Valentin-nap: A legmeghatóbb magyar szerelmi történet a gyufaárus bácsitól

Az egy­ko­ron jól szi­tu­ált férfit fej­sé­rü­lés érte, ami­től ki­szá­mít­ha­tat­lanná vált vi­sel­ke­dése. Maga dön­tött úgy, ki­száll csa­ládja éle­té­ből és haj­lék­ta­lan­szál­lóra megy. Fe­le­sé­gé­vel azon­ban örök a sze­rel­mük, még ha nem is lát­ják egy­mást többé.

A Deák Ferenc téren kínálgatja gyufásdobozait egy bácsi. Mindegy, hogy nyár van vagy tél, ő kinn van. Csak esős, párás időben nem: olyankor nem megy a gyufázás. „Gyerekként a saját örömömre raktam össze az első gyufakockát. Egy kisebb kocka összerakása 3 óra körülbelül, de utána egy betűt beleforgatni már csak három perc” – avat be a dolog technikai részébe.

József nyáron

A szellemileg teljesen ép József aztán teljes nyugalommal meséli el élettörténetét a Ripot-nak. Csak egy helyen szökik könny a szemébe, de akkor is tartja magát. Azt mondja, talán ő az egyetlen a téren, akinek nem kell se fű, se alkohol ahhoz, hogy békességben elfogadja, amit az élettől kapott. Pedig

ember legyen a talpán, aki a vele történtek után még derűsen tudja szemlélni a világot.

„Hamburgban dolgoztam, CNC technikus voltam. Aztán 2000-ben gyerekeket vittem a Westend tetejére a jégpályára. Sikerült úgy hanyatt esnem, hogy szétcsaptam a fejemet. Azóta vagyok száz százalékosan munkaképtelen” – meséli József, majd hozzáteszi: a leszázalékolását mindig úgy intézik, hogy éppen csak annyira legyen rokkant, hogy ne járjon neki a rokkantnyugdíj, pedig dolgozni sem tud. „Olyan gyógyszereket kell szednem az esésből visszamaradt agykárosodásom miatt, hogy forgógép mellé nem mehetek. Sőt, mást sem csinálhatok” – mondja halkan.

„Négy évvel ezelőtt jutott eszembe a kocka, amikor az utolsó segélyemet is megvonták.

Nem akarok kalapozni, amíg adhatok valamit azért, ha valaki segít rajtam”

– mondja József.

Önszántából hagyta ott szeretteit. Pedig semmiről sem tehet.

Aztán bevallja, hogy hajléktalanszállón lakik. „Az esésből visszamaradt egy nem ellenőrizhető érzelmi reakció bármilyen ingerre. Ezért nem tudok például utazni tömegközlekedési eszközön, mert ránt egyet a busz, véletlenül nekem jön valaki, és nem tudom, hogy  a következő 5 másodpercben mit teszek.

Elsírom magam, vagy agresszívvá válok. Ez maradt vissza”

– meséli, majd lassan belekezd a történetnek abba a részébe, amelyre nem lehet felkészülni előre.

Hogy az, ami visszamaradt, a mindent vette el tőle.

Ezért ott kellett hagynom, akiket a világon a legjobban szeretek: a feleségemet és a gyerekeket. Mert ők olyannak soha nem láthatnak, amilyen akkor vagyok.

Az asszonnyal megbeszéltük. Mi leéltünk egy szép életet együtt, és a fizikai gyógyulásom után, amikor hazamentem, egy hónap alatt háromszor pattant ki ez a dolog. Akkor azt mondtam: állj, nem egy vadállathoz mentél hozzá, még akkor sem, ha én erről nem tehetek”– mondja József. A fia elsős egyetemista, a lánya pedig most végzi a nyolcadikat. „Ő baba volt, amikor elestem. De jön most is, mindjárt. Már hívott, hogy itt vagyok-e” – mondja ragyogó arccal, hogy gyerekei gyakran kilátogatnak hozzá. De a felesége nem.

Őt megkértem, hogy ne. Azt nehezen viselem, rögtön sírok. Mi sírva költöztünk szét, nekem se lesz más az életemben, és neki sem.

De velem nem lehet együtt élni, ezzel a résszel” – mondja.

A tér hajléktalanjai tőle kérnek tanácsot mégis, hogy csinálja, hogy nem iszik, nem drogozik, mégis kibírja valahogy. József azt mondja, az első évek nehezek voltak, nehezen fogadta el a megváltozhatatlant.

„Az első évek lázadással teltek, hogy ha már ez történt, miért nem visz el az Isten.

De az öngyilkosság egyenes út a pokolba. Ez a hely nem az.

Az, hogy az ember néha nem eszik, mert nincs rá módja, nem olyan nagy baj. Azért viszont megérte itt maradnom, hogy láttam megtérni a fiam, és a lányom. A középosztályból jövök, de most itt missziózok!”

Forrás: Ripost