nem kellett volna. Elhagytuk az ismerős tájat, emberek lakta városrészeket. Megálltunk a semmi közepén, simogatni kezdett, egyre erőszakosabb lett. Kértem, hogy hagyja abba, de nagyon mérges lett. Hogy mit gondoltam, mi fog történni, hitegettem, hergeltem csak… Ha nem kaphat meg engem, elégítsem én ki. Halálfélelmem volt. Sokkot kaptam. Azt gondoltam, ha megteszem amit kér, életben maradok és majd túlleszek rajta. Eleget tettem a kérésének. Életösztönből megerőszakoltam magam.
A félelem,sokk, szégyen, önhibáztatás pedig olyan mélyre csúszott, amiről azt reméltem, hogy örökre eltemettem. Tévedtem. Csak elnyomtam, magamba fojtottam. Megengedtem, hogy szétterjedjen a testemben, sejtszintig mardosson hosszú éveken át. Most pedig utat tört magának. A könnyeim mossák a szégyenem, tisztultam. Meg kell tanulnom nem bántani magam többet emiatt.
Nem lettem szűz, András feladata ennyi volt.
Megírtam neki, hogy nekem kell az a kávé, köszi mindent. Nem részleteztem a miérteket.
Megyek tovább. Legalább a majdnem-végzetemig.
