Vaslav Nijinsky
A lengyel származású orosz táncművész és koreográfus Vaslav Nijinski karizmatikus, ellentétes és talányos személyisége már több mint egy évszázada foglalkoztatja a koreográfusokat, történészeket és pszichiátereket. A Nijinski – Aranymadár című előadás a táncélet kiemelkedő alakjának tragédiáját ismerteti meg a nézővel. Az est koreográfusa a táncművészeti tanulmányai mellett festészetben is jártasságot szerzett Krunislav Simic. Nijinski alakjának megformálója Konsztantyin Kosztjukov, művészetét a hibátlan technikai felkészültség, és veleszületett elegancia jellemzi – ezeknek köszönhetően táncolhatta el a klasszikus balett repertoár számtalan kiemelkedő szerepét.
„A művész a művészetért mond le teljes életéről” vallotta Vaslav Nijinski, és valóban, ennek szellemében élt, alkotott az 1890. január 10-én Kijevben született lengyel származású mővész, ezt a kalandos, majd tragikus életet kutatják, táncosok, koreográfusok, művészettörténészek és pszichiáterek. Nijinski a szentpétervári cári balett-akadémiát végezte el A. Legat, E. Cseketi és A. Obukov tanítványaként. Az iskola elvégzését követően a Marinszkij társulat szólótáncosa lett, hamarosan figyelemreméltó sikert ér el az Artemidész pavilonja (1907.), az Elvarázsolt erdő (1908) és a Giselle címő balettokban. Nijinski valószínűleg kizárólag orosz táncművész maradt volna, ha a legendás Szergej Gyagilev nem figyel fel rá, és nem szerződteti azonnal társulatához, az Orosz Baletthez, hogy a párizsi Chatelet és a Champs-Elysées színpadain Tamara Karszavinával, Ana Pavlovával, Natalia Kseszinszkijjel, Bronyiszlava Nijinskivel és más nagy orosz balett művészekkel karöltve 1909 és 1913 között elérje tánckarrierje csúcsát.
A táncos Nijinski
Nijinski alkata nem volt ideális (túl keskeny váll, túl széles nyak, rövid test és rövid, izmos lábak), tánc közben alakja mégis hihetetlenül plasztikusnak hatott. Izmos lábaival könnyedén formálta virtuóz forgásait, magas ugrásait, karjaival külön „költeményeket írt”. Értett ahhoz, hogyan leheljen életet minden szerepébe. A színpadot, ahol egyetlen, igazi életét élte, minden pillanatban uralta jelenlétével. Az általa tolmácsolt szerepekhez, a balett-stílusához és a korszakhoz hő mozdulatai, pózai a görög szobrok és Rodin ko figuráinak művészi szépségét testesítették meg. Párizs és a világ közönségét Nijinski az Orosz Balett társulatának tagjaként kápráztatta el. Az első szezonban az Artemidész pavilonja és a Lakoma c. balettokban lépett fel és azonnal „észak Vestrisének” kiáltották ki. Akkoriban a kritikusok táncművészetéről kizárólag felsőfokon nyilatkoztak, elismerve „akrobatikus képességeit és csodálatos ugrásait” és dicsérve „attitűdje különös kecsességét”, illetve „elegáns és méltóságteljes járását, tartását és mozgását” („Comoedia illustre”, Paris, 1909. június 1.), ami a Chatelet Színházat az utolsó székig megtöltő közönség csodálatát váltja ki, mert esténként mindenki részese szeretne lenni annak az ünnepnek, amelyet a „tánc istene” rendez számukra.
Az elkövetkező szezonokban Nijinski a Karnevál, a Les Sylphides, a Seherezádé, a Keleti nők, a Táncok, az Egy faun délutánja, a Kék isten, Daphnisz és Chloé, és a Tavaszszentelés címő balettokban nyújt briliáns alakítást. A Seherezádéban a közönség legnagyobb lelkesedését kiváltva, tökéletességig viszi táncművészetét. Petruskaként, Igor Sztravinszkij azonos című balettjében, nemcsak szomorú képű, magára hagyott bohóc, akit a sors megtréfál, hanem egy érző emberi lény, akinek a fájdalma azonos az egész emberi nem fájdalmával. A Nárcisz című balett címszerepe kitűnően ráillett, kettős szexuális érdeklődése és önimádata miatt. A közönséget a szerep lírai, de karakteres megformálásával, mozdulatainak puhaságával varázsolta el, felemelve ezt a szokatlan szerepet arra a tudatszintre, hogy a tükörben a szerelmes Echo nimfa helyett az életben annyira gyűlölt saját absztrakt ábrázatát pillantja meg.
