Úgy gondolom, mindannyian voltunk már olyan helyzetben, ami megkövetelte az elengedést. Elengedni egy természetes belső lelki folyamat, amit az ember önmaga megtanul az élete során, s ha nem, akkor az élet megtanítja neki.
Ezt nevezném „kényszer-elengedésnek”, „muszáj-elengedésnek”, mert amit egyszer ránk kényszerítenek, amit nem tiszta szívvel, szabadon enged el az ember, az biza már erőltetett, kényszer elengedés. Keserű szájízt hagy maga után. Megbánást. Ürességet. Szomorúságot. Elengedi így életünk eseményeit, eszméket, álmokat, embertársakat nem szabad – káros a testi, lelki, szellemi egészségünkre, és egyébként sem méltó hozzánk.
Egy szabad ember többé-kevésbé bármit el tud engedni, ha akarja, de mivel nem vagyunk mindannyian lelkileg teljesen szabadok, többnyire csak vágyódunk a lelki szabadság után, legtöbben akkor szoktunk elengedni valamit, valakit, amikor a helyzet tarthatatlan. Ha szorul a hurok a nyakunk körül, már-már megfulladunk egy bizonyos élethelyzetben, ha a helyzet tarthatatlan s úgy néz ki nem is fog változni egyhamar, akkor hajlamos az ember elszaladni, s ha okos csak ritkán pillant vissza vagy soha, s ez érthető is, hogy elszaladt, s fusson, amilyen messze csak tud, mert elengedni csak tisztes távolságból lehet, amikor már biztonságos felszusszanni, megpihenni.
Csak kétféle dolgot kell megtanuljon az ember elengedni az életében, csakis kettőt: a jót és a rosszat.
Elengedni a jót
Miért kell elengedni a jót, ha annyira jó nekem, neked, nekünk? Mert nem tartozik hozzád, sosem volt a tied. Mert helyet kell csinálni egy még jobbnak, egy újnak. S sorolhatnám még a sok úgynevezett „közhelyt”, sajnos, mert ezek az igazságok lassan értékét vesztik a divatmagazinok, televízió műsorok sokasága között. Az életet sokan úgy érzékelik, mint egy folyamatos áramlás. Részt vesznek benne, megtapasztalnak jót és rosszat, ezt is, azt is, befogadnak és elengednek folyamatosan, semmit sem tartanak meg maguknak.
Szabad szívvel elengedni valamit, ami nekünk jó, az csodálatos, de kényszerből elengedni azt, ami nekünk örömet okoz, ami nekünk jó, nagyon nehéz. Ilyen elengedés például párunk, kedvesünk hirtelen halála, amikor egyik percben még együtt voltunk, a másikban pedig mintha kiszakított volna egy darabot belőlünk a mulandó élet.
Nagy fájdalmat követel ez az elengedés, mert nem is őt, akit annyira szeretünk kell elengedjünk, hanem önmagunkat, aki itt maradtunk. Őt persze, mivel szeretet fűz hozzá, könnyebben elengedjük, de mi lesz velünk nélküle, mit kezdjünk a fájdalommal, amit maga után hagyott?
Vagy, amikor hirtelen megváltoznak eddigi megszokott körülményeink, elveszítjük állásunkat, kisebb lakásba kell költözzünk a három gyermekkel, mert anyagilag így már nem futja, reggel bejelenti a feleségem, hogy válni akar másfél év házasság után, nem értem miért is vettem el, halálosan szerelmes lettem a szomszédasszonyba, de a feleségemhez is ragaszkodom, egy pár hónapja kiderült, hogy súlyos gyógyíthatatlan betegségben szenvedek és állapotom azóta is csak romlik – az ilyen helyzetekben, ahol eddig jó volt nekem (lehet nem is tudtam, nem is volt annyira tudatos, mint ahogy kellett volna), elvoltam, megvoltam a kis világomban, nem igazán aggasztott, hogy állhat akár másképp is a szénám, ilyenkor kerül mérlegre a lemondás és elengedés. Lemondani valamiről nem ugyanaz, mint elengedni.
De viszont a régi szép emlékeket is el kell engedni, hisz újakat kell befogadni, nem ragadhatok le azoknál az emlékeknél, hogy milyen boldogsággal töltött el első gyerekem születése, mert mindjárt megszületik a második, s aztán talán a harmadik. Elengedni nem azt jelenti, hogy soha többet nem gondolok rá, kitépem az életemből – erre ember nem képes. És az újat befogadni nem a régi helyére kell, nem azt kell pótolni, egy megüresedett helyet valahogy megtömni, hiába is próbálkozol, mert mindennek megvan a maga helye és rendje az életedben, senki és egy életeseményed sem pótolható. Elengedni egy hozzáállás: testi, lelki és szellemi hozzáállás mindahhoz, amiben részed volt és van, ahhoz, ami veled történik. Választás kérdése is egyben – annak, aki van annyira szabad, hogy szabadon választhat.
Anyai ölelés
Elengedni a rosszat
Valószínű arra gondolsz, hogy, miért is esik valakinek annyira nehezére elengedni valamit, valakit az életéből, ha úgyis annyira rossz neki? Azért, mert olyan mély érzelmekkel, teljes lélekkel belegabalyodott abba a helyzetbe, ami külső szemmel alig észrevehető, kívülről csak azt látni, hogy „rossz”, hogy „stagnál”, „meggátol”, „visszahúz”, ez csak a felszín, s ha már a felszínen így kicsap, belül sajnos mély szálak fűznek össze sorsokat és életeket, aki benne van, még számára is sokszor felfedetlen okokból, de még maradni kényszerül.