A koreográfus Nijinski
A táncos Nijinskiért a kritikusok, a művészek és a közönség lelkesedett, viszont Párizsban, 1912-ben az ő koreográfiájával bemutatott Claude Debussy Az egy faun délutánja című darab emlékezetes botrányba fulladt. Mind a koreográfia, mind a Mallarmé költeményétől ihletett dionüszoszi lakoma, az erotikus megrészegülés, az álom és a szerelmi vágy önkívületének erotikus töltető eltáncolása, a szégyentelen mozdulatok és a ledér érzelmek nyilvánvalóságának alkalmazása a puritán közönséget arra ösztönözte, hogy kifütyüljék őt, mert a színpadon azzal szembesültek, amit a bordélyokban és a nyilvános házakban műveltek. A Szergej Gyegilev köré gyűlt avantgárd művészek viszont csodálták Nijinski szellemét, újító törekvéseit, művészien plasztikus testét, a kortárs költők pedig varázslatos érzékiségét, mozdulatai szépségét és kifejező erejét. Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat című zeneművére 1913 májusában alkotott második koreográfiájával – szabad, ünnepélyesen rituális mozdulataival, amelyből fel-felszabadult a szakro-kulturális orosz folklór primitív energiája, továbbá a görög frízekre emlékeztető pozíciókkal, pózokkal és kétdimenziós tánccal, és nem utolsó sorban a klasszikus fékektől mentes vad energiával, rajongással, a Föld és az Ég euforikus dicséretével a darab végén – szakított a klasszikus akadémizmussal. Itt kell megjegyezni, hogy munkájában Nijinski segítségére volt Maria Ramber, a lengyel származású angol balerina, pedagógus és balettmester, és Nikolaj Rerih, az ismert orosz kosztüm- és díszlettervező. Rerih fejlesztette ki Nijinskiben hogy az akadémikus póz helyett valami osi oroszt és szlávot alkalmazzon, valami olyat, amelyben a primitív zsenialitás érintkezik a legrafináltabb újítással. Nijinski mégis főleg saját zsenialitásának köszönhetően álmodta meg ezt a saját korára nem jellemző koreográfiát, s ezzel olyan előadást hozott létre, amely egy évszázaddal megelőzte korát.
A budapesti Nijinski
Nijinski 1913-as önálló dél-amerikai turnéján Pulszky Romolával, a magyar származású balerinával házasodott össze, felbontva szerződését Gyagilevvel saját társulatot alapított, amelynek londoni vendégszereplése a következő évben csúfos bukáshoz vezetett. A háború, a nincstelenség és a menekültstátusz nyomása alatt feleségével Romolával annak szüleinél élt két évet Budapesten, állandó félelemben attól, hogy Oroszországba deportálják.
A beteg Nijinski
Nijinski 1916-ban kibékült Gyagilevvel, újra együtt dolgoztak, ekkor készült utolsó koreográfiája a Till Eulenspigel című műre, a New York-i Metropolitan Operaház számára. Nijinski a címszereppel nem aratott figyelemreméltó sikert, majd az Orosz Balett dél-afrikai turnéja során Gyagilevvel is végérvényesen megszűnt az együttműködése. Ezt követően, feleségével és kislányával, Kirával Svájcba költözött, ahol ideggyengesége gyors romlásnak indult. Az I. világháborút követően Londonban telepedett le, de sajnos mind gyakrabban tartózkodott különböző ideg- és elmegyógyintézetekben és klinikákon. Az 1919-ben írt Naplója az utolsó dokumentum, amelyet a még tudatánál lévő Nijinski írt. A húszas években az orvosok, a barátok és felesége erőfeszítései ellenére, mély depresszióba, katatóniába és katalepsziába esett, és haláláig már egyetlen szót sem ejtett ki. Vaslav Nijinski 1950. április 8-án Londonban hunyt el. Földi maradványait Londonból a montmartre-i temetőbe szállították át és a másik legenda, Vestris sírja mellett helyezték örök nyugalomra.
Forrás: tanc.hu; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: XIII ker. Vaslav Nijinsky
Tel: 0036705322177
E-mail: [email protected]
Web: www.hirmagazin.eu