Így kívülről könnyű elmondani, hogy „de miért tűrsz? Hagyd ott!”, „tedd már túl magad rajta, nem látod, hogy tönkreteszed magad?”, „ez van, az élet megy tovább, te is menj tovább!”, stb., de belül, hogy mi játszódik le bennünk nehéz róla beszélni, főleg olyanoknak, akik folyton azt várják el tőlünk, hogy szemet hunyjunk, ne beszéljünk többet arról, ami fáj, ami bánt, de ez érthető, mert mindenki, aki mellettünk van csak a javunkat akarja. Azt, hogy elmúljon, hogy elengedjük, hogy újra viszonylag normális kerékvágásba kerüljön az életünk, s tudjunk megint örülni egymásnak, s ne folyton siránkozzunk a kellemetlenségek miatt.
Igazándiból, amit az elengedés ilyen helyzetekben követel az a lélekjelenlét. Hogy légy résen a lelkeddel (!) – érezhetsz haragot, dühöt, megbánást, sajnálatot, újra élheted a fájdalmat újra meg újra, a megaláztatást, a szégyent, s akárhányszor előjönnek ezek az érzelmek, gondolatok, emlékek, tudnod kell, hogy itt az idő elengedni, na most kell elengedni (!) – és nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor, meg ezerszer, meg akárhányszor felbukkan benned.
Ne aggódj, ahogyan a bölcs is mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, te is mindig más-más árnyalatban és intenzitásban fogod megtapasztalni az elengedést, ne gyötörd magad azzal, hogy megint ugyanaz előjött, sose lesz vége, mert nem így van, ez egy folyamat, mint az életáramlása: mindig más, mindig hoz magával valami újat. A lényeg az, hogy légy résen, adj teret magadban érzelmeidnek, s nehogy megpróbáld hibáztatni magad, hogy elsőre nem sikerült, mert sikerült: lehet most egy kicsit, következőkor többet engedsz el, kitudja, bármit csinálsz is, amikor tudatosan igényled lelked jelenlétét – jól haladsz.
Amikor a helyzet tarthatatlan, tekints el fájdalmadtól, most egy kicsit emelkedj föléje és mindig kérdezd meg önmagadtól: „Megtettem minden tőlem telhetőt?” Őszinte, tiszta válaszra lesz szükséged, és ha a válaszod „igen”, akkor kérdezd meg magadtól még egyszer: „Biztos megtettem mindent?”, ha a válaszod most is „igen”, akkor olyan módon, ahogyan tőled telik, lépj ki a helyzetedből, búcsúzz el tőle, zárd le méltósággal, és engedd el tiszta szívvel. Az elengedés nem garantálja azt, hogy többé nem fog soha fájni, de máris egy kicsivel szabadabb lettél abban, hogy eldöntsd, mit viszel magaddal ebből a tapasztalatból, aminek része voltál, és miként tekintesz majd vissza néha, akkor, amikor szabad döntésed szerint szemléled, mindazt, ami volt.
Persze, sokszor úgy érezzük, hogy még mindig maradt valami, amit még megtehetnénk, lehetőségek sokasága, kifogások rengetege jut mindig eszünkbe, de itt is, valamennyi lehetőségről kell tudni mondani, muszáj. Lemondani, elengedni. Így működik az élet, millió kis lehetőségek, megannyi kis forgatókönyv variációk peregnek le bennünk akár egy nap leforgása alatt is, de csak a legfontosabbakat választhatjuk. Talán sose tudjuk meg, hogy mi lett „volna ha”, de nem ez számít, hanem az, hogy a nap végén, amikor nyugovóra térünk őszintén magunknak tudjunk felelni a kérdésre: „Megtettem minden tőlem telhetőt?” És ha „nem”, akkor szabadon útjára tudom engedni azt a sok kis apró lehetőséget?
Elengedés
Néha bármennyire is szeretnénk, nem tehetjük meg nem történtté azt, ami már megtörtént. Ha borzalmasan nehéz számunkra az elengedés folyamata, az élet megteszi helyettünk azt, amire mi nem vagyunk képesek, amire nekünk nincs erőnk, hisz ajándékba kaptuk tőle a néha áldott, sokszor átkozott időt. Azt mondják az idő mindent megold. Elmúlik. Persze, hogy elmúlik, csak nem mindegy, hogy hogyan, és főleg az, hogy a mi időnkből múlik.
Közel lehet engedni valamit, valakit, akit már elengedtünk? Ez mindenkinek a személyes döntése, hogy miként, mennyire képes újra közel engedni magához a múltat, a jelent, életeseményeket, helyzeteket, személyeket. Az elengedés egy nagyon bonyolult és aktív lelki folyamat, nem lehet elengedni megbocsátás nélkül például, és itt nem azzal van nehéz dolga az embernek, hogy az életnek, a másiknak, a múltnak, hogyan is bocsásson meg, hanem önmagának.
Hogyan is tudjon megbocsátani magának, mindazért, amit elmulasztott, amit még megtehetett volna, vagy, amit másképp is tehetett volna, az, hogy vajon mindent megtett, ami fontos volt? Ez igényel igazán lelkierőt. Önmagunk megbocsátása és elengedése. A régi énünk elengedése, egy új-én teremtése, ami mocorog ott benn, fészkelődik, megszeretni, megismerni ezt az új-ént, szeretettel elengedni a régit s azt a sok sok régi-ént, szeretettel fogadni az új-ének megteremtődését, nem egyszerű feladat, s az, aki tudja milyen egy régi én-t szeretettel elengedni és közelebb engedni önmagunkhoz, anélkül, hogy fájdalmat okozna, mindenképpen könnyít életén.
Birtalan Katalin
Forrás: Arany gondolatok
